Harangszó, 1929
1929-09-29 / 40. szám
306 HARANOSZÖ. 1929. szeptember 29. Szíves tudomásul. Tudomásunkra jutott, hogy valami dr. Barkóczy nevezetű egyén a Harangszó részére előfizetőket gynft, illetőleg előfizetéseket szed fel. Figyelmeztetjük a Harangszó olvasóit s általuk a hittestvéreket, hogy mi erre az illetékes lelkész és tanító urakon kívül senkit fel nem jogosítottunk. így nyilvánvalóan visz- szaéles történik a Harang szóval. Ha valahol valaki ilyen célból jelentkezik, kérjük átadni az illetékes hatóságnak. Tisztelettel: a HARANGSZÓ kiadóhivatala. útját, ha letöröljük magunkról nemzetünk karaktervonásait, akkor a karaktert is kitöröltük s olyanná válunk, mint a himes pillangó tündöklő szárnya a pajkos gyermek kezében, kopottá, szintelenné, csúffá. És a mi szívünk olyan kicsike, hogy elég, ha azok beleférnek, akiknek erre elsősorban joguk van. Szüléink, családunk után hazánknál van a legtöbb törlesztésre váró adósságunk. Rongy, hitvány ember az, akinek a lelkét nem égeti hazája vértanúinak a vére, amely vér érte is omlott. Hitvány ember az, akit nem lelkesít önzetlenségre hazája nagyjainak a hősi küzdelme, dicsőséges munkája és áldozata. Hitvány élősdi féreghez hasonló az olyan erkölcstelen ingyenélő! Akiben van egy csepp egészséges, erkölcsi érzés, az a szíve-lelke egész erejével, hűségével dolgozik a hivatása körében, hogy lendítsen a hazája ügyén s ne maradjon adósa neki. Ez pedig tiszta keresztyén erkölcs! A jó hazafi jó keresztyén is, a rossz „hazafi“ rossz keresztyén is. A hazaszeretet a keresztyén emberszeretet nevelő iskolája, viszont a keresztyénség a hazafiság nemesítő, mélyítő és emelő, megszentelő ereje. Magyarságunk olyan viszonyban van a keresztyénségtinkkel, mint a lámpás az olajjal, mint a folyó medre a folyó vizével. Keresztyénségünk természetes adottságú nemzeti karakterünkön, nemzeti morálunkon keresztül hat és érvényesül. Nemzeti, faji géniuszunk szabja meg életünk medrét, melyben keresztyén tartalma hömpölyög az örökkévalóság óceánja felé. Mivel a természet Istenszabta törvénye, hogy minden csak úgy virul és él, ha megmarad a maga eredeti valóságában, azért a mi életünk számára is friss erők özönét, új lendületet, nagyobb teljesítőképességet jelent, ha még jobban elmélyedünk nemzeti hagyományunkba, ha lelkünket megfürdetjük folyton a nemzeti géniuszunkból kisugárzó életerők fürdőjében, ha még határozottabban kidomborítjuk egyéniségünk magyar voltát és ugyanakkor minél több örök emberi, keresztyén tartalommal szívjuk tele Isten világából, az örök, égi hazánkon csüggő szeretettel lelkünk, életünk magyar formáit. Egész lelki nyugalommal mód hozzá. Azután az egyszoba-konyhába bajos lett volna az egész határt beleszorl- taní. Ezért, amikor leöite a disznóját, meg kellett elégednie azzal, hogy a disznótorba csak azokat hívja meg, akiknek valami közük volt a disznóhoz. így érte a szerencse — legelsősorban — Dudás Nagy Andrást, a Szilaj Vargáék tanyását, akitől, valami kis szívesség viszonzásaként, még a tavasszal ajándékba kapta. Akkor még hitvány, rongy kis malac volt. Úgy látszott, hogy meg sem marad. Lehet, hogy ez a bizonytalan egészségi állapot nagyban hozzájárult ahhoz, hogy ajándék lett belőle. Mindegy. Az a fő, hogy megmaradt. Dudás Nagy András pedig megbizonyította, hogy ajándékozó szíve van. A Kovácsék árendását