Harangszó, 1929

1929-12-25 / 52. szám

402 HAR4NQSZÓ. 1929. december 25 gerjesztő ősz hajszálak — a szív tisztaságában és a lélek fogékony­ságában gyermek marad... Lelkünk ezer emlékei közül épen a karácsonyi kép az, amely a leg­tisztábban, a legélénkebben tá­masztja fel lelkűnkben a kedves gyermekkori emlékképeket: a zi- mankós téli esték ártatlan örömeit és szórakozásait, a meseország cso­dálatos világát s a boldog családi élet megteremtőjét, a mi drága, jó édesanyánkat, aki szeretetét velünk szemben karácsonykor mindig ha­talmasabb erővel, tündöklőbb fény­nyel s fokozottabb melegséggel juttatta kifejezésre... Szomorú, de való, hogy az élet­küzdelem, az érdekek sokfélesége előbb utóbb eltávolítja és sokszor messzire elveti egymástól a család­tagokat s ezek lassán-lassan talán meg is feledkeznek egymásról... De ha az egymástól távol élő csa­ládtagok nem is érintkeznek, nem is leveleznek egymással, mégis lé­tezik köztük egy összekötő kapocs: a gyermekkori emlékek közössége, az otthoni karácsonyok poezise, mely ilyenkor mindig fel-feltárnad lelkűkben és a gondolat egységébe fűzi a szerte élőket. S ha az otthoni karácsonyok nem nélkülözték a bensőségteljes szeretet melegét, a családi érzés tökéletességét s ha ennek a han­gulatnak lényének varázsával épen az édesanya adta meg, oh akkor nemcsak visszaemlékezünk egy­Melyik egyház a látható keresztyén anyaszentegt/hazak kötött Isten előtt a legk edvesebb egyház ? Az evangélikus keresztyén anyaszentegyház. Középpontjában a világot megváltó szeretet, a keresztfán bűneinkért meghalt Krisztus áll. Ez az egyház maga az egyszerűséggel párosult fenségesség. Ez az egyház az elő Istennek egyháza. Jézus, óvd mez egyházadat, Nevelj neki hű fiukat, Akik igédet szeretik S bőven tér mik gyümölcseit. másra, de töröljük a múltnak fájó könnyeit... Ti, mártírként szenvedő s ked­veseitek boldogságát önfeláldozóan munkáló édesanyák s ti, az élet harcában elfáradt, kimerült édes­atyák, legyetek a szeretet ünnepén mindig gyerekek s a díszétől meg­fosztott karácsonyfával együtt ne veszítsétek el a kedves, boldog karácsonyi hangulatot. Megemlékezés Bethlen Gáborról I Irta : ifj. Vadászülési Móritz László. A nagyság relativ fogalom, mert ugyanazt a személyt más és más körülméuyek között másnak látjuk. Nézzük Bethlen Gábort is kora szemüvegén. A kort, amelyben Bethlen Gábor élt, legtalálóbban jellemzi ez a mondás: „Nagy idők, Nagy embe­rek“. Tényleg, nagy idők voltak azok. Hazánk már a sir szélén ál­lott. Délről, azaz inkább délkeletről mint a hatalmas Törökbirodalom pusztító hordáinak országűtja sze­repelt, nyugatról pedig a Habsburg- dinasztia igyekezett minden eszkö­zökkel hazánkat örökös tartomá­nyai közé besorozni; a magyarság legyengítésével és a több mint fél­évezredes magyar alkotmány el­törlésével pedig Magyarország fel­tétlen leigázását biztosítani. Hogy ezt meglehesse, céljául tűzte ki, hogy az országnak akkor zömét alkotó, protestáns, magyar társa­dalmat legérzékenyebb pontjábai vallásos meggyőződésében fogj megtámadni. Eltillja őket vallásul szabadgyakorlásától. De ezzel máj kicsordulásig megtelt a pohár. A nemzeti elkeseredés Bethlen Gá borba, az általánosan tisztelt erdély fejedelembe helyezte bizalmát. E méltán. Talán nem is lehetett volna még egy olyan energikus, igaz meggyőződésű férfiút találni, aki ezekben a zavaros időkben nemzete élére állt volna. Három motívum élt lelkében s ezek vitték a küz- | dőtérre. Az első motívum az volt, felismerte a Habsburg dinasztia be­olvasztó