Harangszó, 1929

1929-11-17 / 47. szám

362 HARANQSZO, 1929. november 17. mintha a magyar társadalom orszá­gos tulipán-egyesületbe tömörül a magyar ipar védelmére," a külföldi ipar kiküszöbölésére s az első dolga az, hogy vaggonszámra vesz jelvé­nyeket, zománccá magyar tulipánt a cseh ipartól. Olyan eset ez, mintha egy értékes aranytálat kitennénk a baromfiudvarba csibe-itatónak. Vagyis egy eredeti, értékes célra szánt intézmény, testület, dolog nem a maga céljának él, nem an­nak dolgozik, hanem teljesen eltérő célnak. Pedig az olyan természetes, hogy minden feleljen meg a maga céljának! A vas legyen vas, a tűz legyen tűz, az erő legyen erő, az autógyár legyen autó gyártó telep, — az egyház pedig legyen az Is­tent kereső, az Istent megtalált, az Istenben élő azonos hitű lelkek szent közössége, üdvösségre készítő intézménye. Az egyháznak nem azért vagyunk tagjai, mintha az holmi részvénytársasági „osztalék­ként már biztosítaná külső tagsá­gunkkal, tagdíjunk lefizetésével az üdvösséget 1 Egy sport egye­sületben az én izmaim, szerve­zetem nem lesznek erősebbek azzal, ha belépek és lefizetem a tag­díjat, de a gyakorló téren, a torna termekben nem végzek fá­rasztó, rendszeres testgyakorlást 1 Az egyháznak azért vagyunk tagjai, hogy közös erővel, közös buzgó- sággal megkeressük és megtaláljuk az Istent, a mi lelkünk üdvösségét s jellemünk megszentelődjék a hit­Csuda Csánk szerencséje. Irta : Csűrös István. 6 V. Az iskolában és a műhelyben. Csánk már tiz éves és a negyedik elemi osztályt járja. És olyan, mint más gyermek/ Eszik, játszik, alszik, pajkoskodik, tanul és dolgozik. Abban mégis elüt sok gyer­mektől, hogy sokat eszik, jól alszik, szor­galmasan tanul, örömmel dolgozik. Van azonban két olyan tulajdonsága, amely a falubeli összes gyermekek fölé emeli, mint a tanító úr mondja. Figyelmes és engedel­mes. Figyel, ha az iskolában van s nem ejt el egy szót se abból, amit a tanító úr mond, figyel Panni asszony szavára, figyel kis testvérei szavára, mert azoknak tartja Panni három kis gyermekét. Pannit, Jucit és Gazsit, figyel a kovácsmester szavára, ha az a háborúról vagy mesterségéről be­szél. Figyel a templomban az énekre, az imádságra, a prédikációra. Jó időbeosztása van. Mindig azt teszi, aminek az ideje van. S ezzel sokat nyer ő is, mások is. Enge­delmes. Hogy mennyire engedelmes, azt látni fogjátok a következő esetből. Egy alkalommal, mindjárt az iskolaév elején, a tanító úr kirándulásra vitte az egész iskolát a falutól elég messze fekvő és saeretetközösség életében, a köl­csönös személyi hatások révén... A laodiceabeli gyülekezet pedig nem volt ilyen. Nem volt benne élőt, mozgás, akarás, munka, pezsgő, lüktető életáramlás, hanem csak sivár, gépies tengődés. Mint a ki­száradt fa, olyan volt. Meg volt a szervezete, a gyökere, a törzse, a koronája, a sok ága, de hiába jött a tavasz, hiába esett az eső, hiába csókolta a napsugár, nem volt benne élet, nem volt rajta virág és gyümölcs. A kiszáradt fát ki szokták vágni. Isten is azt üzeni a laodiceabeli ekklózsiának, hogy mi­vel se hideg-se meleg, mivel nincs benne élet, azért „kiveti az ő szá­jából“. E kifejezés a megvetést, a hitvány értéktelenség megállapítását is jelenti. Azt vetjük ki a szánkból, ami undorító ízű, ami romlott, ami bűzös... Jaj annak az egyháznak, amelyben nincs üdvösségkereső élet, bűntudat, átélt evangélium, megszentelődési igyekezet! Lehet akármilyen szent és igaz az ő hit­vallása, lehet akármilyen ragyogó a múltja, bármilyen magasztos az elődök áldozatos munkája, ha ki­száradt a fa, akkor bármilyen régi, nemes fajta is az, kivágattatik és tűzre vettetik. Igen!... Vannak egyháztagok, akiket nem bánt az ő se hideg, se meleg vol­tuk, akiknek az arcát nem égeti a szégyen, hogy ők száraz ágak az egyház fáján, hogy élvezik, hasz­nálják, igénybe veszik az egyház erdőszélre, amely tele volt mogyoróbokrok­kal, a bokrok jól megérett mogyoróval. A földesúr megengedte, hogy az