Harangszó, 1928
1928-09-02 / 36. szám
274 HARANQSZÓ. 1928. szeptember 2. desíteni ? És mégis I... A festmény éppen egy olyan pillanatot örökít meg, amikor hirtelen — mintegy varázsütésre — az utca szédítő forgataga megáll. Talán valami nagy király érkezését várják, avagy egy győztes, babérkoszorús hadvezér tartja bevonulását?. . . Oh, nemi-Azért állt meg Newyork sietős útja, mert a rendőr egy kicsi gyermeket segít át dajkájával, babakocsijával együtt az egyik utcasorról — a másikra. Abban az új világban úgy látszik ismerik a gyermek értékét és hatalmát. A rendőr intésére lekapcsolják az autók motorját, elcsendesedik a tömeg kavargása s maga a rendőr segíti át a fehérfüggönyös kis kocsit a veszedelmek keresztutján. Ez a kép : hódolat a gyermek előtt 1 . . . Szeptember minékünk is ezt hirdeti : a gyermek nagy hatalom, mert Isten ajándéka. Nem lehet és nem szabad tőlük sajnálni semmi áldozatot, mely jövendőjüket építgeti. Időnknek, pénzünknek, életharcunknak egyik legértékesebb része mindig az, amit gyermekeinkre költünk, nem zúgolódva, de boldog örömmel. Jaj annak, aki semmibe akarja venni a gyermeket, jaj annak, aki felesleges tehernek mondja őket, jaj annak, aki őszült fejjel is nem érez komoly felelősséget a gyermekkel szemben. De hát nem vész kárba, nem lesz hiábavaló mindaz a sok törődés, a szülő életének apránként való önfeláldozása? A hálátlanság, s a tengernyi gonosz indulat hány gyermekszívet ejtett már rabul 1 Tékozló fiákkal tele van ma is a világ és ki tudja mióta száll nem- zedékről-nemzedékre a vádoló példabeszéd : „Könnyebben eltart egy apa kilenc gyermeket, mint kilenc gyermek egy apát!“... Igen, a gyermek nagy hatalom — mondják — apró kis zsarnokok, akik rendelkeznek időnkkel, pénzünkkel, verejtékezik értük a homlokunk, értük könyörög az imádságunk, tele szórják a lelkünket gonddal, fiatalságunk reájuk száll, egykori boldog mosolyunk az ő arcukon nevet... azután szomorúságba vonják köny- nyes tekintetünket 1 . . . Van-e ez ellen orvosság ? . . . A modern idők festményén kívül, mely azt a newyorki jelenetet ábrázolja, ismerek egy másik képet is, mely századokkal, ezredévekkel előbb készült s amely ott van megrajzolva a Bibliában. (Márk ev. 10.13—36.) A názárethi Mester fáradtan pihen meg Judeának egy ismeretlen nevű kis falujában, s ime egyszercsak bámész-arcu gyermeksereg veszi körül. Míg a tanítványok hamar perbe kapnának a Mestert „háborgató“ szülőkkel és gyermekekkel, addig Jézus „ölébe vévé azokat és kezét rájuk vetvén megáldá őket“. . . Milyen kitüntetése ez is a gyermeknek! Ennél szebb jelenet még nem volt a földön, ennél nagyobb megbecsülésben még nem volt része soha e föld gyermekének . . . Jézus, aki egy világot jött üdvözíteni, leül a gyermekek mellé, a gyermekek közé s azokkal a kezekkel, amelyekbe az Atya minden hatalmat beleadott, áldva érinti meg a gyermekek felhőtlen homlokát! . . . Ez a régi kép kiegészíti azt az újat. Ez a bibliai jelenet ad értelmet, fényt és igazságot annak a newyorki jelenetnek ! . . . Gyermekedet vidd, ültesd Jézus közelébe, a Mester lábaihoz, áldása hadd szálljon rája, lelkét hadd szentelje meg, életútját hadd vezesse a keskeny utón a szoros kapu felé I Ekkor nem fogsz benne csalódni! Életed odaáldozása akkor nem veszhet kárba, a Jézus közelében egy igazi tanítvány szívében csak hála, szeretet, békesség és hűség teremhet. Ennek az ellenkezőjére még nem adott példát a történelem. A tudomány, az ismeret, minden bölcse- ség, amit belevetünk a gyermek leikébe, igazi áldássá csak akkor lesz, ha Jézus áldó