Harangszó, 1930
1930-01-12 / 2. szám
HAHANCISZÓ. 1930. január 12 Jz egyház és a diakonia, •a és a szombathelyi Prot. N6- és Leóny- S^gylet ádventi estélyén előadta : Huber Etelka győri vezető diakonissza. Nemrégen az Evang. Leányegyesületek Szövetségének dunántúli ága Győrött tartotta konferenciáját. Feledhetetlen kedves napok voltak ezek. Öröm volt hallgatni az egyes leányegyesületek beszámolóját, jólesett hallani azt, hogy evangélikus leányaink nem csak a világnak élnek, hanem igyekeznek komolyan venni azokat a kötelességeket melyek rájuk mint evangélikus leányokra hárul. Konferencia után felszólítottam a diakonisszatestvéreimet és a diakonisszanővéreket, hogy írják le véleményüket arról, hogy mi a különbség a leányegyesület és a diakonissza munkája között. Mindnyájan egyformán vélekedtek abban, hogy amíg a leányegyesületi tag csak akkor megy beteget, szegényt látogatni ha kedve és ideje van, addig a diakonisszának ez élethivatása, vagyis nemcsak azt a beteget látogatja meg és ápolja amelyik neki szimpatikus, hanem minden beteget ahova az ő hivatása állítja. Betegápolása nem merül ki abban, hogy a betegnek egy-egy pohár vizet ad, vagy időközben vánkosait megigazítja, hanem ha szükséges, ápolja azt a beteget éjjel és nappal, egyformán szíves és türelmes, ha az a beteg szeszélyes, morózus, türelmetlen, is tudta mindegyik, a másik hova gondol. Reggel együtt siettek a postára a napi kedves levélért. A tiszteletesnek most a Balaton mellől jöttek a drága sorok. Évike vidám lubickolásáról, nagyszerű verseny- úszásairól és lelkében csillogó édes szerelemről szóltak a levelek. Minden nap ment rá a rajongó, féltő, boldog válasz. Volt egy-egy üres, szomorú nap is, amikor elmaradt a várva-vért posta. Ilyenkor egymást vigasztalták a vőlegények. Majd holnap... reménykedtek. S ha eljött a derűs holnap, mind a ketten vidáman fütyörészve ballagtak irodáikba. Augusztusban lett volna a Kovátsy és Évi esküvője, ha közbe nem jön egy rémes, lelket rázó távirat. — „Évike reggel úszás közben a vízbe fulladt.“ Kovátsy tiszteletes nem értette ezt a sürgönyt. Hiába olvasta el újra és újra... Hogy ő ne láthassa többet Évit... a szép fekete szemét, a fehér homlokát. Évit, az ő jövendő boldogságának édes angyalát ? Hogy Évit a nagy Balaton nyelte volna el ? Hiszen milyen jól úszott . . . Kábult fejjel és vérző szívvel rohant az üres parókián fel és alá. Egyszerre csak, a sötétedő szobában, egészen jól látta . . . két bájos arc mosolygott felé... a két arc sorsával meghasonlott. A diakonisz- sza szeretettel és türelemmel végzi az igazi betegápolás nehéz munkáját, nem csügged és nem ked- vetlenedik el, mert annak szolgál aki azt mondta: „Éheztem és ennem adtatok, szomjuhoztam és innom adtatok, beteg voltam és meglátogattatok.“ Vagy a diakonissza munkája nem merül ki abban, hogy az árvagyermekeket némelykor sétálni viszi, velük egy-egy délután eljátszik, hanem neveli, gondozza őket, szívének fő vágya, hogy azt a sok vadhajtást mely az ilyen gyermek lelkén nő, óvatos kézzel lenyesegethesse. Mert nem olyan könnyű az árvagyermekek nevelése, mint amilyen szépen az hangzik. Ezek a gyermekek legtöbbnyire testileg, lelkileg elhanyagolt gyermekek, és annak a diakonisszának nagy türelemre, nagy szeretetre, imádkozó lélekre és mindenek előtt nagy hitre van szüksége, hogy abban a vad, hazugságra oly hamar kész, alattomos gyermekben meglássa azt. aki azt mondja: Ha valamit cselekesztek eggyel az én kicsinyeim közül, azt ónvelem tettétek. Bizony a diakonissza-hivatás nem könnyű hivatás. A diakonissza útja keskeny és rögös és épen azért