Harangszó, 1930
1930-11-09 / 45. szám
1930. november 9. HARANG SZÓ 349. éve egy és ugyanaz. Mintha csak egy lapra, egy csillagra volna felírva mindkettő neve. És tényleg, bár őrömmel konstatálhatjuk, hogy a G.A.E. elnökei mindannyian jó szívvel, lélekkel voltak hozzánk magyar evangélikusokhoz, mégis — úgyhiszem — a legtöbb megértéssel, szeretettel a mostani elnök viseltetik irányunkban. Eme szerete- tének adott kifejezést azzal, hogy szegény theológusainkat, gyülekezeteinket és intézményeinket tőle telhetőleg mindenkor pártfogolta és hazai egyházainkat ismételten meglátogatta. Most is készséggel fogadta el a dunántúli egyh. kér. közgyűlésére szóló meghívását. (Folytatjuk.) Az Evangélium iskolájának felavatása. A bátorító Isten mindig felhozza az életharc fáradt vándorainak alkonyára a holnap reményének hajnalcsillagát. A soproni kerületi gyűlés résztvevőire ráborult létért küzdő egyházunk ezer gondból kerekedett felhője s pár nap múlva az aggodalom ködfelhőjébe beleragyogott a szebb jövő ígéretének tündöklő sugára. Az evangélikus theo- lógia új épületének születésnapja úgy érte egyházunkat, mint a gyermek után sóvárgó édesanyát a-- Mennyi ideje tetszett érkezni? Akkor is már ilyen meleg volt? Én még soha így nem szenvedtem meg egy utat. A pap boldogan állapította meg, hogy a levita is alaposan megizzadt. De egyébként nem igen firtatta a kérdést. — No, nekem sem volt mostanában két ilyen izzadó vendégem! Csakhogy most már itt vannak! Itt nem kell folytatódni tovább az ízzadásnak. Fürre meg a levita könyebbült meg kissé „Ha ez éppen úgy izzad, mint én, akkor már tudom, hogy úgy tett, mint én.“ — Teszek egy indítványt — szólalt, meg a pap. — Amint látom, mindketten jó fáradtak vagyunk. Szundikáljunk egyet itt a híres jerikői pálmák árnyékában. Majd, ha felfrissített az álom, beszélgethetünk. II. Az indítványozó aludt el előbb. Álmában éppen a jerikói úton volt. Egyszercsak rablók támadják meg. Éppen azon az erdős, szakadékos helyen, amelyre előre félve gondolt. Mert, hogy oly rosszak az emberek! Ott félholtan, kiíosztottan az útszélen. A rablók otthagyták. Meg nem ölték, de ha nem jön valaki s ha, aki jön, az nem könyörül rajta, — vége van. Egyszerre csak jön gyermekére hullott első csók áldása. 1930, októbec 19-én egyházunk régi vágya vert gyökeret, mely a jövendők szép virágait s jó gyümölcseit Ígéri. Az evangélium iskolájának avató napja Sopron hűséges városának, a magyar tudománynak és az egész nemzetnek örömünnepe volt. A város nemzeti zászlók és magyar szívek lobogásával fogadta hazánk megmentőjét és kormányzóját: Horthy Miklóst. A művészi ihlettel renovált evangélikus templom csak kis részét tudta befogadni a magasrangú érdeklődőknek. Orgonazúgás s hódoló csend üdvözölte az Isten-tiszteletre jövő kormányzót és kíséretét s feltört a lelkek ezreinek éneke: Jövel Szentlélek Úristen! Utána D. Stráner Vilmos egyetemi tanár imádsága s igeolvasása vezette a sziveket ahhoz, aki a fő, Krisztushoz. A muzsika papja Altdörfer Viktor a vegyeskar áhítatos énekével emelte az érzéseket a legtisztább harmónia, a hit világába. D. Kapi Béla püspök a költő- s hivő lélek ékesszólásával ecsetelte az evangélikus theológia hivatását. (II. Korinthus 3. 2—3. alapján.) Lelkének aggódva szerető intése szólott az evangélium tanítóinak s az Isten országa leendő munkásainak: „Az evangélikus keresztyén theológia Isten kijelentéséből áramló napragyogás, mely két suvalaki. Éppen az ö kedves levitája, akivel ma reggel a templomban együtt énekelte a „Sömá Jiszráel“-t és azt a részt: „Szeressed az Urat a te Istenedet.. . Szeressed felebarátodat, mint magadat.