Harangszó, 1928
1928-12-25 / 52. szám
1928. december 25. 408 Karácsonyra virrad a reggel. Irta : Illés Sándor. A kakasok elkukorították a reggelt. No jó későn. De hát tél van s ilyenkor nem sietős. Á kis parasztszobában megelevenedik az élet. A huncut álompillangó .kiröppen a kicsike fejecséből. Oklömnyi kis szöszke leány a bölcsőben. Az anyja ágya mellett. Az álom hát kiröppen a fejéből s búzavirág színű szemei a mestergerendára kerekednek. Két meztelen kis kar bújik ki a ruhák alól. S nyújtózik a csöppség édesen. Olyan, mint a nyíló rózsabimbó. Felül komolyan, — körül néz — a szemöldöke a homlokára ráncolódik. Nem tetszik, hogy ő az első. S hogy az anyja álmosan szusszant nagyokat. Aztán huncutul elmosolyodik. Bújik a takarók alól. És rángatja az anyjáról a dunyhát. — idesz anyám ! Idesz ...! Egy barnapiros asszony riad rá álmosan. Az anyja. — Maradhass no! Aluggyá még! De a csöppség nem enged. — Idesz anyám! Kukorikál a kokas! A kuckóban elvihogja magát valaki. Az anyja is nevet nagyot. — Micsinyál?... Gyöngyvirágom? — Hát kukorikál — duzzog a csöpp s durcásan mászik a bölcsőből. A végin úgy pottyan le, dehát az most nem számít. Az apja a másik ágyról mozdulatlanul nézi. Teszi, mintha aludna. Mint a földreszállt kis angyal, fut fehéren libegő ingecskében az apjához. Kapaszkodna hozzá, ha tudna. Csak a bajuszát éri az apjának. Mosolyog a. kis huncutka s fogja a bajuszt. És húz egyet a bajuszon. No lett is belőle riadalom! Most hát az apja, mint a mesebeli farkas a kis Piroskára, úgy ijeszt rá: — Ham I Megriad a kicsike és lepottyanik a földre. Rémülten mered az apjára. És sírásra görbül a szája. Hát neveti is mindenki. Megbátorodik ettől s mászik megint az apjához s bújik széles mellére. Az dörzsöli az arcához borostás állát. A csöppség úgy — de úgy nevet, hogy ezüst csengésű kacagásától felmelegszik a kis szoba. HARÁNQSZO. Aztán a földre kerül. Fut egy viruló rózsapiros lányhoz. Az is viháncol vele egyet. Fut egy borzas kölyökhöz, aki most mászik elő a kuckóból. No ebbül baj lesz. Mert, hogy a borzas ügyetlenkedik, hát megint egy pottyanás. Hát el is savanyodik megint. Az apjuk szeme a borzasra villog. — Te ügyes! Segítenél inkább az Imrének az istálóban! Iszkol is kifelé a borzas, mint a villám. A többiek is felöltöznek. A nagylány, mint a nyíló rózsabimbó. Formás, csinos, leszakítani való virágszál. Hát szakasztanák is, de nem mindenkinek lehet. És csak most tavaszodik rá az élet. A csöppség már a konyhában botladozik az anyja szoknyája mellett. Kenyeret kap s akkor megül szépecskén. Asztalra kerül a fölöstököm. Az istállóból bekerüldöz a borzas is, meg az Imre gyerek. Kanalaznak, a gazda meg szalonnát bicskáz. Egyszercsak belelkendezik a kicsike. — Ideszanyám! — libegi — ideszanyám! — a szemei ragyognak, mint a kis kéknefelejcs. — No! mi baj szívem? Mi lelt — mosolyog az apja. — A Jézuska ?!... a karácsonyi Jézuszka! . . . máma gyün. — Az ám Kincsem! Gyün — ha gyün. Ha jó vótál. Nagy ijedtség. Nézi az anyját, hogy jó volt-e hát? Hát jó is volt mindig. Vigasztalja is az anyja. — Gyün bizony gyöngyvirágom. Hoz is ám sok szépséges ajándékot neked. A Péternek majd csak virgácsot a domborújára. És hogy mindenki nevet, hát a Péter, a borzas durcáskodik. — Nem is kőne! Isz’ idesapám... Azt mondaná, hogy az apjuk a Jézuska, de a gazda rávillog, attul aztán torkán reked a szó, hogy belevörösödik. A kis Böske úgy repes, kacag az örömtől, hogy a könnyei is potyognak. Bújik az apjához, bújik az anyjához, bújik a barnapiros leányhoz. Szereti is mindenki, mikor olyan szeretnivaló. Zörögnek az ablakon. Odanéznek. A Bocsor Gyuri. — Imre bátyám 1 — csendül a hangja. Menünk-e fát vágni? No a Julis piros lesz tőle, mint a rózsa. Nézi a gazda, nézi az asszony és összevillanik a szemük. No lám! Ki gondolta volna. Látja Az 1529-iki speieri birodalmi a Julis, hogy nézik, hát antul pirosabb lesz. — Megyünk ecsém! — harsogja vidáman a gazda. — Kerülj belül egy kicsinyég! — Int a Julisnak, hogy nyisson ő ajtót. Nyitja a Julis piruldozva. Befordul a Gyuri s köszön nyájasan. — Aggy Isten I Jóreggelt Juliskám — súgja az ajtóban. — Neked is Gyuri — súgja a Julis édesen, de már nem is piros, hanem lángol. És törli a széket a legénynek. Szeretik egymást. Egymásnak indult virágba a szívük, mint a virágos rét sokféle illata. Bocsor Gyurinak virágzik a Julis, hát majd le is szakítja idején. Az asszony s Imre gazda kifordulnak a szobából. Elemózsiás