kevesen vannak akik azon járnak. Innen van az, hogy amíg Németországban tízezrekre megy a diakonisszák száma, addig minálunk, dacára annak, hogy Budapesten már 1866 óta vannak a Bethesda református kórházban diakonisszák felé sietett. A belső szoba falón keresztül látta őket... Az egyik Évié, a másik Er- zsikéé . . . Letérdelt előttük, hogy jobban lássa őket. Akkor meg a másik szobából hallotta édes hangjukat . . . mintha két angyal beszélgetése lett volna... oh megint a két arc ott a falon és a kék meg fekete szemek néznek reá ... a szegény, összetört lelkű Kovátsy tiszteletesre... Az álom elmúlt. Kovátsy odavónszorgott íróasztalához, előszedte a két halott menyasszony fényképét és nézte őket. Nézte könnybe- borult szemmel, míg az agyán ideges resz- ketés futott végig, míg a szíve a végtelen fájdalomtól szinte meghasadt. Ott ült a képek előtt még reggel is, mikor a dékán bekopogott hozzá, csak a szeméből tűnt el az élet mécse, homályosan, értelmetlenül tekintett a belépő öregre, aztán csendesen — mintha imádkozna — mondta : „két halott menyasszonyom van, két csendes szép halott menyasszonyom. Egyik szőke, a másik barna, mind a kettő az enyém.“ Ez lett a rögeszméje. Csendesen viselkedett. de mégis elszállították egy elmegyógyintézetbe, mert elfelejtett imádkozni, elfelejtette a szép, derűs prédikációkat... nem beszélt másról, csak a két halott menyasszonyról. és Pozsonyban 1891 óta áll fenn a diakonissza anyaház, számuk elenyészően kevés. A mi leányaink sajnos nem akarják megérteni üdvözítőnk szemrehányó kijelentését; az aratnivaló sok, de az arató kevés. A mi leányaink sokkal jobban szeretik a világot és annak hiúságát minthogy azt feltudnák cserélni a csendes, igénytelen szolgálattal, jobban szeretik a kényelmes életet, minthogy betudnának állani azok közé a harcosok közé, akik elakarják magukról mondani: az én életem is nekem nem drága csakhogy elvégezzem azt amit az én Uram reám bízott, jobban szeretik állítólagos függetlenségüket mint Krisztusnak igáját, melyről ő maga mondja, hogy, az gyönyörűséges. A diakonisszahivatás nehéz hivatás, mert egy egész embert, egy megszentelt egyéniséget, egy őszinte hivő szívet, dolgos kezeket kíván, de a diakonisszahivatás gyönyörűséges hivatás, mert a diakonissza nem magának él, hanem embertársainak. Mert nincs magaszlosabb érzés mint az, hogy az én életemet nem magamnak éltem le, nem morzsolom le kínosan napjaimat, örülve hogy egy-egy unalmas napnak vége van; mert életemnek van célja, mert adni és jóttenni a legnagyobb boldogság, mert akkor mikor a legalacsonyabbnak látszó munkát végzem, azt követem, aki úr és mester lévén, nem tartotta méltóságán alulinak, hogy a tanítványok lábait megmossa. És mindezért mi az én jutalmam? Az én jutalmam az, hogy szolgálnom szabad. Vajha a mi evangélikus leányaink megértenék azt, hogy az ő egyházuk iránti kötelességük nem merülhet ki abban, hogy néhanapján elmennek egy beteget meglátogatni, vagy, hogy karácsonyra néhány szegény gyermeknek ruhácskát varrnak, hanem tartanának szívükben néha házkutatást, vájjon nem szunnyadnak e benne olyan érzések, amelyek ha őket ápolnák és táplálnák egy nagy érzésbe forrnának össze, az Isten iránt való hála és az emberek iránt való szeretet érzésébe, mely örömmel mondja itt vagyok küldj engemet. vége. _____________________________n_ F iatal, vidéki, evangélikus vagy református leányt keres házimunkára budapesti uricsalád. Főzni tudók előnyben részesülnek. Szerény, jó magaviseletü leányok írjanak a következő címre: Dr. Wiesinger ger Frigyesné Budapest, Vili. József körút 34. II. 14. 1-8
