Harangszó, 1928
1928-02-12 / 7. szám
50 HARANQSZO. 1928 február 12 Levél. Nagy tiszteletű Szerkesztő Uram! Legyen szabad ezt az alkalmat felhasználni, hogy megköszönjem azokat az örömöket, miket nekem, református embernek a Harangszó olvasása hetenként jelent, látva az evangélikus öntudat és munka kibontakozását és élvezve a jó szerkesztést, aminek nyomát sem találjuk sok slendriánul szerkesztett egyházi lapunkban. Igaz tisztelettel ® Töltéssy Zoltán, többre a földi „boldogságot“, a test jólétét; úgy estek neki egymásnak az egy haza fiai, mint a vadállatok s úgy romboltak szét mindent: társadalmi rendet, családi köteléket, régi, nagyszerű intézményeket, mint az őrültek. És gúnykacajra kellene fakadni rajta, ha nem volna nagyon-nagyon sírnivaló, hogy Oroszország fiai, miközben megtagadták a lelket s mindent föláldoztak az anyagiakért, nemcsak, hogy boldogok és gazdagok nem lettek, hanem még azt is elvesztették, amijük volt. „Aki vet a testnek, a testből arat örök veszedelmet“ — mondja az Üdvözítő, s aki nyitott szemmel jár, az nagyon jól tudja, hogy ez a mondás nem valami kenetes, pap szájába való prédikáció, hanem az előttünk lefolyó, valóságos mindennapi életből leszűrt, keservesen igaz tapasztalás. Evangélikus püspök és katholikns prelátns a népművelés érdekében. A'szabolcsvármegyei közig, bizottság ülésén nagy felháborodást keltett és vitát váltott ki a Népművelési Bizottság költségvetési tételének 8000 P-ról 5000 P-te való leszállítása. Az első felszólaló Qeduly Henrik püspök volt, ki a többek közt hangoztatta, hogy a miniszteri szükkeblüség mellet a társadalomnak kell védekezni s a bekövetkezhető veszedelflz Úr Isten városa. Irta: Nov&k Rezsőné. Megelégelte Isten a város bűneit és el- küldé az ö angyalait abba. * Nagy tűzre riadtak föl egy éjjel annak a városnak a lakói. Az Isten háza gyulladt ki... Szombat este történt. A megittasodott emberek nagy lármája zavarta föl a falu csendjét, egyszerre csak hatalmas ordítás hasitott át az utcán „tűz van!* Kovács István az alsó utcából épen lehajtotta borgözös fejét a párnára, mikor ablaka alatt trombitaszó tüzet jelzett. A részegek egyszerre kijózanodtak. Mindenki kezében tüzet oltó kanna, vödör... az előbb hangos kurjantástól, részeg dalolástól lármás utca, egyetlen aggodalmas sóhajjal lett nehéz. „Ég a templomunk!* sírták az asszonyok, „ég az Isten háza“, zúgták az öregek, „tűzben a mi elhagyott imádságházunk*, sirták a legények. A kezekben pedig megmerevedtek a segítséget nyújtani akaró tüzoltóvedrek, mert a hatalmas lángok közelébe senki sem mehetett. A lelkész és családja már ott állt az eget érő lángokban égő templom mellett. Egy elszánt gondolattól megerősödve berontott a pap a templomba és összeszedte mek ellen kell fegyverképességet teremtenie, még pedig a vagyonos osztálynak; mert ennek van a legtöbb megvédeni valója. Az iskola- fenntartók némi hozzájárulással megoldhatnák e kérdést. De szükséges, hogy feliratban is hozzák tudomására a kormánynak a bizottság álláspontját s kellő információval és nyomatékos közbelépéssel próbálják a miniszteri álláspontot megváltoztatni. Majd így folytatja: fáj a lelkemnek, hogy a magyar nemzet és társadalom az utóbbi időkben tévelyeg. Az élettespedés korszakait szokta jellemezni ez az állapot. Ha a nemzet és társadalom nem tud magas célokért áldozatokat hozni, ez veszendő- séget jelent. Énekes János pápai prelátus, bizottsági tag kifejezett aggodalmaira kijelentette, hogy: a magyar nemzet, a magyar társadalom tehetetlenségének tartja, hogy e