Harangszó, 1930
1930-12-07 / 49. szám
380 HARANGSZÓ 1930. december 7. kényelem eszközeit. Meghívja otthonába a kedvtelést, beédesgeti a jólétet, belelopja a látszatot, beszoktatja a képmutatást, dédelgeti a bűnt, puha párnára fekteti a léhaságot. Csak a Krisztushoz nincs szava: Jöjj be, Istennek áldott embere, mit állasz odakint? Elnézem, amint az utca forgatagában az emberek törtetve fúrják át magukat a sokaságon. A rohanó kocsik csaknem eltiporják őket. De az újság után való Vágy még az élet ösztönös féltésénél is nagyobb bennük s a még nyomdafestéktől nedves betűket mohón és önfeledten falják. Elmét, szívet, figyelmet, vágyat, érdeklődést, lelkesedést, türelmet, mindent lefoglal bennük a betű. De az örökélet igéjében hozzájuk közeledő Jézusnak nem mondják: Jöjj be, Istennek áldott embere ! Az ilyen emberekből alakulhat-e másforma társadalom, mint amilyennek terhét, gondját, keserűségeit nyögjük valamennyien! Amely társadalomban nem minden házban napos vendég a Krisztus, ott embertelen a harc, fájó a verseny, múló az öröm és csak sóhajok tárgya a boldogság. Mikor ez a mai társadalom a maga jövőjét alapozza, mikor jelenének bajait kívánja orvosolni, mikor nagy tettekre hevíti a keblében fellángolt akarat, Folytatás Jerikóban. Irta: Gáncs Aladár. 5. VI. A felkelő nap kicsit benézett. Négyen feküdtek a jerikói fogadó vendégszobájában. Pár percig gyönyörködött a négy alvóban. „Milyen békések ezek az emberek, ha alusznak. Lám, még a Samária- belit is megtűrik maguk mellett! Hát ez itt kicsoda? Csak nem a pap? Hogy igyekezett menekülni a Samáriabeli elől! Azt gondoltam, sohasem fogja betenni lábát erre a helyre, ahol a kínos találkozás végbe ment s most egymás mellett feküsznek. És akkor azt mondják/ hogy nincsen csoda s nincs semmi új a nap alatt. — De ketteje már ébredez, ők elvégzik a többit. Hol ketten is ébren vannak, ott nem kell félni, hogy a napalt elalusszák. Dolgom jól végeztem. Megyek is tova!“ Csakugyan tovament, hogy a Zakeu- sék szemben levő házába annál jobban beverhesse fényét. — Jó reggelt, Kedves Atyjámfia! Hát már ébren vagy? Éppen most akartam elhúzni a függönyt, hogy a napsugár fel ne ébresszen. Nagyon fárasztó volt a tegnap este. S úgy látszik, nem tudtam mégsem megelőzni ébredésedet. Pedig közben a napfény tovább sétált. ________ v agy mikor az ezerfejü szörnyet, a bűnt akarja megfékezni, jut-e eszébe odafordulni az erőnek egyetlen forrásához, az Űrhöz e szóval: Jöjj be, Istennek áldott embere és te vezess, te segíts engem diadalra ! Bölcsek és tudósok, erősek és hatalmasok igazgatják az emberiség életének hajóját e földön. S nem rettentő keserűség forrása-e az a hazug tétel, amely ma elvitathatatlan igazságként repked a levegőben, hogy a tudomány és a hit ki- egyenlíthetetlen ellentétek? Hogy a tudománynak szükségképpen vallástalannak kell lennie? Hogy az Istenben való hit és megnyugvás csak a lelkiszegényeknek a kenyere? Ezért nem képes a tudomány egymagában boldogságot teremteni, akár az emberi szívben, akár a világban! Ezért igazolja maga az élet is a hitet és a szívet, mert egyetlen érző és szerető szív és egyetlen igazhívő lélek több köny- nyet képes letörölni és több boldogságot képes fakasztani, mint ezer olyan lángelme, melyben a tudás hideg fénye éltető meleget tartani nem képes. Akkor lesz majd boldog az élet, nyugodt az emberiség, akkor virrad majd igazi ádventi öröm a világra, ha majd a tudomány csarnokainak homlokára is felírják az Ür hívogatását: Jöjj be, — Óh, én már rég ébren vagyok. Még a napfény ide sem szivárgott, már fel kellett ébrednem. Úgy szeretném elmondani, miről gondolkoztam. — örömmel veszem. Csak arra