Harangszó, 1928

1928-12-25 / 52. szám

1928. december 25.

ülés emlékére épített templom.

tarisznyáért, fejszéért, miegymásért. Meg hogy nem köll mindig a fiatalok körül botladozni. Hát mulatozzanak kedvükre. Hát mulatoznak is.

— Aszongya a Gyuri.

— Juliskám lelkem! Mondanék valamit.

Na piroslik megint a Julis és nézegeti a köténye szegélyét, ha nem rongyes-e.

— Hát csak mondd Gyuri — rebegi szívesen.

— Aszondom én Juliskám . . . ha elgyünnénk máma este... egy szóért... egy jó szóért Juliskám ? Karácsony este . . .

Hát ettül lesz még pipacsabb a Julis. Alig hallik, hogy rebegi.

— E’gyühetsz Gyuri.

HARANQSZÓ.

A legény úgy gyönyörködik benne. Mindjárt megölelné a leányt, de hogy a Böske ott ténfereg, a Julis nem engedi.

— No a gyönyörűségedet! — riad a Gyuri mérgesen a Bözsire

— még akkorka sem vagy, mint az öklöm és mégis láb alatt vagy

— és csak mosolyog szerelmesen a Juliska.

Bejön Imre gazda. Vállán a tarisznya, kezében a fejsze.

— Déré meggyüvünk — köszön el a gazda.

Elmennek. A Gyuri az ajtóból is a Julist szemezi.

Sürgés-forgás a házban. A Julis pacsirtás kedvvel frissen csinálja a rendet. A leikéből virágzik a nóta, hát vidám is az most. A csöppség a legnyughatatlanabb. Szívében édes, ismeretlen sejtelmek. Kérdi az anyját, sürgeti egyre:

— Ideszanyám! . . . idesz . . .! mit hoz nekem a Jézuszka ?

— Hát lelkecském, arany diót, mogyorót, gyémánt babát, minden jót . . . rossz Böskének virgácsot, jó Böskének cifra-tarka, mézesmázos kalácsot.

Hogy tapsol, örül a Böske. Nem tudja, de valami édes sejtelem súgja, hogy mindez nagyon gyönyörű lehet. S mikor a Julis elárulja, hogy neki meg „barnapiros vőlegényt“ hoz a Jézuska, hát ez a legnagyobb öröm. Az anyjuk a szemeit törli, gondolja, neki a gyermekei öröme a legszebb karácsonyi ajándék. Meg, hogy őt is a Karácsonyest tette menyasszonnyá. Rajt is volt az áldás, nem tagadható.

Kint szürkébe öltözik a kék ég. A fagyos rögre fehéren pilingél a hó. Meglátja a Böske. Fut az ablakhoz. Látja, hogy hull valami fehér csoda. Néz, bámul. A szemei gömbölyűre kerekednek.

Karikáz az anyjához.

— Ni! . . . ideszanyám I . . . nil

— és huzza-huzza az ablakhoz.

— Ni! . . . — lelkendez — ni!

— Azám szívem I Az angyalok. Hullatják a fődre a tollat az égi dunnábul. Hogy tiszta fődön járjon a Jézuska. Csak nézd gyönyörűm I

Nézi is a Böske, hogy beleszédül. A Péter röhhentene nagyokat, de hogy a Julis pofont mutat, hát csak magában vihorász.

A Böske egyszercsak iramodik az ablaktól a szobába. Nem bánják. Hát mászik az ágy alá, hogy a sarka sem látszik. Es huzze elő a fosztott tollat egy vékában.

409

Emeli, huzza s dönti magára. Csupa toll a csöppség. No nem baj. Szórja . . . szórja a tollat szerteszét.

Hát tele a szoba, mint a tyúkól.

Veszi megint a kosarat s viszi a konyhába. A feje búbján egy csomő toll. Az anyja sikolt, a Julis, a borzas nevetnek. No a Böske ledobja ettől a vékát és sír, mint a záporeső, alig tudja kinyögni.

— A ... a Jézuszkának . .. csináltam tiszta... szobát — hüpögi keservesen.

Nevetnek, mérgelődnek s ültetik a Böskét a kuckóba.

Künnt szálldogál a hó. Puha, fehér párna terül a földre. A faluból ezüst csengéssel hirdeti a delet a kis harang.

A borzas fut az utcára lesni, hogy nem jön-e az apja. Be is robog hamar, hogy jönnek.

Jönnek havasan, pirosán és nevetik ők is hogy miképen tollazott a Böske. Ebédelnek. Azután indul haza a Gyuri s inti a Julisnak, hogy még visszajön. A Julis visszaint boldogan. A Böskét megint a kuckóba dugják.

Imre gazda jókedvűen szippant a pipán. Kifordul az udvarra, be az istállóba. Tetszik neki a legény. A Julisnak való. Dógos, módo*

— a legjobb fertály főd a kánya- kútnál.

Hamar leszáll a sötétség a kicsiny falura. Csak a hó világít fehéren.

Karácsonyest. Boldogság az egész világon. Kicsi gyermekszívekben Istent világító ösztönös édes sejtelem.

A Julis a szobában díszíti a karácsonyfát. Aranyos, angyalos, tarka, cukros karácsonyfák. Fénylő karácsonyi gyertyacsillagok. Rózsa- szin-fehér angyalkák. Pici szíveknek földöntúli nagy öröm.

Osonnak ki a szobából. Nézik a Böskét. Hát alszik a csöppség ültében kedvesen. Talán a Jézuskát álmodja.

Nyitvahagyják az ajtót s szól a csikók csöngője az Imre gyerek kezében az ágy alatt.

Megébred a Böske. Néz. Bámul.

— Ugrik a kuckóból s mint egy nevető angyalka szalad az ajtóhoz.

Megáll! Néz! Nevet boldogédesen.

— Ó... Ó ... — bámuldozik — ni!... ni I... — mutatja a fát.

Rohan a fához. Csodálja . . . neveti. Azután bámul az apjára,