“ Óh, hogy örül neki, amint az ösvény lejtőjén megpillantja. Már egész közel van. Ránéz. Most fogja felismerni. Míg nemismeri fel, nemcsoda, ha nem siet hozzá. Hisz elvégre valami Samáriából való, tisztátalan ember is feküdhetnék itt az árokszélen. S ahhoz egy igaz Izraelita nem közeledhetik. Kivált, ha az még hozzá levita. De mi az? Egy ijedt fejmozdulat! Szólni szeretne hozzá: Én vagyok! Csak egy nyöszörgésre való fér ki a száján. Mire azt is jól kierölteti, kedves levitája kettőzött léptekkel tovasiet. Ha így folytatja, Jerikóig nagyon meg fog izzadni. Szeretné neki legalább ezt megmondani. De nem bírja. Nem bírja. Óh, micsoda kín! Jólesz felébredni. ... Azután a levita is elaludt. Álmodott. ő is azt álmodta, hogy a jerikói úton, azon az erős, szakadékos sötét helyen rablók támadják meg. A következő pillanatban már ott fekszik az útszélen. Sebeiből patakzik a vér s neki még arra gárra törik: az egyik a tudomány igazsága, a másik az igazság életté válása. A kettő egy névvel: Krisztus levele. A theológia örök hivatása, hogy átvegye, őrizze és továbbadja Krisztus levelét. A munkában egyesüljön tanár és hallgató.“ A meg-, ragadó igehirdetés s imádság után, mint hatalmas hitvallás Ámenje harsant fel az Isten-tisztelet záróéneke: Erős vár a mi Istenünk! — Templomunkból a kormányzó bandériummal kisért négyes fogaton érkezett a fakultás uj épülete elé. A theológus énekkar messzecsengő éneke után Sándy Gyula műegyetemi tanár, kinek művészi alkotását hirdeti az impozáns épület, átadja a kapukulcsot Dr. Bozóky Géza Rector Magnificusnak, kinek kérésére a kormányzó engedélyt ad az épület felavatására. Majd a kultusz- miniszter beszéde hangzott el. Dr. Gróf Klébelsberg Kunó ékesszavai azt a reménységet s vágyat táplálták az evangélikus szivekben, hogy felekezeti békességünk érdekében a viszonosság elve, a paritás törvénye érvényesülni fog! D. báró Radván- szky Albert egyházi egyetemes felügyelőnk beszédében a hála és áldás érzését vitte Isten elé: „Áldja meg az Ur ezt az épületet, hogy legyen az emberi békesség, jóakarat sziklaszilárd vázává.“ Dr. Deák Já- nas a theol. fakultás dékánja emelkedett lelkületű imádságában kérte sincs ereje, hogy tenyerével az ömlő vér folyását késleltesse. De íme! Mielőtt még arra gondolt volna: „Milyen jó lenne, ha egy irgalmas szívű ember mostan erre jönne s őt a biztos halálból kimentené“, — már is jön egy ember. Az, akinek a kedvéért ma reggel a templomban a „Sömá Jiszráel“-t meg a „Szeresd felebarátodat“ —-elénekelték. Anélkül, hogy hívná, anélkül, hogy kérné, odasiet hozzá, kimossa sebeit olajat és bort tölt azokba. Most letép egy kötésre valót az általvetőjéböl s bekötözi gyengéden, gondosan, nyugodtan, mint akinek semmi más dolga nincsen. Pedig nyilván, valamely fontos, sietős útja van, hisz azért jött el az Úr házába, mielőtt útrakelt. Nem sajnálta, hogy közben felmelegszik az idő s útja nagyon verejtékes lesz. Sőt most sem siet. Ott ül mellette, várva, míg felerősödik. Elég sok időt vesz igénybe s ő közben arra gondol: jaj, nem térnek-e a rablók vissza. Nem fogják-e sebeit újból feltépni? Mi több, meg fogják támadni azt is, aki könyörült őrajta! Az lesz majd csak gazdag zsákmány a gonoszoknak! Hisz a nagy útra bizonyára sokat vett magához. Talán drágagyöngy vásárlásra készül... Talán egész juhnyáj ára van zsebében... És ő mégis itt ül. (Folytatjuk.)
