Harangszó, 1928
1928-11-25 / 48. szám
370 tárának, az iskola munkájának a népiskolától el egészen az akadémiáig, minden társadalmi összefogásnak azt a nagy gondolalot, hivatást kell szolgálni, hogy általuk a lelki szabadság erősíttessék és hogy a lelki szabadság által az embereket fölemeljük az Istenhez, szabaddá tegyük és megtanítsuk őket a szabadságban igazán istenesen élni. Ezért a szabadságért szenvedett a mi őseinknek hosszú serege. Ezért szenvedtek börtönbüntetést, mentek máglyákra, gályára. Kezükbe vették a koldusbotot, eltaposták eddigi életüket és mentek egyedül, kiverten, bizonytalan, sötét éjszakák féléd dé a lelki sza- b adságot soha meg nem tagadták. A csodálatos fa. Van Délame- rikában egy pálmafa, amely nagyon szépen példázza a keresztyén ember hivatását e világban. Énnek a fának tamai caspi a neve; az a csodálatos sajátossága, hogy magába szívja a levegő nedvességét és azután maga körül mint üdítő harmatot bocsátja a földre. Innen van, hogy nagy szárazság idején a pusztaság kellős közepén is üde pázsit virul körülötte, virágok nyílnak alatta. S pihenést, üdülést talál árnyékában a vándor. Neked is ez a hivatásod. Szívd magadba fölülről az Úrral való életközösségből az élet harmatát és kivirul körülötted ennek a világnak a pusztasága. P Akik az evangélium után vágyódnak. Irta : dr. Schlitt Gyula. 13 Ilonka lassan magához -tért. Felhúzta szeméről hosszú pilláit, ránézett Istvánra, mint egy álomból ébredő ártatlan, nagy gyermek. „Maga az, István ?“ Kérdezi halkan. S kiszabadítja magát István karjaiból. „Honnan jön ide Ilonka s milyen ruhában ?“ Kérdi viszont félénken István. „A kolostorból, Pécsről. Társaim bementek Mohácsra. Sebesülteket vittek be. Én itt maradtam, ne legyenek egyedül ezek a szerencsétlenek.“ „A kolostorból ?“ Kérdezi még egyszer tágranyílt szemekkel István. „Öh maga rossz. Úgy tesz, mintha nem tudná. Akkor vittek el, mikor a nádas felé integettem a kocsiról és . . . és .. . — mélyen elpirult — mikor az útra dobtam a két rózsát, Azokkal búcsúztam el magától. Akkor azt hittem, hogy soha sem látom mér magét.“ „Ugyanakkor én mér utón voltam Németországba. A nádastól búcsúztam. Egy kedves emlékem színhelyétől. A rózsákat Egyetemes egyhámnk közgyűlése. A csonkamagyarországi evang. egyetemes egyház folyó évi rendes közgyűlését november 16-án tartotta Budapesten. Ezt megelőzőleg november 15-én este folyt le a közgyűlést bevezető istentisztelet a Deáktéri templomban, amelyen az ünnepi beszédet Kapi Béla püspök tartotta Gal. lev. V. 1. verse alapján. A beszéd, melynek egyik felemelő részét lapunk vezető helyén hozzuk, rendkívül nagy hatást váltott ki a templomot zsúfolásig megtöltő előkelő hallgatóságnál. A közgyűlés fénypontja ezúttal is báró Radvánszky Albert felügyelő megnyitó beszéde volt. Egyetemes egyházunk felügyelője klasz- szikus beszédében azt hangoztatta, hogy minden egyéb kérdést megelőzve, a szociális munka kérdésével kell ma foglalkoznia az egyháznak. Az egyháznak nemcsak a templom falakon belül vannak kötelességei; azonban az egyház mégsem degradálható le közjótékonysági intézménnyé. Radvánszky báró tezután felsorolta az evang. szeretetmunka intézményeinek legújabb alkotásait. Az egyház feladata — úgymond — a romlott, vallástalan nemzedék lelkét megmenteni azzal, hogy enyhít a szociális nyomoron és az emberek figyelmét magasabb hivatásukra irányítja. Utána Kuthy Dezső egyetemes főtitkár olvasta fel az évi jelentést, amely többek _____HARANGSZÖ.__________ a z útról felvettem s egyenest Wiítenbergbe mentem. Nem tudhattam, hová viszik Ilonkát.“ „Én csak a kolostorban tudtam meg, hogy Wittenbergben van.“ „A kolostorban ?“ „A levélben, melyet édesanyjának írt. Rólam megfeledkezett, nekem nem írt.