kérlek, beszéljünk csendesen. Talán nem is tudod, társaink érkeztek. Itt alusznak. — Megjött az én Samáriaim! — Meg. Sőt az én papom is ... Késő volt, hogy megérkeztek. Nagyon fáradtaknak látszottak. Igen örültek, hogy már jobban vagy. — Mily öröm! Áldott legyen érte Izrael Istene! Csendesen fogok beszélni, így! Jó lesz? Mert éppen, hogy ők is megjöttek, siettet, hogy neked mindent elbeszéljek. Úgy érzem, te értheted meg ezt legjobban. A levita odatelepedett a beteg nyo- szolyájára s egészen lehajolt hozzá. — Ugy-e, tegnap este a Genezáreth taváról beszéltél? Én is jártam azon a vidéken. Különös eset volt. Egyszercsak, mikor egy Názáret nevű helység határában járok, látom ám, hogy ifjak, férfiak rohannak felém. Aztán, — mintha valakit elnézünk: csalódottan visszahökölnek s egyesek azt kérdik: „Nem láttad? Erre ment? Visszament? Valahol a dombok közé bújt?“ Én csak értelmetlenül ráztam fejemet. Nem tudtam, hogy kiről van szó. Látni, nem láttam senkit s így megértették, hogy velem nem sokra mennek. Valamit a zsinagógáról, meg a tanitás- ról beszéltek. Azután vissza fordultak. Istennek áldott embere, mit állasz odakint! Az emberi lélek évezredes szokása, hogyha az Orral akar találkozni, az egyházak kebelére menekül. A templomok boltívei alatt, az oltárok lábainál, abban a hajlékban, melyet az Isten házának nevez a kegyelet, az Isten házának tart a hit, azt gondolja, bizonyosan megtalálja az ember az Urat. De ott sincs mindenütt. Csak ott van, ahol az ő lelke az életetö és vezérlő hatalom. Ahol önhittség gőgje gyújt tömjént önmagának; ahol az igaz- hitüség átkozódó és kárhoztató szava hangoskodik; ahol a testvérekhez illő türelmet, a szerető együttérzést elnémítja a türelmetlen elfogultság békességet öldöklő szelleme; ahol nem az evangélium fényénél vizsgálják és ítélik meg az életet; ahol nem érző szívekben és nem élő örök igazság fényében, hanem homályos elméletek és puszta jelvények képében állítják a hitre— vágyó ember elé az Űr Jézus Krisztust; ott hiába keresed a világ Megváltóját és Üdvözítőjét, ott valami más Krisztust találsz. Akkor lesz a Krisztusban hívők vallási közösségének, a hitben egy és oszthatatlan keresztyén anyaszentegyháznak igazi ádventje, ha majd minden templomból egy hittel, egy szívvel, egy lélekkel csak az hangzik fel Én pedig folytattam utamat. „Valami gyilkost kereshettek“ — gondoltam. S azután nem gondoltam többé az esetre. Akkor sem gondoltam rá, amikor onnét jó messzire, magános helyen láttam valakit az árokszélen. Nagyon kimerültnek látszott szegény. Arca halovány volt, mint az alabástrom ... Mindez inkább csak most nyert jelentőséget előttem. Most, hogy én is voltam az árok szélén... Igazán nem is néztem meg, hogy nincs-e valami baja, dolgom sürgős volt, a gyöngyhalászok nem sokat várnak az emberre... s én elmentem mellette. Pedig lehet, hogy szüksége lett volna rám s várta, hogy segítsek. Lehet, hogy ez volt az az ember, akit üldöztek. Talán igazságtalanul!... És... ma reggel az állt előttem, hogy én nem szólhatok semmit, ha te megállás nélkül mentél el mdlettem. Csak azt kaptam vissza, amivel én fizettem. Nagy kértedre tegnap neked eleget tettem ..., érthető szóval eltöröltem az ellened való panaszt. De ki fogja eltörölni ellenem való panaszát annak az én atyámfiának, aki mellett én akkor egykedvű, hideg szívvel elmentem ...? Nem súlyosabb-e az én esetem, mint a tied. Hiszen én nem láttam, amint elmentél mellettem. De az, az látott s amint most visszaidézem magam elé az egészet, szemeivel oly esennen nézett rám, s én mégis, mégis elmentem mellette .. . Óh, hol találom meg őt, hogy megbékéljek vele. Hisz így én sem vi-
