Harangszó, 1929

1929-12-25 / 52. szám

1928. december 25.

HARANGSZÓ.

411

Reményi Ede és Pálffy József

Hangverseny a soproni tanítóképzőben 18ől-ben.

Miskolc város 1928. dec. 8-án ünnepelte nagy szülöttjének, Reményi Edének százéves jubileumát A sok alkalmi cikk közül kimaradt egy epizód, melynek Sopron volt a színhelye. (Pedig Kapi Béla püspök is megemlíti Pálffy József életrajzában.)

A nagy hegedűművész ugyanis, aki Görgeynek a csatazajban volt zenésze és segédtisztje s mint emigráns Weimarban kötött barátságot Liszt Ferenccel, a hatvanas évek elején, mikor már az amnestiát megkapta, Sopronban is nagyszabású hangversenyt rendeztek. 1861 júl. 11-én volt ez, amint a soproni „Harmonia“ c. lap közli. A diákság még együtt volt, mert akkor júliusban zárult a tanév. Egy líceumi diák ekkor ódát is írt Reményihez. Pálffy József pedig ebédre hívta meg a tanítóképzőbe. (Reményihez Berzsenyi László soproni diák is, a költő fia, már korábban igen szép ódát írt)

De hát ki volt ez a Pálffy ? Az újabb nemzedek már nem ismeri. Farádon 1812. született. Sopronban és Bécsben végezte a theológiát. Gróf Zay Károly házában nevelő volt Zavugrócon, majd pedig tudós lelki- pásztor Nagygeresden. A Bach-korszakban 1853. Sopronba hívták theol. igazgatónak, hogy az-iskolákat rendezze. Kolbenheyer Mórral és Király József Pállal ők építették fel a semmiből nagy hittel és csodás akaraterővel a soproni tanítóképző díszes épületét, amelynek akkor nem volt párja az országban. Építőmester, főszámvevő, ország koldusa, gyémoldaszervező, kétszeresen igazgató, három helyen tanár, buzgó tankönyvíró, soproni magyar lelkész és szu- perintendenciáüs legfőbb mindenegyéb volt Pálffy József. Ma csak egy szerény már- vénykő hirdeti nevét az intézet előcsarnokában az 1812—1869. évszámokkal Sírhelyet Kiss János püspök mellett kapott a Gálffy-féle közös papi sírboltban. Együtt hurcolkodtak. amikor a pénzügyi palota épült. Volt Pálffynak egy kis magánháza is Sopronban a mai Jókai-ulca 4 sz. alatt, de mint igazgató az intézetben lakott.

Mikor a tanítóképzőt 1858. október 3-án felavatták, a termek és lakószobák még valósággal kongtak az ürességtől. Az egész felszerelést, bútorokat, tanszereket, könyvtárt és múzeumot könyöradományokból gyűjtötték. És hát hangszerek is kellettek. Akinek valamely elaggott, rokkant zongorája vagy lantja volt. az a képezdére gondolt szeretettel. Öreg matrónák neki testáltak hangszereket. Érdemszerző jócselekedet volt a képezdét valami ódonsággal ellátni. Ily módon négy-öt év alatt már tiz zongora gyűlt össze irgalmasságból. Hegedűje is volt a szemináriumnak vagy két-három tucat. Igazi tucathegedűk. Stradivárius kitört volna sírjából, ha ezeknek hirét hallja. A bennlakó igazgatók és tanárok valóságos erőpróbája volt. ha ezeknek az instrumentumoknak együttes működésétől már az első napokban meg nem szöktek. Az érzékenyebb sétálók is messziről elkerülték az intézet nyitott ablakait.

Mikor Reményi 1861-ben Sopronba jött, a szemináriumi zenekar már teljes erővel működött. Pálffy Józsefnek erős idegei voltak. Büszkén tekintett a muzsikáló édes fiaira. Mint zenekedvelő rábaközi nagy magyart, bátran hívta meg tehát Reményit

egy kis barátságos jó magyar ebédre a képezdébe. Felesége is, Stelzer Erzsébet, a nagyvázsonyi jószágfelügyelő leánya, mint vendégszerető jó magyar háziasszony kitett magáért.

Ebéd közben azonban, mikor már a pecsenyét tálalták tüzes soproni és ruszti borokkal, Reményi titkolt balsejtelemmel hallja, hogy itt a folvosó felől valami muzsikaszó közeledik. És nyomban be is nyitnak a jó fiúk a szűk ebédlőbe. Ügy 15-20 szálas, buzgó legény cimbalommal, bőgővel, brácsával, csellóval, hegedűvel És fortissimó, teljes tűzzel zendilik rá az új indulót, melyet erre a napra tanultak. Pálfy meglepetésül szánta az asztali zenét és most teljes volt az öröme A fiúk kitettek magukért Csak úgy harsogtak a szobafalak, majdhogy a poharak és ablaküvegek is megrepedtek.

Reményi csak nézett, uralkodott magán. Igyekezett jó képet vágni, sőt a háziak kedvéért maga is felállt és egyik fiú kezéből kivévén a hegedűt, vagy öl-hat taktust velők játszott. De tovább nem bírta. Lemondó kézlegyintéssel kifakadt: „Ej, no, hiába I Ilyen hegedűkön nem lehet játszani I“ És letette a lantot.

Pálfyt bántotta az eset. ő úgy tudta : ami itt van, az mind jó. A képezdét ne bántsa senki. Most hát ő állt fel és a fiúk felé fordult:

— Mindig mondtam édes fiaim, hogy ti milyen jó muzsikusok vagytok. Most is ime, a művész úr nem tud ezen a hegedűn játszani Ti pedig nfilyen pompásan játszatok. Már én csak azt mondom, hogy a muzsikában is nem a hangszer a fődolog, hanem a művész. Lesztek még valaha ti is, édes fiaim, jó művészek, jó kántorok. Húzzátok hát rendületlenül: „Húzd, ki tudja meddig húzhatod. Mikor lesz a nyűtt vonóbúi bot.“

Reményi szelíd mosolygással érezte ki Pálfy beszédéből a pedagógus jó szívét és jó szándékát Nagy kedvvel kocintott a kedves öreg házi gazda egészségére, aki hangszernél, művészetnél és minden egyébnél jobban szereti édes fiait, a fiatal tanítósereget.

A szeminárium hangszerei ilyen módon rehabilitálva voltak a világ előtt. A kántorjelölt ifjak nyugodt lélekkel várták látogatásra a még nagyobb művészt, Liszt Ferencet is. Reményi jó barátját, ezt a másik nagy világjárót. Mert hót Doborjánból jövet Liszt is stációt szokott tartani Sopronban. A mesterségét is itt kezdte. Ezt majd a kebelbarátja és házi poétája, Király József Pál igazgató hívja meg a tanítóképzőbe. Eleget levelez vele.

Jól tették a szeminóristák. hogy Reményitől Liszt Ferenchez appelláltak és zene- társaságuk tiszteletbeli tagjának választották. A zongorákkal talán több szerencséjük lesz, mint a hegedűvel. Próbálja ki a mester mind a tizet. (Legutóbb két új Ehrbar- zongorát vert rönkre Bécsben.) Próbálja ki Liszt a soproni klavirokat is a képezdé- ben. Majd meglátjuk I . . .

A további részleteket nem ismerjük, de Liszt F. Ítélete sem lehetett legkedvezőbb, mert a szeminóristák Reményihez pártoltak vissza. 1873-ban gyűjtés utján egy új, és a körülményekhez képest igen jó zongorát szereztek be s hálából ezt Reményi-zongorának nevezték el. Az Értesítő szerint az Ifjúsági Zenetórsaság 1874 ben mór ezt a Reményi-zongorát használta.

Reményi még 1891-ben hegedűit Sopronban. Az ifjúság lelkesen tapsolta. De

akkor már nem a képezdében, hanem a kaszinóban ebédelt, mint az Irodalmi Kör vendége.

A nagy világjáró művész 1898. május 15-én Newyorkban hangversenye bözben, hegedűvel a kezében halt meg. Egy zenekritikus mondta róla: „Amíg magyar muzsika lesz. Reményi szerint fog Magyar- országon a fecske repülni." Slncerus.

Árvák karácsony estéje.

Irta: Cslte Károly.

öt apállan árva lesett ki az ablakon betlehemi csillag fényében ragyogó szemekkel, Jézuskát váró sóvárgó szívvel.

— Gyerekek I Halljátok?... Szól a csengő! — kiáltott a batodfól

éves Józsi.

— Hallom én is. Lovak nyargalnak a szánkóval. Nézd csak, Józsi, ott egyik ló nyakán a csengő, — mutatott ki az ablakon a mosolygós szemű, tíz éves Juliska.

— Jaj, de kár! Azt hittem Jézuska jön már ..

— Én is azt hittem. Hallod, Juliska? Én is azt hittem, hoay Jézuska jön; — fogózkodott a három éves Pisti Julis nénje szoknyájába.

— Hohó, gyerekek, Jézuska később jön. Csak már édesanyánk jönne, az is jó volna... Vagy, nini! Megjött. Hallom a lépését, — ugrott Juliska az ajtóhoz, utána a többi újjongva fogták körül az édesanyát.

— Csakhogy megjött édesanyácskánk 1 Óh, be jó, hogy haza jöttl Most már csak Jézuskát várjuk. Hozott-e, édesanyácskánk valamit?

— Valamit, nem sokat. Nagyon rossz világ van, édes gyermekeim. Sehol sem fizettek. Nincs senkinek se pénze. Nem kaptam meg a béremet.

— De Jézuska sokat hoz ?

— Sokat nem hoz Jézuska sem, inkább keveset.

— Istenem! — sóhajtott a szomorú tekintetű Anikó. — Miért nem szeret Jézuska minket,

— Már hogyne szeretne Jézuska titeket is! Olyant nem szabad mondani, édes leányom.

— Hisz’ ha szeretne, sokat hozna nekünk is, mint Kardos Irmának.

— Nem úgy van, gyermekem. Nem azt szereti Jézuska legjobban, akinek többet visz.

— Tán azt szereti jobban, akinek keveset visz?!

— Igén, azt szereti Jézuska jobban, akinek keveset visz, mert