keze megszenteli azt. A legügyesebb rendőr kezénél is nagyobb hatalom Jézus oltalmazó szeretete ... Evangélikus szülők, evangélikus iskolák: egyetlen nagy feladat vár reánk, Jézushoz vezetni a gyermeksereget, mely apró lábaival a jelen földjén áll, de keze a jövendő ajtaján pihen ! . . . Égre emelt szemekkel — induljatok . . . Ki csak istenre dolgát hagyja. Megkérdeztek egy szegény asz- szonyt, ki nehéz betegségben szenvedett, hogy mitakar: tovább élni vagy meghalni. Az asszony azt mondotta, hogy nem akar válaszAkik az evangélium után vágyódnak. Irta : dr. Schlitt Gyula. 2 „Kedves? Egy Rónay nem örül senki kedvességének; aki kedves, az kér, aki kér, az koldus. Koldusnak pedig utálat jár. Én csak jobbágyokat ismerek itt. Jobbágy nem lehet Rónayhoz kedves. Megértetted?“ „Atyám ne légy oly szívtelen, oly üres a mi életünk.“ összetett kezekkel könyörgött szegény Ilonka. „Ki oktat téged ? Égi Rónay nem lehet szívtelen. Minden, mindenki az enyém, az én tulajdonom s nincs mit várnia tőlem. Akarva sem tudnék szívtelen lenni. „Nem szeret senki, mindenki gyűlöl.“ „A szeretetük annyit használ nekünk, mint az elefántnak használhat a pók. Gyűlöletük meg annyit sem árt, mint a szellő a százados tölgynek.“ „Édes jó atyám, én mégis úgy érzem, hogy a szegénytől egy hálás pillantás, melyet a ragaszkodás sugall, boldogabbá tudna engem tenni, mint a gazdagság.“ „Mi történt veled Ilonka? Te Rónay vagy. Ezt soha ne feledd. Más legyen a felfogásod, más az erkölcstanod s a hited is más legyen, mint a többié. Ami rád nézve kényelmetlen a vallásban, azt megváltod pénzért. Mi csak Istent szeretjük, a jobbágy, — itt felnevet — a felebarát részére templomot tartunk fenn, fizetjük a papját s így lehetővé tesszük, hogy ő is szerethesse az Istent. Ez részünkről teljesen kimeríti az Isten által követelt felebaráti szeretetet. S itt-ott elkövetünk egy kisebb- nagyobb bűnt, lehúzzák azt a misék leányom, futja a vagyonból.“ Ezzel az öreg ott hagyta a leányt s ment a plébános elé, ki ép most fordult be a park kapuján. Szegény Ilonkát a hideg rázta édesatyjának a valléstételére. Mily másként szeretne ő élni, a szeretet által fényt adni a nagy gazdagságnak, hogy melegét árassza a legfélreesőbb kunyhóba is s ragaszkodjanak hozzá, mint Klára nénihez. Érzi, ez lenne az igazi életcélja. S hamis üveget raknak szemére, hogy másnak lássa a világot, az embert, a jogokat, a kötelességeket, mint amilyeneknek az Isten alkotta. Lázadni kezd lelkiismerete. Megkerüli a kastélyt s édesanyja sírjához megy. Leül s keservesen sír. Az élők ha könyörtelenek, menjünk a halottakhoz azoknak inkább van szívük, ha nem talál panaszod fülre, menj a sírok közé, azok meghallgatnak, az emberek, ha megnémul- tak, menj a sírhoz, melyben szereteted nyugszik, az megvigasztal. Itt oly jó. Itt elhallgatnak a vágyak, elpihen a lelkiismeret s a remény álomba merül, melyből az ébredés a hithez vezet. III. A plébános és Rónay uram a parknak egy félreeső helyén leültek és beszélgetnek. A németországi nagy eseményeket tárgyalják, a hitjavítást. „Egy bolond barát ordít megint“ — mondja a plébános s legyint egyet a kezével — „beleültetik egy zsíros parochiába s elhallgat, mint a falnak ment bogár“. „Veszélyes barát az a Luther“ — vágja közbe Rónay — azt hiszem, pápának is megtennék, csak fogná be a száját, de nem mutat valami nagy hajlandóságot a hallgatásra'“ „Ne ijedezzen! elbánnak azzal, akár a többivel, a kutya sem ugat majd utána“. „Rettenetes dolog lenne, ha Luther eszméi valahogy ide szivárognának a nép közé. Isten mentsen tőle.“