érte másodsorban a megtiszteltetés. A csöves kukoricát ő szállította. Nem ingyen. Pénzért. Valamivel a piaci áron alul. Miután pedig erre nem veit köteles, ezért most, a kedvező alkalommal, megmutatják neki, hogy a jóságát nem felejtették el. Azután a Dömsödiék harmadosa sem maradt ki a vendégkoszorúból. Az árpa miatt, aminek az árával még most is tartozik a bakter. Ez a három férfiú képviselte a polgári társadalmat. lehetünk egyszerre jó keresztyének és jő magyarok, egyforma hűséggel szolgálhatjuk égi és földi hazánkat, sőt csak az lehet hü fia, hü leánya az égi hazának, aki azt tartja, amit a „haza bölcse“, a mély hittt, ragyogó jellemű Deák Fe- rencünk mondott: „a haza minden előtt!“ Harsanj meg hát lelkűnkben sok ezer éves balsorsunk hű tolmácsolója, nagy Rákóczy kesergő tárogatója! Zokogd el, sird el azt a nagy bánatot, amit csak mi értünk, árva, mostoha magyarok. Mondd el nékünk, hogy Isten a mi egyetlen pártfogónk, mert más nép mind szakgat és tép már réges-rég. Kesergj, zokogj, zokogásoddal ébresszed lelkiismeretünket és ha felébredtünk, akkor aztán sikoltson, zúgjon, harsanjon fel az igazi hangod s zúgjon, harsogjon benne nemzetünk lelkének vulkáni ereje: „Rajta, rajta, rajta!“ A hivatalos világ képviseletében a do- náti bakter jelent meg. Az asszonyok közül csak a harmados felesége maradt otthon. Mindenki tudja róla, hogy gőgös. Azért nem jött el. Megindult a társalgás. Beszélgetés közben felkerült szóba a miniszterek látoga tása. Valami kiállításfélét rendeztek a városban és erre jöttek le. ötven esztendő alatt sem látott a nép egyszerre ennyi nagyurat, mint ekkor. A harmados megjegyezte erre, hogy bizonyosan sokba került ez az országnak, meg a népnek. Mert a miniszterek nem utaznak harmadikon, hanem csak elsőn. Az útiköltség meg rengeteg. No, de azért van adó a világon — mondta szemhunyorgatva a harmados. — Hát azért 1 — erősítgették a többiek. Csak a donáti bakter hallgatott. Ő a hivatalos világhoz tartozik. Ő nem szólhat. — Azért akármit mondunk, borzasztó szép dolog az, mikor valaki felviszi a miniszterségig, — szólt Dudás Nagy András. — Hát maga elvállalná, ha rábíznák ? — kérdezte ravaszul mosolyogva a donáti bakter. — Miért ne vállalnám ? Nem szokás azt visszautasítani i — Hát ha holnap reggelre kineveznék miniszternek, mit eeinátna legelőször? (Folyt, köv.) Dudás Nagy András minisztersége.* Irta : Böszörményi Jenő. A bakterház ott állott az Alföld kellős közepén, nem messze a várostól, az új kövesút mellett. Minden oldalról tanyák vették körül. Vidám, megelégedett, örömet sugárzó, akácos, cserepes tanyák. Neki azonban, mint állami épületnek, ünnepélyes komolyságot kellett szétárasztania a világba. így kívánta a tekintély. A tanyai népnek jó szive van. Hivatalbeli ember iránt — amíg ki nem ismerte — tartózkodó ugyan, de ha egyszer barátságába fogadta, akkor semmi bajában sem hagyja el. A bakter „gyütt-ment“ volt, más vidékre való. Ezért idegenkedtek tőle eleinte a magyarok. De azután megolvadt a jég. Ettől kezdve nagyot változott a sora. Sok jóbarátja volt már. Több, mint benn a városban a főnök úrnak, pedig: az aranygalléros vasútas, ő meg csak bakter. Jóismerőse meg annyi akadt, hogy vendégségbe akár az egész határt meghívhatta volna. De nem lehetett. Sajnos, nem volt * Mutatóba a szerzőnek „Vtrőfényas utón“ c «unkájából.
