Harangszó, 1929
1929-07-14 / 29. szám
228 HARANQSZO. 1929. július 14 des megnyugvással tudta hordozni élete súlyos keresztjeit. Pedig Neki is fájt a szenvedés. De nem lázongott és nem esett kétségbe a szenvedések között. Még a Gecsemáné kertben is, amikor pedig véres veríték gyöngyözik a homlokán szörnyű fájdalmában, azt tudja mondani: „mindazonáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom . . .“ Az ő szeme a szenvedéseken túl is megtudta látni az Isten kegyelmes arcát. Az élet szenvedéseiben is Jézus legyen a mintaképed I Szabi József. Boczkó Gyula. (1883 ápr. 20. — 1928 aug. 10.) Az evang. lelkész- és tanítócsaládok hazafias, vallásos nevelése sok drága értéket adott hazánknak és egyházunknak. Ilyen a hazának és az egyháznak egyaránt értékes élet volt lehotai és deményfalvi Boczkó Gyuláé is, kinek édesatyja, mint nyiregyházai evang. tanító 40 évig szolgálta egyházunkat. Az elemi iskolát és a gimnáziumot szülőhelyén, a theologiát 1903—07. Eperjesen végezte. Tanulmányai befejezése után a nyiregyházai gyülekezet hivta meg segédlelkészé, ahol 1908 aug. 1-ig működött. Ekkor Klevelandba ment az akkor még gyermekkorát élő magyar ev. gyülekezetbe Rúzsa István lelkész helyettesítésére, aki az általa megkezdett amerikai gyülekezet szervezéséhez kórt idehaza segítséget, ill. kapcsolatot létesített a hazai ev. egyházzal s e végből félévet idehaza töltött. Rúzsa István vissza- menetele után Boczkó Gyula szervezte meg a New Brunswiki gyüflratáskor. Most a határt járom. Az élet kenyerét adó áldott hatért. A nép verejtéke, gazdag, busás bére kalászokba rejtve ringatja aranyát: Hív munka jutalmát. A nap tűzrubintja ontja pazar fényét fénycsikpatakokba. A vén Bükkös sötét erdölombsörényét futó, langyos nyárszél bontja, borzolgatja. Arcom cirógatja. Marcona magyarok kemény, bronz karjai kaszát suhogtatnak. Napsütte asszonyok, parázsszemű lányok rendjén dús soroknak szedik a markokat. Emberteslvéreim I A hulló kalászban; mely sóhajt, sír, zizzen. Szellő járásában, pacsirta daléban; A kincses határban ki él. beszél, izén . . . Áldassék az Isten 11 jhász Sándor< lekezetet s ennek első lelkészeként 1909 augusztusig működött. Amerikából, bár időközben a Detroit-i nagyobb gyülekezet választotta lelkészévé, beteg édesanyja hívására újból Nyíregyházára, majd helyettes lelkésznek Nagykárolyba ment. Nagykárolyban 1910 jan. 10 ig hirdette az Isten igéjét, amikor egyhangú meghívással a jolsva- tapolcai egyházközség élére került. Itt még abban az évben a roskadozó iskolaépület helyett újat emeltetett s a tanítólakást is renovál- tatta. 1913. őszén feleségül vette a nagykárolyi evang. tanító leányát, Nagy Erzsébetet, kiben nemcsak hű, gondos hitvest, hanem a megpróbáltatásokban kitartó, buzgó munkatársat is nyert. A világháború második évében a szomszédos Süvetének is majd egy évén keresztül adminisztrátora lett s e gyülekezetben is maradandó nyomát hagyta fáradhatatlan buzgalmának az általa kezdeményezett toronyépítés által. A háború után cseh megszállás alá került szépen magyarosodé tót gyülekezetheti izzó, hazafias beszédeket mondott s bár állandóan Nyelték, bizonyítékok hiányában pm bántották. 1921 őszén hazaárulás és felségsértés vádja alapján Soltész Béla jolsvai plébánossal, Reményik Aladár ny. főispánnal Barna Béla ezredessel, Tuba József ref. lelkésszel, Erős Géza jolsvatapolcai tanítóval és még többekkel együtt Rimaszombatba hurcolták, börtönbe vetették. A kassai ügyészség, hol egyik védőjük Körmendy-Ékes Lajos jelenlegi veszprémi főispán volt, bizonyítékok hiányában fölmentette őket, mégis, mint politikailag megbízhatatlanokat előbb a pozsonyi, majd az aranyosmaróli internáló táborba szállították mindyájukat. November 30 án több társával együtt szabadon bocsátották, de a családjával