kérdésben nem lehet nagy elhatározásra jutni. Ha valamelyik nyugati vagy északi művelt államban merülne fel ez a kérdés, meggyőződéssel állítja, hogy sokkal nagyobb lelkeseaz oltáron, amit megmenthetett. A szép oltárteritöt, mit szorgos leánykezek hímeztek valamikor régen, a kis Kiisztuskeresztet, mely kicsiny jelképként ott állt az oltáron, a nehéz értékes ezüst gyertyatartókat, melyeket régen egy buzgó egyháztag ajándékozott a templomnak. A füst már szemét mardo8ta... egyszerre csak egy felvillanó lángnál meglátja az Ige Könyvét, a bibliát, mit hosszú évszázadokon át használtak imádságos buzgalommal az elődei — remegő kézzel magához ragadja mindezeket s az utolsó pillanatban, mielőtt az egész templom összedőlt volna, — kint állt zokogó, hűtlen testvérei között. A templomból már semmit sem lehetett megmenteni; leégett egészen. A harangoknak kiesett edes, hívogató nyelvük, maguk a harangok a nagy tűzben formátlan érctömeggé zsugorodtak össze. Mire a vasárnap reggel a városra bocsátotta első napsugarát, már nagy, gyászos csend borult az utcákra. Aznap nem a harangszó, hanem a mardosó lelkiismeret döngette meg a szivek rég lezárt ajtaját. Kovács István az alsó utcából kutatott, keresett valamit az öreg ládában... felesége, gyermekei kérdezni sem merték, mit keres a ház gazdája olyan néma szomorúsággal. Csak körülállták az asztalt s remegve várták az apa szavát. Végre előkerült egy nagy vastag könyv, mit azelőtt minden déssel karolnák fel azok, kik hivat- vdk a népművelés vezetésére. A magyar nemzetet nevelni kell, Mégpedig több áldozatkészséggel. Egész biztos, hogy fel lehet rázni Szabolcs- vármegyét. Ó maga is ismer 1000 embert, aki 3—4 pengőt hajlandó áldozni. Ő a maga körében megindítja az akciót és kér másokat is, hogy ezt tegyék meg. Svédországban, az északi hittestvérek között. A Harangszó számára irfa: Wolf Lajos Sigtnua, Svédország. Nekünk, magyar evangélikusoknak svédországi hittestvéreinkkel volt már találkozásunk. Vagy gyermekkorunkban, az elemi iskola hittanóráján, vagy a középiskolában, az egyház- történelmi órán, vagy pedig valamely vallásos összejövetelen hallottunk, ha másról nem, hát Gusztáv Adolf királyról, aki a 30-éves háborúban olyan csodálatos hősiességgel küzdött az evangélium ügyéért, hallottunk néeste forgatott az édesapa, a szekrényből' előszedtek az énekes könyveket... imádság, ének, igeolvasás... a régi, kedves, lelket, szellemet felüditő házi istentisztelet ismét megkezdődött... Rettenetes volt a biblia szava Kovács Istvánnak. Azt olvasta föl, (most ott nyitotta ki a bibliát, hol az volt írva): „aki Jézust nem szeieti, legyen átkozott*. Alig tudott tovább olvasni... ijedten nézett össze a család, a gyermekek sírásba fakadtak, az édesapa és édesanya is könnyeit törülhette. így volt ez Kis Istvánéknál és Árvaiék- nál, meg Szabóéknál is. A lelkészlakban épen befejezték a házi istentiszteletet. A biblia már összecsukva ott volt az íróasztalon, az énekeskönyvek az éjjeli szekrényeken. A tisztelendő úr irt, felesége ebédfőzés után nézett a konyhában. Egyszerre csak itt is, ott is megnyílnak a város kis és nagy házának ajtai. Feketeruhás férfiak és nők énekeskönyvvel a kezükben megindulnak a papiak felé. Szégyenkező szemmel néznek egymásra. A haragos tekintetek, lágy, megbocsátó, egymás szeretetét kereső tekintetekké változnak át. A gyülekezet csendes, Istenhez visszatérő serege ünnepélyes lépésekkel ér a papiak udvarára ... Szép sorjában megállnak elöl a férfiak, mögöttük az asszonyok, jobbról-balról a leányok, legények
