Harangszó, 1929

1929-12-25 / 52. szám

1929. december 25. H*R4NQSZÓ. 407 annak egész emberként meg is kell felelnie annak a kötelességnek, ami ezzel a tisztséggel együtt jár. A presbitérium tehát nemcsak kitün­tetés, nemcsak parádés ruha, hanem munka és szolgálat is. Nemcsak azt jelenti, hogy a presbiteri gyűlésen leadha'ja a szavazatát, hogy az iskolaépület csatornája metí legyen-e csinálva, vagy sem, hogy az elnök­ség nehéz munkáját akadékosko­dással csak gáncsolja, — hanem azt is jelenti, hogy a presbiternek nyitott szemmel kell néznie mind­azt, ami a gyülekezetben történik, szemmel keli tartania minden vál­tozást s vigyáznia kell kettőzött éberséggel az egyház érdekére minden vonalon. A presbiterektől első sorban azt várja evangélikus egyházunk, hogy mintaképei, az evangélikus hitéletben „elöljárói“ legyenek a híveknek, járjanak el híven a templomba, az istentiszte­letre, ahol a presbiterek padja várja őket s buzdítsanak másokat is, öregeket és fiatalokat arra, hogy saját lelki hasznukra el ne mulasz- szák soha az istentisztelet látoga­tását. Kötelességük, hogy a hívek­ben az egyházhoz való ragaszkodást minden alkalommal erősítsék, ne­veljék, az egyház javát minden téren munkálják. Ha egy gyülekezet presbiteri padjai csak sátoros ün­nepen telnek meg, vasárnaponként pedig üresek, ha presbiteri gyűlésre immel-ámmal mennek el a presbi­terek, általában, ha az „elöljárók“- ban gyenge hit, az egyházi öntudat és a buzgóság, akkor az a gyüle­kezet sorvad. Mert egy gyülekezet csak két irányban haladhat: előre, vagy hátra. Ahol ellenben a pres­biterek mindenütt a helyükön van­nak és „elől“-járnak valóban min­den téren jó példával, tettel és szóval, áldozattal és munkával, buzgósággal és evangélikus hilhű- séggel, ott egy 15 tagú lelkes pres­bitérium is csodás eredményeket érhet el néhány esztendei szorgal­mas, céltudatos munkával. A gyü­lekezetekben sok fordul meg a lelkészen, a tanítón, de nem keve­sebb a presbitériumon is. Ha azt akarjuk, hogy a gyüleke­zetünk szebb, jobb állapotban éljen, akkor a presbiter-választáson ne azt nézzük, hogy ki van soron? hanem azt, hogy melyik egyháztag méltó erre a nagy tisztségre s me­lyiktől lehet elvárni azt, hogy nem­csak elvállalja, de teljesíti is az esküvel vállalt kötelességeit, ame­lyektől gyülekezeteink sorsának a javulása függ. Boldog az a gyülekezet, ame­lyiknek igazi, jó presbiterei vannak, de meg v<m verve az a gyülekezet, amelyiknek nincsen igazi presbitere, csak olyan „dísz“-presbitere, aki nagy keggyel elfogadja azt a jogot, hogy a presbiteri padba ülhessen s szavazhasson a presbiteri gyűlé­sen. A presbiterektől többet vár az evangélikus egyházi Azt várja, hogy üttörők, fundamentumépítők legyenek és előljárjanak alkalmas és alkalmatlan időben minden olyan szép és Istenes ügyben, amely az egyház érdekét, javát célozza. Az elnökséggel együtt a presbitérium a gyülekezet gyámja, gondviselője, apja, őre, védője, építője, vezére, kormányosa. Adja Isten, hogy min­den evangélikus gyülekezet, minden presbitere ilyen legyen s ezáltal minden gyülekezetünk szebb és jobb időket érjen! Yltéz dr. Kendeh-Kirchknopf előadása Kaposvárott. Bensőséges, meleg ünnepség keretében tartotta a kaposvári evangélikus nőegylet dec. 15-én ádventi vallásos estélyét, amely­nek fénypontja vitéz dr. Kendeh-Kirchknopf Gusztáv, budapesti lelkész ünnepi beszédje volt. Vitéz dr. Kendeh Kirchknopf Gusztáv, az Országos Lutherszövetség igazgatója abból indult ki, hogy a realizálást