együtt kiutasították a köztársaság területéről. Míg az államhatalom részéről az eljárás folyt, az egyházi főhatóság sem maradt tétlenül. Jánoska György, a keleti egyházkerület püspöke fegyelmi vizsgálatot indított ellene s felszólította, Mindig így szokott ez lenni, hiszen ez a nap az Isten napja s ez különösképpen megkívánja, hogy szebb legyen, mint a többiek. Jól tudta a falú népe, hogy magát becsüli meg, aki a vasárnapot megtartja. De hogy a templom előtt most diadalkapú is ékeskedik s a templom ajtaját tarka virágkoszorúk díszítik, ebből sejteni lehet, hogy ma mégis valami szokatlan és nagy esemény történik. Mi már tudjuk. Ma avatják fel az új harangot, Toboz Mihály ajándékát. Illik is, hogy ez a nap derült és kedves legyen. Ilyennek is látta mindenki, csak á kis púpos Peti nem. Pedig mennyire készült ő is erre a szent ünnepre 1 Mikor a falú apraja és nagyja tegnap délután kivonult a tisztelendő úr vezetése alatt a falú határáig, hogy onnan kísérjék be az új harangot, amit Toboz uram hat pár fehér- szőrű ökre vontatott felvirágozott kocsin a vasúti állomásról, Peti a réteket járta s nagy sebesen szedegette a kökörcsint, boglárkát és vízi liliomot, össze is szedett belőlük egy jó marokra valót. Aztán leült az útszélre, hogy ott várja be a díszes menetet. Nem kellett sokáig várnia. Az érvalány-süveges csikósok már egészen közel jártak s karjukról úgy lobogott a bő torkú ingujj, mintha fehér zászlót lengettek volna. Peti tágra nyílt szemekkel csodálta a nyalka legényeket. De mennél tovább nézte őket, annál fájdalmasabb lett az a gondolata: ő sohasem lehet ilyen, mert ott van a hátán az a púp. Egyszercsak megpillantotta a harangot. Hirtelen elfelejtette a csikósokat. Felugrott az út porából, kezébe kapta mezei bokrétáját, átfutott a fehérruhás leánykák sorain s ott termett a felpántlikázott ökrösszekér mellett. Süvegét lekapta fejéről s virágait félénken hajította a feldíszített szép harangra. Szólni nem tudott, de szeme úgy ragyogott a lelkesedéstől, mint két fényes csillag. A tisztelendő úr és a körötte lépegető férfiak meghatódott tekintettel simogatták a kis púpos barna-piros arcát. Csak Toboz uram maradt mogorva. Kemény volt ennek az embernek a szíve is. — Vidd innen ezt a gizt-gazt, — morogta sötét tekintettel, — nem való ez erre a harangra. S azzal megragadva a Peti csokrát, messze elhajította az árokba. Peti előtt elsötétült a nap: eltakarta előle két nehéz könnycsepp. Úgy érezte, mintha a szíve a torkára futott volna; folytogatta a keserűség. Egész éjtszaka nem jött álom a szemére. Hát mit vétett ő. hogy Toboz Mihály uram még a virágaira is haragszik 17 Ezért nem látta a vasárnapot sem oly szépnek és derűsnek, mint a többiek. Még Tobozné asszonyság szelíd pillantásai, de még Pisti vidám köszöntése sem bírták feledtetni vele a tegnapot. — Bemegyek a templomba, — gondolta búsan s belépett az Isten házába. A templom zsúfolásig volt már áhítatos hívekkel. Mindenki feszült figyelemmel „várta az istentisztelet kezdetét. Az orgona halkan búgni kezdett s a hívek ajkán oly boldogan csendült fel a szent zsolozsma, mintha diadaléneket zengtek volna. De nemsokára az ének is elfogyott s az arcok mind a tisztelendő úr felé fordultak. Még soha ilyen épületesen nem beszélt. Szavai tele voltak örömmel és hálával Isten iránt. Megmagyarázta, hogy a harang a lélek csengetyűje s a gyülekezet lelkiismeretének ércbe öntött szava, mely hív, int, figyelmeztet és megnyugtat. Elmondta a harang történetét s közben megemlékezett Toboz Mihály uramról is, ki a falúnak annyit áldozott már és most a gyülekezetnek is áldoz. Kérte rá az Úr áldását és kegyelmét, de azért nem feledkezett meg az írás intelméről sem, hogy az Isten inkább gyönyörködik a szeretetben, mint az áldozatban. (Folyt kör.)
