Harangszó, 1929
1929-12-25 / 52. szám
406 A fogházmisszió. Irta: dr. Molnár Gyula, az igazságtigy- minisztériumban alkalmazott táblai bird. F ölkent engem az Úr, hogy a szegényeknek örömet mondjak; elküldött, hogy bekössem a megtört szívüeket, hogy hirdessek a foglyoknak szabadulást és a megkö- tözötteknek megoldást. Hogy hirdessem az Úr jókedvének esztendejét.“ (Es. 61.1—2.) Oh milyen dicsőséges programra, megoldani a bűn kötelékeit, „ékességet“ adni a „hamu“ helyett, „dicsőségnek palástját“ a „csüggedt lélek“ sőt a gyalázat helyébe is. S mily drága kegyelem, hogy az Úr részt szánt nekünk is e dicső I irogramm megvalósításában. Vál- alod e a magad részét drága olvasóm ? A fogházmisszió magyar munkásai munkatársakat keresnek. Az aratni való gabona sok, az arató kevés. Köszönjük a pengőket, filléreket, minket a fogházmisszióra juttattatok, de szeretnénk benneteket, az az adakozásban igazán hűnek bizonyult evangélikus testvéreinket az aratómunkások örömében is részesíteni. Jó munkát végez az is, aki pénzt ád sarlóra, kaszára, de mennyivel közvetlenebb annak az öröme, aki pengő kaszával kezében szérűbe takarítja az áldott kalászokat. Várjuk azokat, akik Krisztus boldog foglyaivá válván, közvetlenül is segíteni akarnak a szegény rablelkek bilincseinek megoldásában. Az a maroknyi csapat, mely ma a fogházmisszió derékhadát képezi, magárahagyatva nem lehet képes döntő diadalra juttatni az általa vívott nagy harcot. A fogházmissziós szolgálat vállalását diktálja már maga a józan okosság is. A saját házát is menti az a gazda, aki szomszédja égő portájának oltására siet. A bűn árja annál kevésbbé ér el küszöbünkig, minnél magasabbra építjük házunk, alapját; s mily dicsőséges fokozatok vannak itten, fel odáig, amikor sziklahasadék rejti fészkünket. Ha hozzánk is, mint egykor Péterhez így szólhat az Űr: „Te kőszikla vagy s ezen a kősziklán akarom felépíteni az én anyaszentegy- házamat.“ Mint minden mentő munkában, a fogházmisszióban is csak úgy látja hasznát az Úr a mi józan HAÍANQSZÓ. okosságunknak, ha az hitre épülvén, a hivő lélek mentő szereteté- nek melegével állunk oda a zajgó hullámokra, a sötét börtönökbe is leszállani, kész Mesterünk oldala mellé. De ha így cselekszünk, akkor munkánk igazán áldott lesz, — bármily szerepet biz is az Úr abban a munkában reánk. Áldott lesz szolgálatunk, ha kezünkbe egy darab kenyérrel, valamely rab éhező gyermekeit megyünk megelégíteni, ha kenyérmorzsákat viszünk Isten éhező, didergő madárkáinak. Áldott lesz szolgálatunk, ha azért fáradunk, hogy magát a kiszabaduló rabot juttassuk munkához, egy darab fekete kenyérhez. Nem vágynak ezek a szegények egyébre a legtöbb esetben, egy darab fekete kenyérnél s óh milyen nehezen tudják ma ezt is megtalálni. Egyik védencünk, egy jog- tudományi doktor, (elbotolván), a fogdában különös megértéssel, kitárt szívvel fogadta Istennek evangéliumát. Szabadulásakor elhatározta, hogy inkább éhen hal, semhogy még egyszer bűnre vetemedjék. S a magyar társadalom szívtelensége gondoskodott róla, hogy ne is egyszer, ott álljon az éhen- halás küszöbén. Az utcán felszedett ételhulladékokból, szinte a szemétdombon próbálta több Ízben csillapítani emésztő éhségét, mindaddig, amíg a fogházmisszió