politikáját s féltette tőle Az erdei lak. 3 Irta: Rosegger K. P. — Német eredetiből fordította : Haramia Erzsébet. Az idő mind későbbre és későbbre hajlott, az éjszaka közelgett. Kint süvített a szél, hordta a havat... Borzasztó éjszaka volt... Már az ablaktáblákat is mind be-’ tapasztotta hóval . . . A világ összes keresztyén országaiban fény és öröm uralkodik a szent estén . . . A gyantaszedő Lőrinc felesége is előkere­sett valami piros gyertyát, azt gyújtotta meg. Ez a gyertya már több Ízben világított. Utoljára Lőrinc apja ravatala mellett égett és egy zivataros éjjel, amikor a magas hegyek lavinája megindult és a nagy víz­tömeg ezen házat fenyegette. Ezt a gyertyát arra az alkalomra tartogatták, ha majd valamelyikük meghal, legyen mit a rava­talnál elégetni. Ez tehát a halál gyertyája volt . . . Lőrincné azt gondolta, iegillőbb ezt most meggyújtani, amikor házuknak régi jó hírneve halt meg. azzal a tettel, amelyet ma Lőrinc vitt véghez. Nem tudta, mit cselekedett férje, mert igaz embert nem verhetnek vasra — de ő úgy érezte, igaz­ságtalanság történt. Térdre esett a gyertya előtt, épen mi.it amaz asszony a szentkép előtt — és ő is imádkozott... „Ma szüle­tett szent gyermek, én a te kezeidbe teszem le aggodalmaimat... Rosszat nem tehetett, hisz mindennapi imám, hogy örzőangyala el ne hagyja... De megkötözve, vasra- verve I És ha mégis igaz e szörnyű hír. csak egy lehetett okozója . . . talán vad- orzást követett el. És ha tette, mind csak azért tette, hogy e szent napon, amikor annyian örülnek telt asztalok mellett, vígan ünneplik a Te születésednek emlékét — nem akarta, hogy nálunk oly üres legyen az asztal, mint egyébkor. De Te isteni gyermek látod lelkemet, szívesen viselek szegénységet, tűrök nélkülözést, gondot, csak egyet ne engedj ide, csak azt tartsd vissza házunktól: a szégyent, a gyalázatot“. „Most mégis itt van“ — suttogta Mag­dolna. És igazán az ajtón kopogtatás hal­latszott, mely egészen másképp hangzott a szél üvöltésénél. Az asszony azonnal megragadta piros gyertyáját, sietett ajtót nyitni. Amint az ajtó kinyílt egy csodálatos látvány tárult elébe : Egy páncélba öltözött fiúcska állt elölte, akinek mellvértje csak úgy lövelte a világosságot. Ruhája csak úgy fehérzett a hótól, göndör hajfürtjein hosszú jégcsapok lógtak, szeme könnyektől csillogott, mint valami fényes csillag. Félig megfagyva kimerültén, éhesen, irgalomért, segítségért könyörgött. „Nincsen veled senki ?“ — kérdezte az asszony. — Csak egyedül vagy ? Ha igen, gyere be . . . Leverte magáról a havat amennyire tudta, de a melle csillogó fehér maradt. Megszárította könnyeit s azok mint gyémánt ragyogtak. „Oh Te kedves kis Jézuska — suttogta Magdolna — ide ülj a kályhához és me­legedj meg." Az asszony kikérdezte, kicsoda és hon nét jött, miközben megdermedt kezeit dörzsölgette. „Én Gallheim Teobald vagyok“ — fe­lelte a fiú. — Délben kilovagoltam ebben a lovagi öltözetben, de lovam előtt egy csapat fogoly repült fel. erre az állat meg­bokrosodott, engemet levetett magáról, el­rohant és én elmaradtam. Amíg a hó nem esett, láttam az utat, haza akartam menni, de hasztalan bolyongtam. Amint itt kigyult a gyertya, rögtön erre tartottam. Kérlek, ne bántsatok, atyám bizonyára értem jön s megjutalmaz benneteket.“ Mialatt beszélt, a láz már erősen rázni kezdte és egész testében remegett, Lőrincné alig tudta a megfagyott cipőket lábáról lehúzni. A fiú vonuglott a fájdalomtól. Lőrincné gyógyfűvekkel kötözte be kezeit

Next

/
Thumbnails
Contents