Harangszó, 1928
1928-12-25 / 52. szám
1928. december 25 Puu'Ut János nyíregyházai lelkész, az Országos Ev. Lelkész egyesület kiváló elnöke. Az 1929-ik esztendőben tölti be lelkészt működésének 40-ik évét. az Ég mindent megszépítő és megerősítő vonzáskörében. Én valahányszor olvasom a lelkem elmélyedő gyönyörködésével az evangéliumi leírást a karácsonyról, arról az elsőről, melynek ragyogása áttűz két évezered sűrűszövésű szemfedőjén, mindannyiszor mély ámulattal fedezem fel benne az Isten kezét. E kéz játszik a lelkeken, mint bűvös orgonán s érintésére soha többé nem hallható szimfóniák szállnak ki belőlük. Ez az angyalének, mely a kalapács-csattogás, vagy ágyu- ugatás közben mindig visszaszáll égi fátyolként s ráterül a szemekre, hogy rajta keresztül mindent oly szelíd vonalúnak és rózsaszínűnek lássunk. HAKANUSZO. Bámulom az isteni ihletést, melynek szent hevületében szavak születnek, csodaméiy jelentésű, rávilágító, összevonó szavak, melyek úgy hullanak papírra, mint égből alászóllingózó szikrák. Jézust a karácsonyi evangélium Megtartónak nevezi. Ez az ő égi neve, így hívják az angyalok. Mi tőlük tanultuk. Megtartó... Egy világ pusztúlt. Mintha gyönyörű kivilágított palota kezdett volna tántorogni s falai repedezve papírhoz hasonlóan kezdtek volna szétmállani, oszlopai hűtlenül kivonták magukat a boltívek alól s lett volna omlás, zuhanás, pusztulás és halál, de egy hatalmas kéz parancsolt a támolygó, a menni kész oszlopoknak s azok hű katonaként vigyázz-ba állottak, a falak kezet fogtak, a téglák, kövek ismét egymáshoz símúltak... A Megtartó — megtartotta a pusztulásba szédülő világot... Nézd ... Isten koronáján meglazult egy ékkő, egy gyémántszem ... Le akart esni, hullani, le; a pokolból már óhítva nézték az ördögök, hogy elkapják, már esett, hullott a drága gyémántszem. ... Egy kéz megkapta és visszatette az Isten koronájába: a te tévelygő lelkedet Istenbe építette a Megtartó ... A tékozló fiú elment, rácsapta az ő megbántott, édes atyjára az ajtót. Elment. El a könnyelműség után a tékozlás karján, a hűtlenség kezét fogva. Leromlott, lezüllőtt az állatig, a vályú lett vágya, a disznó lett társa, „kenyeres“ társa: azzal marakodott a moslékon. Irtózat I Micsoda undorító elaljasulás I... De nézd, egy sugárzóan fehér kéz nyúlik a tékozló fiú után, a csapzott hajót elsimítja durva homlokáról, cserepesedett ajkához egy szépséges, glóriás arc, egy áldott ajak ér s a támolygó tékozlót egy hatalmas kar öleli ót és úgy viszi — haza. Angyalok sírnak örömükben ... Az én Istentől elszakadt tékozló lelkemet viszi haza, az áldott békesség, az irgalmas szeretet az istenfiúi méltóság családi hajlékába a — Megtartó... Az élet, a földi élet természet- tana az, hogy ad és vesz: halott virágok, új virágokat érlelő trágyává lesznek, pusztult lombok mélyében és méhében zsendül az első ibolya. Én is megyek, mert e tragikus színpadon, új szereplők jelenésre várnak. Megyek. Hideg lehellet csap fel a sír mélyéből, sötétség rémit, pusztulás, széthullás vár... Egy fehér kéz int nekem a sír éjszakájából, mintha sötét éjfélen sziporkázva-tündökölve meteor gyulna: a sír felé támolygó életemet átfogja e kéz, s mint elégett fáklya csonkját bele állítja az égi gyertyatartóba, sírba szédülő életemet átöli, átmenti az Isten életébe, midőn mondja: „Én vagyok a feltámadás 1“ A mécsláng elhal, az élet-fény kihúny, de a sír éjszakájából, mint esthajnalcsillag kiszáll ragyogó fényben a — Megtartó. Duszik Lajos. __________________________ 403 _ a kályha felé hajtja: hadd simogassák ráncos arcát azok a jótékony, langyos hullámok. Azok a redők 1 Hej, száz és száz történet van azokba örökre eltemetve . . . ‘Lelkében imádság. Még a tekintete is az 1 És csak hallgatja, merengve hallgatja a tűz mormolásában újraéledő, rég elfelejtett karácsonyi meséket. Sokáig nem értette őket. Nagyon sokáig. Nagyanyónak kellett lennie, mire megértette... És ahogy hallgatja, hogy mit mesél a tűz, csendesen bólogat hozzá: így volt, így. Szemében régi idők fénye nedvesedik. Mitől ? Azt csak akkor tudjuk meg, ha már mi is majd nagyanyók leszünk... — Jaj I — susogja Jancsi, Pista, Juliska. — Mikor jön mór a Jézuska? — És nagyanyó ölébe kuporodik az apró had. Mert apa, anya nincs sehol. A Jézuska elé mentek. Nagyanyó most mesélni kezd. — Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy szegény ,de szent ember és asszony... — Jaj I — szakítja meg a mesét valamennyi, Jancsi, Pista és Juliska, mert a Jézuska angyalkája ezüst csengetyüjével éppen az ablak alatt csilingelt. Néma csend. Aztán ismét lesik nagyanyó ajakát ólmélkodva, hangosan dobogó szívecskével. Mi, nagyok így majd csak Istenre tekintünk, mikor eléje lépünk. A fényességtől elkóbítva, elfeledve azt, hogy hamu és por is voltunk, úgy lessük Tőle a szót. És mit fog mondani nekünk? Csak azt, amit nagyanyó mond Jancsinak, Pistának, Juliskának. Megsimogatva bennünket, csak ennyit mond: — Édes gyermekeim! . . . * Csend .... Szent karácsonyi csend . . . Hull és csak egyre hull a soksok fehér pehely. Szélapó még egyszer körüljárja a falut. Öregesen tipeg, alig-alig hallatszik, merre jár. A világ is elpihen. A világos ablakok egymásután sötétednek el. Jancsi, Pista, Juliska már alszik. Míg a test pihen, lelkűk a Mennyországban kóborol. Nincs már senki ébren. Csak a jó Isten. Csend .... Szent karácsonyi csend ... Mondom: ma ismét megmutatta Isten, hogy milyennek szeretné a világot!
