Harangszó, 1928

1928-02-26 / 9. szám

1928 február 26

HARANGSZÓ.

67

a fiát ide, megmondotta, hogy ő kommunista, de azt akarja, hogy a fia maga határozzon az élete fölött. Itt aztán az a kérdés, hogy a keresztyén iskola tud-e elég meggyőző hitet adni annak a fiatalembernek.) Nagy örömmel vesznek részt a kéz- ügyesftó munkában. A lányok kézimunkáznak, a hűk pedig valamilyen ipari munkában gyakorolják magukat, énekelve. Csakugyan játék a tanulás. Olyan kOnnyen is jutnak hozzá mindenféle ismerethez. Sokszor van ugyanis alkalmuk idegen embereket meghallgatniuk. Ide a vendégfogadóba nemcsak az ország minden tájáról jönnek vendégek, hanem mindenki, aki külföldről jön Svédországba és érdeklődik au egyháznak a dolgai iránt, fölkeresi ezt a helyet is. Ezeket az embereket azután mindjárt megkérik, hogy meséljenek valamit a hazájukról a népfőiskola hallgatóinak. Ez igen gyakori eset és ilyenkor a nagyterembe összegyfllekeznek, hallanak idegen országról, idegen emberekről. Megtörténik az is, hogy egy héten belül 4 külföldit is meghallgatnak, akik közül az egyik talán amerikai, a másik finn, a harmadik angol, a negyedik dán. így hallottak most már Magyarországról. És az bizonyos, hogy ez nem más, mint játszvatanűlás. A nagyterem másról is tud beszélni. Vidám órákról. Minden szombaton este a tanulók felöltöznek a hazai viseletbe, népviseletbe. Kózenfogják egymást, fölállnak nagy körben, rákezdenek egy-egy szép népdalra és táncolnak melléje.

Néptáncokat. Egyik szebb, mint a másik. A vezető azt mondja, hogy ez az egyetlen, eredményes módja a modern tánc kiküszöbölésének, és amikor az ember látja a fiatalok jókedvét, el is hiszi, hogy Így van. Itt életre kél a régi tánc, amelyet ebben az országban is már csaknem elfelejtettek. Innen énekszó mellett bevonúlnak vacsorára. A könyvtárba, amelyről már szó volt, szintén szorgalmasan eljárnak a tanulók. Amiről napközben tanúltak, arról olvasgatnak még valamit este is. A tanítók már kikeresték a könyvet, sót föl is csapták azon a helyen, amelyről tanúltak, úgyhogy nekik csak olvas- niok kell azt. A napot pedig az intézet kápolnájában imádsággal fejezik be.

tEbbe az iskolába nem kényszeríti be a fiatalokat semmi és senki. Sem törvény, sem emberek. Ez az egyházi iskola még csak 10 év óta áll fönn és mégis, olyan nagy számmal jelentkeznek a tanúlók minden évben, hogy az iskola nem tudja az összes jelentkezőket befogadni. Ez a tény talán maga is megadja a feleletet arra a kérdésre, hogy van-e hát értelme ennek az iskolának?

(Folytatjuk.)

Magyar misszionáriusnö az emberevők között. Molnár Mária, ' a Magyar Evangéliumi Keresztyén Missziói Szövetség misszionáriusnője, táviratot küldött, hogy hosszú tengeri út után megérkezett működése helyére, Mánusz szigetekre.

Dr. Szelényi Aladár m. kir. kormányfőtanácsos, budapesti ügyvéd, a magyarországi ev. keresztyén egyház világi, egyetemes főjegyzője.

szünetek alatt minduntalan fölcsen- dűl a víg ének. Úgy szeretnek ezek a fiatalok énekelni. És ez persze kedvessé teszi az együtt élésüket. Mindannyian itt laknak, itt étkeznek az intézetben.

A viszony, amely az iskolaév alatt kifejlődik közöttük, az egészen testvéries viszonnyá lesz. Pedig az év elején olyan különböző helyekről, különböző otthonokból, különböző fölfogással gyülekeznek össze. A legtöbb gazdagyermek, de van közöttük iparos, gyárimunkás gyermeke is. — (Talán érdekes lesz megjegyezni, hogy az egyik apa, amikor behozta

ne jusson odáig az a kis oktalan?

