Harangszó, 1928

1928-12-25 / 52. szám

1928. december 25 Puu'Ut János nyíregyházai lelkész, az Országos Ev. Lelkész egyesület kiváló elnöke. Az 1929-ik esztendőben tölti be lelkészt működésének 40-ik évét. az Ég mindent megszépítő és meg­erősítő vonzáskörében. Én valahányszor olvasom a lelkem elmélyedő gyönyörködésé­vel az evangéliumi leírást a ka­rácsonyról, arról az elsőről, mely­nek ragyogása áttűz két évezered sűrűszövésű szemfedőjén, mind­annyiszor mély ámulattal fedezem fel benne az Isten kezét. E kéz játszik a lelkeken, mint bűvös orgonán s érintésére soha többé nem hallható szimfóniák szállnak ki belőlük. Ez az angyalének, mely a kalapács-csattogás, vagy ágyu- ugatás közben mindig visszaszáll égi fátyolként s ráterül a szemekre, hogy rajta keresztül mindent oly szelíd vonalúnak és rózsaszínű­nek lássunk. HAKANUSZO. Bámulom az isteni ihletést, mely­nek szent hevületében szavak szü­letnek, csodaméiy jelentésű, rávi­lágító, összevonó szavak, melyek úgy hullanak papírra, mint égből alászóllingózó szikrák. Jézust a karácsonyi evangélium Megtartónak nevezi. Ez az ő égi neve, így hívják az angyalok. Mi tőlük tanultuk. Megtartó... Egy világ pusztúlt. Mintha gyö­nyörű kivilágított palota kezdett volna tántorogni s falai repedezve papírhoz hasonlóan kezdtek volna szétmállani, oszlopai hűtlenül ki­vonták magukat a boltívek alól s lett volna omlás, zuhanás, pusz­tulás és halál, de egy hatalmas kéz parancsolt a támolygó, a menni kész oszlopoknak s azok hű ka­tonaként vigyázz-ba állottak, a fa­lak kezet fogtak, a téglák, kövek ismét egymáshoz símúltak... A Megtartó — megtartotta a pusz­tulásba szédülő világot... Nézd ... Isten koronáján meg­lazult egy ékkő, egy gyémánt­szem ... Le akart esni, hullani, le; a pokolból már óhítva nézték az ördögök, hogy elkapják, már esett, hullott a drága gyémántszem. ... Egy kéz megkapta és vissza­tette az Isten koronájába: a te tévelygő lelkedet Istenbe építette a Megtartó ... A tékozló fiú elment, rácsapta az ő megbántott, édes atyjára az ajtót. Elment. El a könnyelműség után a tékozlás karján, a hűtlen­ség kezét fogva. Leromlott, lezül­lőtt az állatig, a vályú lett vágya, a disznó lett társa, „kenyeres“ társa: azzal marakodott a mos­lékon. Irtózat I Micsoda undorító elaljasulás I... De nézd, egy sugár­zóan fehér kéz nyúlik a tékozló fiú után, a csapzott hajót elsimítja durva homlokáról, cserepesedett ajkához egy szépséges, glóriás arc, egy áldott ajak ér s a támolygó tékozlót egy hatalmas kar öleli ót és úgy viszi — haza. Angyalok sírnak örömükben ... Az én Isten­től elszakadt tékozló lelkemet viszi haza, az áldott békesség, az irgal­mas szeretet az istenfiúi méltóság családi hajlékába a — Megtartó... Az élet, a földi élet természet- tana az, hogy ad és vesz: halott virágok, új virágokat érlelő trágyává lesznek, pusztult lombok mélyében és méhében zsendül az első ibo­lya. Én is megyek, mert e tragikus színpadon, új szereplők jelenésre várnak. Megyek. Hideg lehellet csap fel a sír mélyéből, sötétség rémit, pusztulás, széthullás vár... Egy fehér kéz int nekem a sír éj­szakájából, mintha sötét éjfélen sziporkázva-tündökölve meteor gyulna: a sír felé támolygó életemet átfogja e kéz, s mint elégett fáklya csonkját bele állítja az égi gyertya­tartóba, sírba szédülő életemet átöli, átmenti az Isten életébe, midőn mondja: „Én vagyok a fel­támadás 1“ A mécsláng elhal, az élet-fény kihúny, de a sír éjszakájából, mint esthajnalcsillag kiszáll ragyogó fény­ben a — Megtartó. Duszik Lajos. __________________________ 403 _ a kályha felé hajtja: hadd simo­gassák ráncos arcát azok a jóté­kony, langyos hullámok. Azok a redők 1 Hej, száz és száz történet van azokba örökre eltemetve . . . ‘Lelkében imádság. Még a tekintete is az 1 És csak hallgatja, merengve hallgatja a tűz mormolásában újraéledő, rég elfelejtett karácsonyi meséket. Sokáig nem értette őket. Nagyon sokáig. Nagyanyónak kel­lett lennie, mire megértette... És ahogy hallgatja, hogy mit mesél a tűz, csendesen bólogat hozzá: így volt, így. Szemében régi idők fénye nedvesedik. Mitől ? Azt csak akkor tudjuk meg, ha már mi is majd nagyanyók leszünk... — Jaj I — susogja Jancsi, Pista, Juliska. — Mikor jön mór a Jézus­ka? — És nagyanyó ölébe kupo­rodik az apró had. Mert apa, anya nincs sehol. A Jézuska elé mentek. Nagyanyó most mesélni kezd. — Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy szegény ,de szent ember és asszony... — Jaj I — szakítja meg a mesét valamennyi, Jancsi, Pista és Julis­ka, mert a Jézuska angyalkája ezüst csengetyüjével éppen az ab­lak alatt csilingelt. Néma csend. Aztán ismét lesik nagyanyó ajakát ólmélkodva, han­gosan dobogó szívecskével. Mi, nagyok így majd csak Isten­re tekintünk, mikor eléje lépünk. A fényességtől elkóbítva, elfeledve azt, hogy hamu és por is voltunk, úgy lessük Tőle a szót. És mit fog mondani nekünk? Csak azt, amit nagyanyó mond Jancsinak, Pistának, Juliskának. Megsimogatva bennünket, csak ennyit mond: — Édes gyermekeim! . . . * Csend .... Szent karácsonyi csend . . . Hull és csak egyre hull a sok­sok fehér pehely. Szélapó még egyszer körüljárja a falut. Öregesen tipeg, alig-alig hallatszik, merre jár. A világ is elpihen. A világos ablakok egymásután sötétednek el. Jancsi, Pista, Juliska már alszik. Míg a test pihen, lelkűk a Menny­országban kóborol. Nincs már senki ébren. Csak a jó Isten. Csend .... Szent karácsonyi csend ... Mondom: ma ismét megmu­tatta Isten, hogy milyennek sze­retné a világot!

Next

/
Thumbnails
Contents