Harangszó, 1928
1928-02-26 / 9. szám
66 HARANOSZÖ. 1928. február 26 dögnek, erről a munkájáról az emberiség története beszél, amikor forradalmak és háborúk emberáldozatairól olvasunk. A Sátán nemcsak egyes emberek életét rontja meg, hanem még nagyobb pusztítást végez a tömegek életében. Az orosz bolsevizmiís szörnyűségeit millió ember vérével írják be a történelem és az élet könyvébe, mert az új „rend“ ördögi hazugságra van építve; a szabadság azt jelenti, hogy minden felelősség nélkül lehet embereket lepuskázni; a testvériség azt, hogy keresztül kell gázolni minden orosz testén; az egyenlőség pedig jobban hiányzik, mint a cárok alatt . . . csak a halálban egyenlők az emberek. Jézus jól tudta, hogy az emberölés a hazugság gyermeke s aki hazugságot szól, abból az ördög szól. * Azért lepi moha és sorvasztó penész a fák északi oldalát, mert ott nem éri őket napfény. A napsugárban eltűnnek a penészgombák s a zöld pázsiton tarka virágok fakadnak. Ahol Krisztus él a szívekben, ott az igazság napfénye öntözi az életet s ott eltűnnek a sötétség fejedelmének életsorvasztó miazmái. * Egyszer egy köröskörül égő erdőben minden négylábú és csúszómászó állat elpusztult; csak azok a madarak menekültek meg, melyek szárnyat bontottak s a maRz ereklye. Irta: Petrovlcs Pál. Csinos falusi papiak virágos, kertszerű udvarára a papék alig hároméves kis leánya : Magduska, kit a család becézd néven „Duci'-nak keresztelt, kisurran a déli ebéd után bóbiskoló anyuskája mellól. Napbar- nitotta piciny kezei ott nyulkálnak a cseréptartókból nemrég kitelepített piros muskátli, fehér szekfű, kék vanília illatos bokrai között. Tiltott virágokat szedeget nagy némasággal 8 illegeti csokrocskákba, mialatt pillangók repkednek körül; de azokra ö most ügyet sem vet. Kilopózkodik a szobából nénje is, az ötéves Mariska; a konyhaajtóban megáll, szétnéz s csakúgy magában mormolja: — Merre van Duci? A kis csempész megneszeli, hogy nénje a küszöbön. Egyszerre feledve helyzetét, az anyai tilalmat, diadalérzettel néz a kezeiben szorongatott s fölemelt virágcsomóra s megtörve az udvar némaságát, éles hangon kiáltja: — Mariszka? — Hallom 1 — Ni, milyen szép csokor! gasba emelkedva tovarepültek. A kísértés az ördög tűz-gyűrűje, melyből csak úgy lehet megszabadulni, ha a lélek az imádság szárnyain felemelkedik Istenhez. 400 keresztelő egyszerre. Ihmels dr. nem rég végiglátogatta a Lipcsei Misszió munkamezeit. A Küimand- sáró alján részt vett egy keresztelési ünnepélyen, amelyen 400 szerecsent vettek fel az evangélikus egyházba. Az ünnepély oly mély hatást gyakorolt a jelenlevőkre, hogy rögtön 900 szerecsen jelentkezett, hogy ők is át akarnak térni. Svédországban, az északi hittestvérek között. A Harangszó számára irta: Wolf Lajos Sigfuna, Svédország. 