— Csak nem akarod védeni?

— Világért sem.

S itt egy kis eszmecsere indul meg a felett: mikép alkalmazandók a nevelés elvei a gyermeki élet különböző szakaiban? Mert a férfinak nagy tudása, a nőnek nagy gyakorlati érzéke van a gyermeknevelés terén. S így egymást kiegészítik. Nincs is összeütközésük e téren se maguk közt, se gyermekeik előtt. S már maga e tény félig biztosítja a jó nevelés sikerét.

— De kire ütött ez a kis poronty? — Folytatja a pap.

— Nem tudhatom. Mert se Mariska, se Pityi fiam nem volt soha ilyen rakoncátlan. Ma reggel is egy kanna vizet rántott a nyakába. Az este meg a kenyérsütő teknőt lisztestől bofiiotta le. Mindig valami csínyen töri a fejét. Mint egy kis ördög.

— Lehet, hogy a Csengőssyék Mimije van hatással reá Annak van ilyes természete.

— Mondasz valamit. A példa ragadós. Nem is szeretem, ha sokszor érintkeznek egymással. Pedig, lehet, ma is itt lesznek.

— Eltiltsuk tőle? Elzárjuk a világtól? Még rosszabb. A fűszál, a vetés is künn a viharban erősödik. A fenyő is a meredek hegyoldalba szilárdabban kapaszkodik. A

jót úgy ismeri meg igazán s úgy is erősödhetik meg abban, ha tapasztalja azt is, ami nem jó. Arra való a szülök nevelése s a szülői ház szelleme. Bár jönnének minél többször azok a Csengőssyék. Vidéken úgy sincs igen alkalom, hogy gyermekeink más családok gyermekeivel érintkezhessenek. Nem árt egy kis szellemi légváltozás.

— Hisz Csengőssyéket én is szeretem. Csak...

— Mit „csak?*

— Csak az asszony ne volna oly nagy- világias.

— Nagyobb baj az, hogy egyetlen gyermeküket is nagyvilágiasan nevelik.

— Minden vallásosság nélkül.

— Azért jó, ha legalább papi családdal állnak összeköttetésben.

Nem taníthatjuk öketl

— Nem is kell. Tanítja és befolyásolja őket a mi magatartásunk, szokásunk és az a szellem, mely családunkat átlengi.

— Igaz. Úgyis ez a papi ház hivatása.

— Ez! De e hivatás gyakorlása, kell, hogy természetes legyen. Különben vagy tüntetésnek tetszik s akkor visszahatást szül és célt téveszt, vagy pedig hivalgásnak s akkor sajnálkozást kelt és a becsülést szállítja alá.

Robajló nesz hallatszik be a nyitott ablakon. A nő megrezzen.

— Talán már jönnek.

— Kik?

— Csengőssyék.

A nő kitekint.

— Igen, ők azok.

A hatéves, fürge 8 örökmozgó kis papfi által hevenyészett hűvös kunyhója küszöbén fel-felvakkan az udvari és utcai események főfő és éber ellenőre: a finom arcmetszésü, élesértelmü „Muki*, a három gyermek kedvenc játszótársa. Nincs párja a faluban e nemesfaju kis ebnek. Pityi most is herre- geti. De hogy kocsi áll meg a kapu előtt, kiugrik fekvő helyéből 8 a kapuhoz rohan lullazó nyelvvel, majd élénk ugatással.

A gyerekek is mind kifutnak.

Jóságsugárzó, őszinte nyájassággal megy a pap és neje a kocsiról lefelé cihelődő vendégek elé. A papné maga kapja le a négyéves kis Mimikét anyja öléből és összevissza csókolva teszi le a kocsi körül kíváncsian várakozó gyermekei közé, akik azon sorjában köszöntik kis vendégüket. Itt, persze, Ducika a legkisebbik, a legközvetlenebb. Azonnal odatippen Mimikéhez, megöleli, megcsókolja, aztán Mimi jobb kezét az ő balkezében marasztva, egyet hátralép 8 áradó örömmel ömleng: