Harangszó, 1929
1929-02-24 / 9. szám
/ 66 ___ _HARANöSZÖ. A 1 929. február 24. Levél. Mélyen tünteti Szerkesztő Űr IW9' " Fogadja hálás köszönetemet kedves lapjának, a Harangszónak szíves megküldéséért. A Harangszó heti megérkezése újabb és újabb örömöt és áldást hoz nekem. Nagy öröm számomra, hogy a magyar Harangszó szava Németországban is hirdeti a mi Urunknak naponkint rajtunk megújuló atyai kegyelmét; hirdeti, hogy a mi édes Megváltónk türelemmel várja, hogy minden nép őt, mint az ő Királyát elismerje és tisztelje. „Dicső Király az én Megváltóm“. Szívből kívánom, hogy szeretett evangélikus testvéreimmel egyetemben az egész magyar nemzet leikéből e dicshimnusz szálljon fel az egek Urához, hogy mint bűnből felszabadult nép az egész emberiség számára áldásul lehessen. Kérem a mi hű Urunkat, Megváltónkat, hogy ennek megvalósítására használja fel a Harangszót. Istennek gazdag áldása kisérje mélyen tisztelt Szerkesztő Urnák munkálkodását, szeretettel kívánja hitsorsosi üdvözlettel: BAUER JÓZSEF. az ifjúság, a nemzet, az egyház jövője szívén fekszik. A magunk részéről a jó Istennek gazdag áldását kérjük a tanfolyamra, annak előkészítőire, előadóira. Itt említjük meg, hogy ev. egyházunk részéről a tanfolyamon előadásokat tartanak: Kapi Béla püspök, dr. Scholtz Oszkár főtanácsos, Vidovszky Kálmán és Németh Gyula lelkészek. Régi tanítóink verses hagyatéka. Salzmann Erkölcsi Anekdotái magyar versekben. Közli: Payr Sándor. Egyházunk múltját kutatva örömmel látom, mily nagy volt a szellemi műveltség, a „kulturális fölény“ nemcsak lelkészeink, hanem tanítóink, sőt egyszerű földmíves népünk körében is. Nemeskérnek Mária Terézia korában volt egy Klucsoüszky Mihály nevű tanítója, aki jól játszott az orgonán (akkor még kevés volt az ilyen művész), igen jól verselt magyar és latin nyelven egyformán, kortársairól találó epigrammokat, gyülekezetéről, papjáról szellemes pasquillust, újévi köszöntőnek pedig igen ügyes hosszú historiás éneket irt az ar- tikuláris Nemeskér 33 falujáról, minden verssor végén egy-egy odaillő íráshellyel. Bámulatos jártassága volt a Bibliában. Szente György alsóbüki tanító is, akinek életrajzát tanítványi hálás szívvel Gyurátz püspök irta meg, igen ügyes verselő volt. Temetésekre szokott úgynevezett „áriákat“, a búcsúztatóknál jóval rövidebb és szebb gyászverseket Írni s ezeket a koporsók felett valamelyik egyházi dallamra csak ő maga énekelte el, mint jóhangú szólóénekes. Három ilyen „ária“ maradt fenn a tollából. Az egyiket közölni fogom. De már Gyurátz püspök apjának a tanítója, nemes Kovácsics János is jó verselő volt Alsóbükön. Nem voltak akkor még tanítóképző szakiskolák, hanem — ha tanító kellett — a kurátorok felmentek Sopronba s valamely jóeszü és jóhangú diákot magukkal hoztak s tanított, amint tudott. Mily szép kivétel ilyen világban nemes Kovácsics mester uram, aki Salz- mann nagy pedagógusnak, a Rákkönyvecske és Hangyakönyvecske Írójának % műveit tanulmányozta. Tudnia kéllett németül is. Tíz, szép tanulságos verse maradt fenn ilyen címen: „Szalizrnan Erköltsi Anekdotáiból kiválogattaíoít némely darabok. Melleket Tanítványok kedvekér Magyar nyelvre fordított versekben Kovátsiis János alsó Bükün." (A másoló irta így.) Másolta pedig ezt a tiz verset 1843-ban valamelyik büki földmíves, aki egy füzetbe irta össze ezzel Péteri Takáis József Erkölcsi Oktatásait szintén versekben, továbbá a Csepreg pusztulásáról, Czeglédi István kassai pap, haláláról. az Anyaszentegyház siralmáról, a gályarabokról stb. szóló régi, hosszú verseket. Mennyi buz- góság kellett, hogy az a kemény munkában megnehezült kéz, ennyi verset összeírjon! Kovácsics mester uram nevét Emlékek. Celldömölk. Az ős templom árnyában üldögéltem És bíbelődtem a prédikáción. Vörös terror dühöngött sötéten Pusztult a jó fegyvertől és bitón I Vörösen szórta sugarát a nap, És vörös volt a házakon a zászló, Vörös vad leste, hogy a fiatal pap Ajkán fakad-e prófétai szó ? Pünkösd napja jött, prédikálni kellett, Tőlem várta ezer s ezer hívem, Hogy a telkemmel lelkűket megedzzem! Zsúfoltan várt a nagy dömölki templom, Hogy mit beszéltem ? Biz én nem tudom 1 De a szemekben szent tűz lobogott! Szabó Gábor. hz anyai szeretet. Irta : Irányi Kamillné. 2 Az idő pedig egyre múlt. A nap aranytányérja mér magába itta a hajnal derengését s szikrázva villant meg a folyó tükrében ... A szél sem erőlködött már annyira, csak mintha köszönteni akarná a felkelő napot, halk dudolással küldte felé a friss hántások illatát. . . Madarak vidám csattogása hallatszott a fák lombjai közül . . . Ébredni kezdett a földön az élet. Az asszony felállt. Begombolta a blúzát . . . Mélyet, nagyot lélekzett, majd kutatva nézett körül . . . Igen . . . igen ,. . sietnie kell. míg csöndes idekint minden s mint egy kettétört virág, ráborult a gyermekre s gyors léptekkel indult a rohanó folyó felé. Lázas agyában egyetlen gondolat lüktetett már csupán : pihenni, pihenni, minél előbb.. . békén... csöndben ... itt hagyni a nyomorúságot, a szégyent , . . az egész keserves életet . . . A hús hullámok lágyan fonták körül alakját. Aztán mind feljebb és feljebb kúsztak fáradt testén ... Már a nyakét csókolgatták s boldog odaadással, öntudatlanul omlott puha ölelésükbe. A nap étragyogott a vizen, íeleszórva azt aranysugaraival. Az asszony úgy érezte, hogy valami varázslat tartja fogva. Egy csodálatosan nagy csillogó szálakból font óriási pókhálót látott, mely mindig jobban és jobban húzta őt magához s már-már látta azon túl feltárulni maga előtt a gyermekmesék bűbájos tündérvilágát . . . hallotta a vizitündérek csábító dalát, zengő kaeagását Vágyakozva tárta ki feléjük két karját. — Oh ... I Jaj ...! Mi az ... 7 — Megtört a varázs. Egy borzalmas sikoltás tör fel a lelke mélyéből . . . Egy jól ismert, kedves, keservesen síró hang fúrta magát keresztül a csilingelő kacagáson. — Én Uram.. . 1 Teremtőm. .. 1 A gyermekem ... I Drága szép kicsi fiam ... 1 Visszatért öntudatának teljes erejével dobta magát a viz színére. A hullámok halk csobogása egyszerre bőszül! zúgássá változott át s egyik a másikat túlharsogva ordította feléje : gyilkos anya ... gyermek- gyilkos. .. te... te... gyáva öngyilkos...! — Jézusom segíts, segíts. . . I Imádkozta fel kétségbeesett kiáltását az egekbe. Megfeszítette minden erejét... Lihegve birkózott az árral, mely kiragadja karjai közül gyermekét s gyors himbálással sodorta tőle mind messzebb és messzebb.. . Már alig bírta tagjait megmozdítani. — No még csak egy pór lökés. — könyörögte biztatgatón önmagának, — no még s újra megfoghatom ... karjaim közé szoríthatom az én drágámat. Végre . . . végre . . , emberfeletti erővel ugyan, de mégis győzött. ..! Meggémbe- redett ujjai görcsös szorítással ragadták meg a pólya fodrát.