iskolásgyer- mekek szüreteljék le az egészet. Volt nagy öröm a gyermekek között. A szülők felpa­kolták őket ennivalókkal s mikor az iskola udvarén sorba állottak, a tanító úr szám- bavette őket s figyelmeztette a gyerekeket, hogy engedély nélkül senkinek sem szabad a sorból kiéllani, továbbá, hogyha meg­érkeznek az erdőbe, nem szabad addig a hideg forrásvizet inni, míg a tanító úr meg nem engedi, nehogy valamelyik beteg- le­gyen. Beszédje végén azt kérdezte a tanító úr : Megértettétek ? Meg I — hangzott az egyértelmű válasz. Az erdő felé menet a tanító urat valaki néhány percre feltartóztatta. Azt mondta a gyerekeknek, hogy menjenek csak tovább szép csendesen, majd ő utoléri őket. Ügy is történt. Azonban alig tettek néhány száz lépést, egy vagyonos gazdaember jött velük szemben almával rakott szekéren, amit gyümölcsöséből vitt hazafelé. Amikor a vidám, éneklő csapathoz ért, megállította lovait s megkérdezte a gyerekektől, hogy hová mennek ? Mogyorót szedni az erdő­be I — volt a sűrű s egyhangú válasz. Hát megengedi a földesúr ? Meg 1 kiabál­ták vígan a gyerekek. Nahát, én is adok nektek valamit, mondta a gazda s ezzel négyszázesztendős munkájának, ál­dozatainak az áldásait az egész kulturális életben és az állami, tár­sadalmi életben, — dg az egyházi adó befizetésén kívül, néhány pengő adományon kívül nem tesznek sem­mit sem a maguk üdve és az egy­ház boldogabb jövője érdekében. Száraz ágak... Az Isten azt üzeni ezeknek az egyéneknek, hogy „ki­vetlek Téged az én számból, mivel se hideg, se meleg vagy.“ Az a szent örökség pedig, amiért eleink oly megrendítő hűséggel, áldozattal küzdöttek, amiért az egész vagyo­nukat, az állásukat, a családjukat és életüket áldozták, az anyaszent- egyház az ő kötelességmulasztásuk miatt elsorvadhat, mint a kiszáradó, nemes ősi fa. Ezt üzeni az Isten nekünk is. Ziermann Lajos kormánjfoían, gyámint. elnök éii jelentéséből. Ez év pünkösdjén részt vettem a pro- testáció 400 éves emlékünnepén Speyer- ben. Sok szépet láttam s hallottam ott. A legszebb ünnepi aktusok közé tartozott a hatalmas méretű történeti fölvonulás, me­lyet egy áttekinthetetlen, speyeri lapok becslése szerint 150—200.000 «mberből álló ünnepi közönség nézett végig. Festői menetben elvonultak előttünk a hitvalló fejedelmek; élükön Fülöp hesseni tarto­mánygróf, hadseregnek is beillő kíséretük­kel s a protestáló városok nagyszámú kül­döttségükkel. Majdnem egy óráig tartott míg a structollas kalapu hírnökök rézkür­töket fújva, a zászlótartók zászlóikat len­getve, az apródok gyönyörű lovakat ve­zetve, a vértes-lovagok talpig vaspáncélba a szekér kaséból kiemelt egy deszkát s csak úgy gurult alá a földre a sok szép őszi alma. Szedjétek gyerekek, ez mind a tiétek 1 Egyetek, amennyi belétek fér 1 Több se kellett, azonnal felbomlott minden rend s a gyerekek laszigálódva, fürgén tolongtak s hajlongtak a szekér körül, az árokban és az úttesten. Mindenki sokat akart, töb­bet, mint a másik. A gazda gyönyörködve nézte őket s jóízűen mulatott a tülekedő pulyákon. Nem így a tanító úr, aki éppen akkor érte utói őket s a felbomlott, zsivajgó gyermekhad láttán módfelett bosszankodott. A gazda kértére ugyan nem testelte meg gyermekeket, de jól lehordta őket s csak nehezen nyugodott bele abba, hogy ki-ki megtarthassa zsákmányát. Később, mikor látta, hogy növendékei milyen jóízűen eszegetik az almát, megcsendesedett, sőt örvendezni kezdett. Egyiktől-másiktól meg is kérdezte, hogy hány almát tudott magá­nak kaparintani ? Amelyik ügyesebb volt, annak fejére hüvelykujjával egy barackot is nyomott. Volt olyan, akinek nemcsak a zsebei voltak telve, hanem még a kebele is. Hát te hányat zsebeltél el ? kérdezte most Csénktól. Egyet se I volt a szerény válasz. Hát miért nem ? Azért, kérem szé­pen, tanító úr, mert azt tetszett mondani, mielőtt elindultunk volna az iskola udva­ráról, hogy engedély nélkül a sorból kilépni

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents