Harangszó, 1929
1929-02-24 / 9. szám
ilyen módon őrizték meg a hálás tanítványai. Tapolcaion született (Veszprém m.) 1772-ben. Bükön első ízben 1796—1803. volt tanító. Ekkor Tétre ment, de 1810. ismét visszajött Bükre. (A régi bükiek mondása szerint a felesége, Wöl- fel Erzsébet hozta vissza, aki jobban szeretett Bükön lakni, mert itt „közel van az erdő és el lehet menni vargányázni 1“) Buzgó és bölcs tanító volt, a bükiek igen szerették. 1839. ápr. 17. halt meg. Sirkövén ma is olvasható: Nemzetes Kovóisits János úr nyugszik itt, A sírba magával hatvannyolc évet vitt. Zengjen dicső szózat a Nézők ajkain, Béke üljön összeomladott hamvain. Salzmann nyomón készült s korához képest elég gördülékeny verseivel mértékletességre, takarékosságra, szülők iránt való tiszteletre és egyéb erényekre igyekezett tanítványait nevelni. Több mint száz évesek ezek a versek, az ódonság zamata s bizonyos kántorhumor meg is érzik rajtok. Az egyiknek közlésével támasszuk fel bemohosult sírjából a jó alsóküki tanítót. A tiz közül az itt következő a 4-ik vers: A tékozlásnak nyomorúság a vége. Egy ifjú asszonyka ekkép neveltetett. Hogy mindent, amit ért, könnyen vesztegetett. Ámbár kertjében volt sokféle zöldsége. Mégis ilyesmire ment föl sok költsége, Mert a sárgarépa, kel, saláták s mások Előtte csekélyek s merő hitványságok. 1929. február 24. Erőtlenül roskadt le a parton. És mégis, mégis valami ujjongó, diadalmas öröm lángolt fel a szívében. Sírva-nevetve ölelte magéhoz a nyöszörgő, pihegő kis jószágot. Anyai csókjának puha selymével szá- rítgatta a lepergő könny- és vizcseppe- ket a gyermek virágszirom kis arcáról . . . Szívéről mintha leszakadt volna minden bánat, mosolygott rá odaadó, kimondhatatlan nagy szeretettel, anyai szeretettel . . . Mosolyán átvilágított gondolata : Mégis ... mégis szép az élet... I Szép ... 1 Szép. minden szenvedés dacára is . . . Hát még akkor, ha van kiért szenvedni... ? 1 A friss szántások közül egy kis "barázdabillegető dugta ki fejecskéjét . . . Talán máskor is láthatott már ilyen jelenetet, mert egy csöppet sem ijedt meg. Sőt pár ugrással az asszony előtt termett s okos kis szemével ránézey, mintha mondaná: Ejnye . . . ejnye, te asszony 1 Hát nem érezted te eddig azt. hogy milyen csodálatos, hatalmas erő a földön az anyai szeretet...? Most látod ugy-e ... ? Látod, hogy legyőz az minden szégyent, fájdalmat ... le . . . a bűnt, a szenvedést... legyőzi az magát a halált... 1 * A nap egy lépéssel feljebb hágott az ég azúrján s pazar bőséggel ontotta le a földre éltető, áldott sugarait. . . (Vége.) HARANQSíO. De a kaulira és articsókára Vágyott, habár annak nagy volt is az óra. Házában volt teje, vaja, szalonnája, De ez mind nem kellett, hanem uzsonnája És fölöstökje volt kávé, csokoládé, Ezt hozta magával a módi, parádé. A mi termésink, mond, csak a köznépeknek Valók, nem pediglen dámáknak,szépeknek. Éljen a szegénység rozs-, buzatésztával, Disznóhussal zsirzott répakáposztéval. Ezek mind goromba, nehéz eledelek. Én ugyan magamat nem rongálom velek. Dámáknak jó leves, becsinált szükséges, Kráfli s felfújt kása, ez jó. egészséges; Auszpruk-borral kevert pástétom, tortáta, Kivált ha tudós kéz gyúrta és formálta. Az a dámák étke, mit India terem : Fahéj, cukor, narancs, nem ám petrezselyem! A ruházaiban is megkülönböztetni, Szükség a dámának magét kényeztetni. Len- és kendervészon nem illik dámára. De pamut és selyem teremjen számára. Selyem, bársony legyen öltöző ruhája, Batiszt és kamerduk inge és szoknyája. Nekem hát eledelt teremjen India, Ruhát pedig küldjön Bécs és Lutetia. Valami a magunk országában terem. Azzal jó híremet porba nem keverem. Mert az mind csak komisz, igen alávaló, Csak durva népeknek, nem dámáknak való. Ekként héjjazott fenn nem rég egy kis dáma Kivel növelletett az ostobák száma. Mert hogy jövödelme a pompát nem bírta, Sok adóslevélnek magát aláírta. Utóbb úgy föltellett a dóma rovása, Hogy az adósságban nem volt neki mássa'. Ezt a hitelezők mikor észrevették, A megfizetésre, a dámát intették. Mikor csak lehetett, elbúva előlük S nem kívánt hallani semmit is felőlük. De mesterkedése sokáig nem használt, A sok csemöge is keserűségre vált. Mert sok adósságát, hogy nem fizethette. Kezes sem lett többé senki is helyette. Házát és mindenét őtőle elvették A hitelezőket ezekkel fizették. Így hát dámasóga jutott szegénységre, A sok jó nap után siralmas Ínségre. Most tért mór eszére és nagy bolondságát Siratta, átkozta káros pompássógát. De későn, mert éltét a bú emésztette S majd a keserűség a sírba vetette. Tanulság. Legyen mindnyájunknak hót idején eszünk, Hogy mind azt, amit a jó Istentől veszünk, El ne vesztegessük hasztalan pompára, De használjuk magunk s másoknak javára. A bükiek nagyon szerették a verseket. Még Gyurátz püspök diákkorában történt, hogy egy vendégszónok verses előfohász nélkül prédikált Bükön. Gyurátz nagynénje erre azt mondta: „Dej- szen, édes öcsém, vers nélkül a prédikáció nem ér semmit.“ Gyurátz ezt annyira szivére vette, hogy verses előfohász nélkül sohasem prédikált még püspök korában sem, dacára minden homiletikának és liturgikának. A fentebbi sírfeliratot kibetüzni és az anyakönyvi adatokat kijegyezni (ezelőtt 24 évvel) Hajas Béla bonyhádi tanár, öcsém szí67 veskedett. ő is alsóbüki lévén, gyanús ő is — a verselésben. Ha eddig nem tette öregkorára még vétkezhetik. De különben tisztelet, becsület Alsóbüknek, amelynek oly jeles tanítói voltak, mint Ko- vácsics János, Luttenberger Ágoston, Szente György és Hajas Kálmán. Az ilyen eklézsiákból kerültek ki a Kis Jánosok és Gyurátz Ferencek. A Káté. Kaestner Pál a porosz tudományos, művészeti és népművelési minisztérium igazgatója a Kátéról így nyilatkozik: Emlékünnepélyek csak akkor bírnak reánk nézve jelentőséggel, ha nem csupán a puszta emlékezést újítják fel és elevenítik meg, hanem egyidejűleg életre keltik bennünk a múltnak éltető lelkét. Luther Kátéjának alap- gondolata az iskolai oktatás kere- ' tében újra és újra felveti a kérdést előttünk: kicsoda a mi felebarátunk ? Beleállítva a Kátét népiskolai nevelő oktatásunk lényegalkotó részei közé, Luther Kátéja örök időkre minden élő keresztyén számára a leghűségesebb vezető útmutató, általa mindenki mindenütt megtalálja az ő felebarátját, akinek a javát akarhatja csak. A svéd ősvallás maradványait a lappok őrizték meg. K. B. Wik- lund upsalai egyetemi tanár érdekes kutatásokat folytatott a lappok vallási viszonyairól és eközben a svéd és skandináv ősvallás eredeti, primitív formáira bukkant. A lappok ma Lastadihus térítése nyomán, aki XIX. században működött, majdnem valamennyien az evangélikus hitre tértek át, eredeti ősvallásuk nyomai elvesztek, de a közbeeső időben Odint, Thort és Freyt, a skandináv isteneket tisztelték, kultuszukat pedig a maguk életformáihoz alkalmazták. Míg azonban a skandináv mondakörnek és életfelfogásnak az Edda dalokban műveltebb osztályok számára már kifinomított formája maradt az utókorra, a lappoknál a nyers, primitív, köznépi használatra szánt istentiszteleti formák nyomait találták meg, amelyben a varázstrombita, a medvetánc és a varázsló pap éppen olyan nagy szerepet játszik, mint Szibéria és Kanada arktikus vidékeinek többi népeinél.