“ Mbndta bánatosan Ilonka s figyelte a nők természetes ravaszságéval, melyből talán az angyalokban is van, a hatást. „Ilonka ne bántson engem most. mikor annyira örülök, hogy láthatom. Nézze ezt a két száraz rózsát — egy kis könyvben voltak lepréselve — ezek voltak a legnagyobb összekötő kapcsok köztem s hazám között. Úgy látszik ezek annak a Falussy- nak szóltak, kit Ilonka már nem lát többé vissza.“ Nagyot sóhajtott erre Ilonka. Nehezére esett István szemébe nézni. Végignézett magán, kicsiny kezével elfedte arcát s elkezdett sírni. Halkan mondta : „Biz annak adtam az én virágjaimat, kinek a számára halott vagyok." „Halott? Az életről beszéljen Ilonka.“ „Nézzen körül 1 Temetőben járunk, egy nemzet temetőjében. Itt csak a múltról beszélhetünk, mely a jövő számára elbukott. Itt csak a múlt emlékeit szedegethetjük, 1928. november 25. között a következőket mondja: ! Az államhoz való viszony általánosságban nem kedvezőtlen. Kétségkívül van az evangélikus egyháznak sok kívánsága, melynek teljesülését a törvény és a méltányosság alapján kérjük és várjuk és e kívánságok között sok olyan, melynek teljesítése érdekében való eredménytelen sürgetésünk ok az elégedetlenségre. Az evang. egyház felsőházi sérelmét nem szűnhetünk meg hangsúlyozni és szorgalmazzuk, hogy az előbbi állapot visszaálljon. — Az 1848. évi XX. t.-c. végrehajtásának sürgetése annál indokoltabb, hiszen egy nyolcvan esztendős, írott törvény gyakorlati megvalósításáról van szó. A jogafcadémia-kérdésben kedvező változás állott be annyiban, hogy a kultuszkormány a hallgatóság létszámának felemelését engedélyezte. A felekezetközi helyzet megítélésében sem vagyok pesszimista — mondja az egyetemes felügyelő. — A magyar hű marad jellemének alaptulajdonságához : a türelmességhez. A történelmi átértékelésre nézve felvetett jelszó sem aggaszt. A történelmet az élet írja, amit pedig négy évszázad a magyar nemzet történelmének könyvébe írt, azt emberi toll meg nem másíthatja . . . A református egyházzal való kapcsolatok nemcsak a hivatalos egyház, hanem az egyház társadalmi intézmények körében is állandóan erősödnek. Hosszasan ünnepelte az egyetemes közgyűlés Rothermere lordot, annak a meleghangú levélnek kapcsán, melyet a magyar evangélikus egyház helyzetképére nézve a lord báró Radvánszky egyetemes felügyelőhöz intézett. Geduly Henrik püspök, egyházi elnök köszönte meg báró Radvánszky emlékezetes kijelentéseit. — Raffay Sándor püspök a külföldi kapcsolatokról tett jelentést. Az 53 pontból álló tárgysorozalfkapcsán nagyobb vitát provokált a zsinati bizottság jelentése, a lelkészi szeminárium felállításának, illetőleg elhelyezésének a kérdése. Kapi Béla dunántúli püspök melegen ajánlotta a közgyűlés jóakaró támogatásába az özvegy papnék és árvák otthonának a pedig az fáj, ha nincs már jövőnk.“ „Ilonka, nincs jövőnk ? Ép itt, hol elbukni látszott egy nemzet élete, itt a mohácsi temetőben, hol a halvány remény is szédelegve jár, itt kelnek létre a nagy eszmék a hősök utolsó sóhajaiból, melyek a jövő felépítésének szabják meg útjait. Ezek a halottak életről suttognak s munkára küldenek minden visszamaradt élőt. Én úgy érzem, ezek nem szeretik, ha a nemzet ideáll s nyög e jeltelen sírok felett. Egy eszméért hulltak el ők, mely eszme már megszületett ott Ázsia pusztaságain száguldó magyarok lelkében. Ez eszme indította meg a magyar nemzet történetét. Ez mutatott utat nyugat felé s hajtotta birodalmuk alá szép hazánkat. Ez eszme tette őket vadakká, hogy a világ rémeivé legyenek s ez adatta kezükbe a keresztet, hogy békés munkára lendüljön vaskarjuk. Ez eszméért csak dolgozni lehet vagy meghalni. A munka előbbre viszi a megvalósulásban, a halál megszenteli. A géniusznak szüksége van mind a kettőre. A munka táplálja a géniusz testét, a halál áldozat, mely erősíti lelkét. Munkára hívnak e néma hősök. Nem temető ez itt Ilonka. Ez a nemzet oltára, melyen géniuszénak áldozott, innen csak munkába vihet az ut egy nagy jövő felé.“