munkásai, sok küzködés árán, végre el nem tudták helyezni egy portási állásba. Ez az ember hadirokkant; mily vád ellenünk, hogy mennyire kevés bennünk a megértő és megbocsátó szeretet még azokkal szemben is, akik a szörnyű világégés napjaiban miattunk szenvedtek égési sebeket. Lásd kedves olvasóm ezek az égési sebek várják a Te gyógyító kezedet is; a Te kezedből is az olajat. S milyen hálásak ezek a betegek. Ugye milyen megindítók azok a sorok, amiket a napokban olvashattál az egyik fővárosi napilap (Budapesti Hírlap) hasábjain. Az öreg fegyenc készül eltávozni a múlandóságból;... eszét végigjáratja mégegyszer ezen a világon, amelyik olyan hideg volt hozzá s már úgy látszik, hogy nincs egyetlenegy lélek, akitől búcsút kellene vennie: de egyszerre ott a váci fegyház sötét cellájában fény derengi körül; megjelenik előtte a fogházmissziónak az az alakja, aki hirdette neki nap-nap mellett, hogy 1929. december 25. „nem lesz mindig sötétség...“ aki elvitt számára egy-egy szál virágot a sivatag forró homokja közepébe, aki gyötrődő lelkének epesztő szomjúsága közepette megitatta ajkait az életnek kristály tiszta vizével, — s aztán arcán a békességnek egy sugarával küldi áldó köszöntését a foglyok anyjának. Ma, amikor a missziónak ez a munkása a fogházmisszióban eltöltött 10 esztendős jubileumát üli — hálaimák között, hogy dolgozhatott az ő Urával Mesterével, — csatoljuk oda az öreg rab köszöntéséhez e lap hasábjairól a magunkét is. Küldjünk egy szál virágot mi is ennek az áldott magyar testvérünknek (Gergely Dezsőnének). Nem fogja ő ezt a szál virágot magának megtartani. Az elismerés pálmáját nem emberi hiúság legyezgetésére fogja használni, a foglyoknak, a szegény szabadulást váró raboknak áldására fogja ő felhasználni ezt a kincsét is. Kívánjunk azért egy meleg kézszorítással újabb áldásokat neki az újabb 10 esztendő küszöbén, s álljunk melléje magunk is a munkában. Óh mily fájó lenne, ha egykoron a magyar foglyoknak ezrei vádlólag lennének kénytelenek felemelni szavukat az örök biró előtt: fogoly voltam és nem jöttetek el hozzám. És viszont milyen boldogság lesz, ha olyan bizonyságok fognak elhangzani mellettünk, aminővel a megtért pogány keresztény biztatta meg hittérítőjét: Mester, ha meghalok, várni fogok reád a kapuban, s ha megérkeztél kézen- foglak s elvezetlek Megváltónk trónja elé s azt mondom néki. nézd Uram ez volt az, aki ki hozott engem a sötétségből a Te csodálatos világosságodra. A magyar szívekhez! Irta : vitéz dr. József Ferenc főherceg. Kedves sajátossága az angol társadalmi életnek az, hogy amikor egy-egy jótékony intézmény létesítéséről, vagy annak fenntartásáról van szó, az egesz társadalom összefog és saját magának megadóztatásával biztosítja jóformán napok alatt azt, amit elérni akar. Ha egy új kórház építése válik szükségessé : az angol társadalom nem vár, amíg az hivatalos úton, hosszú huzavona után, talán évek múlva testet fog ölteni. Valaki — rendesen egy közéleti előkelőség — fényes estélyt rendez palotájában, amelyre meghívja London születési és pénzarisztokráciéját. Az estélyen megjelenő vendégektől a háziúr belépődíjat szed, ami teljes egészében a tervbevett jótékony intézmény létesítésére jut. Ha nem lenne