3 Svédország népfőiskoláiról általában is, sokat lehetne beszélni, ami talán érdekes is volna. De az a baj, hogy csak sokat lehetne beszélni róluk, kevés szóval nem, azért erről az intézményről úgy általánosságban ne legyen több szó, zárójelben csak annyi, hogy a nép számára fölállított iskolafajta itt az országban már 60 éves múltra tekint vissza, 57 ilyen iskola van, amelyekbe évenként 4000 fiú és lány jár, akiket nem hajt ide semmi más, csak az a vágy, hogy az elemi iskolában kapott tudományukat kibővítsék, hogy egy kicsit több tudással, körültekintéssel induljanak neki a rájuk váró életnek. Az — Lássuk. Mariska odaszalad s megszagolja a virágokat. — Jaj, Ducika, megveri anyuka. — Mimikének adom. — Melyiknek? — Aki ma idejön anyuskájával meg apuskájával. — Szenecröl? — Onnan. — De hátha nem jön. Mert nem hallotta? úgy írták, hogy nem biztosan ma jönnek. — Bizony ma jönnek. A konyhában mosogató cseléd kitekint s meglátja a sok szép, leszaggatott virágot Ducika kezében. Beszól gazdasszonyához. A papné kilép. Nyugodt komolysággal odamegy kislányához. Rászól: — Mit csináltál? — A kislány félénk szepegéssel csak hallgat, fejecskéjét lekonyitva, mint egy hervadó kis ibolyaszál. Az anya megfogva a virágszorongató kis kezeket, jól rájuk vereget: — Így ni, így nil Hányszor megmondtam már, hogy kérj, de ne szaggass, ne rombolj 1 Aztán ott hagyja. iskolákat magántársulatok, egyesületek tartják fönn, államsegéllyel. Itt csak a sigtunai népfőiskoláról legyen szó. Est az egyház tartja fönn. Itt tartózkodva meg kell ismerkednünk vele, mert vendégfogadónkat csak egyszerű üvegajtó választja el az iskolától. Az ajtónál mindjárt meglátjuk a tanrendet. Mit is tanulnak hát itt? Vallásból az egyháztörténelem nagy alakjainak az életét tanúlják, a tanrend a többi tárgyat is megmutatja: történelem, természet- tan, alkotmánytan, nemzetgazdaságtan, számtan, földrajz, anyanyelv, helyesírás, a szociális áramlatok a jelenkorban, jellemképzés, egészségtan, torna, ének. Korán reggel a folyósókon 16 és 22 év közötti fiúk és lányok, összesen mintegy százan, várják a harang szavát, amely reggeli imádságra hívja őket. Rövid áhitat után reggelihez ülnek, amelynek befejezése után vidáman fölhangzik az énekszó, — a hamisítatlan népdal. Ezután megkezdődnek az órák, úgy, amint a tanrend előírja őket. Bemegyünk velük együtt az órákra, hogy meglássuk, mit és hogyan is tanulnak hát ezek a nagy iskolásgyerekek? Van olyan óra, ahol a tanító beszél csak, van azután olyan is, ahol a tanulók közül egy, vagy kettő fölolvassa az elkészített írásbeli dolgozatát, a többi pedig hozzászól és a végén a tanító megmondja a maga véleményét. Olyan ez az egész, mintha csak játék volna, pedig hasznos, komoly tudományt tanulnak, — játszva. A Ducika keserves sírásra fakad, miközben a szemeihez emelt kis kezekből bágyatagon hullanak lábaihoz a hervadóba gyengült friss virágszálak. Mariska felszedi s vigasztalja húgát: — Lásd, miért nem fogadsz szót anyukának ... Majd unszolva hivja: — Jer, öltöztessük fel a babákat. S kimennek a lugasba. * * ♦ Az eleveneszü és szép műveltségű pap, Békéssy, aki déli álmot nem ismer, feláll most olvasmányai és tanulmányai mellől, félig fáradtan s rendbe hagyva irodáját, átnéz az imádásig szeretett feleség szobájába egv kis szórakoztató tereferére. — Hát a gyerekek ? — Künn az udvaron. Játszanak. — Ducika is? — Az is! Nyomja meg az asszony az első szót. — No, már megint rossz fát tett a tűzre ? — Képzeld, ismét letépdelte féltve őrzött virágaimat. — Persze, a kedvesebb húzta a rövi- debbet. — Jól a kezére vertem. — Mért nem ügyeltek rá jobban, hogy