ki kell terjeszteni az adventét élő keresztyénségre is, mert csak addig van jogunk élni és lenni, amíg a vallásunk nem elmélet, ha­nem gyakorlat, nem beszéd hanem tett és cselekedet. A mai férfi tegyen meg min­dent, hogy megérti ssel és bizalommal, a nő pedig azért éljen, hogy szeretettel és reménységgel teljék meg ez a világ. Soha még annyira nem volt szükség a gyakor­lati keresztyénségre, mint éppen most, ami­kor megváltást várunk. Ádventi idő ez a mai, ezért ádventi munka a cselekvő val­lásosság megindítása. Ez azonban mér az ideálisan szociális munka. Aktivitásra hívni az embereket Krisztus lelke szerint annyi, mint érthető angyali üzenettel boldoggá tenni a jóakaratra és békességre szomju- hozó világot. Ez az a szociálizmus, melyre szükségünk van és amely megoldja a mi összes problémáinkat. . . Ha a jó emberek társadalma alakulna ki Magyarországon, kialakulna az a szer­vezet, melynek törekvései előtt meghódolna az ellenség és barátunkká lenne az elle­nünk most lázító világ. A hallgatóság hálás elismeréssel adó­zott előadó értékes, felemelő beszédjéért, Takáts Béla helyi lelkész imája, majd egy 8 tagból álló férfikar gyönyörű szép énekszámai után Kasza Dezsőné és dr. Molnár István vm. főlevéllárnok művészi játéka töltötte el gyönyörűséggel a hallga­tóságot és „Erős vár a mi Istenünk“ köz­ének eléneklése után egy felejthetetlen szép vallásos estély emlékeivel távozott otthonába. KORKÉPEK. Karcolatok a hétről. Pyhdmaa fnn falucskából resz­kető betűs, öreg kéz irta levelet ho­zott a posta Magyarországra. S. V. Renko finn evangélikus lelkész irta a levelet. Az van benne, hogv nem­régiben Budapestet fogta a rádióján s ép evangélikus istenti zteletet sike­rtilt hallgatnia. Annyira megtetszett neki a magyar nyelv s annyira vá­gyat érzett arra, hogy a magyar evang. rádió-identisztelet áldását ő is élvezhesse, hogy elhatározta: meg­tanul magyarul. Most a kis finn falu öreg lelkésze már nagyban bir­kózik a magyar nyelv tanulásával. Tudnánk-e mi ennyi al'lozatot hozni azért, hogy az istentiszte­let áldásában részesülhessünk f Vérüket ajánlották fel a nöyen- dékek tanítójuk megmentésére. A tanító iránti hálás szeretet ritka példáját mutatta meg a szé­kesfehérvári állami fiúnevelőinté­zet 24 növendéke. Ebben az inté­zetben a javitónevelésre Ítélt fiúkat nevelik, akik 24 főből álló csalá­dokra vannak osztva és egy-egy családfő tanító vezetése alatt élnek intézet falai' között. Az egyik csa­ládfő, Javorniczky Dezső, a Ha­rangszó jeles tollú belmunkatársa megbetegedett és mivel állapota súlyosra fordult, beszállították a székesfehérvári kórházba. A kór­házban megállapították, hogy a ta­nító élete csak vérátömlesztéssel menthető meg. Ez a hír tudomá­sára jutott a Javorniczky családfő családjába beosztott 24 fiúnak is, mire a 24 fiú megjelent az intézet igazgatójánál és felajánlotta vérét a tanító megmentésére. Dr. Ber­zsenyi Zoltán, a kórház igazgató­főorvosa, kiválasztott a fiúk közül ötöt, majd a megejtett vizsgálat után két fiúból, névszerint Fried Kálmánból és nemes Szántó József­ből 300—300 köbcentiméter vért ömlesztettek át a családfő ereibe. Javorniczky Dezső állapota jobbra fordult és remélik, hogy mielőbb gyógyultan hagyja el a kórházat. A magunk részéről is imádságos lélekkel kérjük a jó Isten megse­gítő, megáldó kegyelmét részére, hogy élő hitből, meleg szívéből fa­kadó Írásaiban még sokáig gyö­nyörködhessen és épülhessen a Harangszó olvasó közönsége.

Next

/
Thumbnails
Contents