Harangszó, 1928
1928-08-26 / 35. szám
1928. augusztus 26. Rajter János kukméri lelkész, esperes. Evangélikus anyaszentegyházunknak fáradhatatlan munkása, érdekének rendkívül bátor szószólója az elcsatolt Burgenlandban. Ezidén ünnepelte kukméri lelkészi működésének 30 éves évfordulóját. A modern ember és a Krisztus. Irta : vitéz Magassy Sándor. 4 A mai embernek egy nagy és radikális metamorfózison kell átmennie, hogy élete megkapja azt az egyensúlyt, amit jobb, szebb és boldogabb életnek szoktak nevezni. Amig ez nincs meg, addig az életben mindig a negatívum lesz több s a pozitívum a kevesebb; HARANQSZO. addig a pesszimizmus vagy a szkepszis ül a lelkeken s a lélek soha sem bír megnyugodni; addig az ember mindig az marad, aki volt: az élet horizontális irányában irigylésre méltó; addig mindig csak azt látja, ami éppen elébe kerül vagy amit megfoghat; addig mindig csak a régi bűnöket, a régi gyarlóságot hordozza szíve mélyén; közeli célok után fut, Istent pedig a végtelen messzeségben képzeli, akihez lehetetlen eljutnia. így azután voltaképpen egy lépéssel sem közeledett ahhoz a ponthoz, ahonnan tovább mint valójában új, modern ember mehetne élete utján, így jutunk lassan arra a megállapításra, hogy az ilyen modern ember a szó eszmei értelmezésében tulajdonképpen nem is modern. Csak egy gyökeres életváltozás, igazi életének alapjaiban való átalakulása teheti azzá, aminek annyira szereti nevezni és neveztetni magát; valóságos modern emberré. A modernizálást nemcsak külső, de belső életében is meg kell valósítania. Mert igazán modernnek lenni nemcsak azt jelenti, hogy az ember újszerűségeket visz bele a modorába, Ízlésébe, társalgási módjába, öltözködésébe, egész külső habitusába, hanem azt is, hogy gondolkodásában, érzésvilágában, akarat megnyilvánulásaiban állandóan új, friss, tiszta és örök eszmei igyekezik maradni. Modernnek lenni azt jelenti: szakadatlanul megújulni a mennyország száfekszik a két ártatlan gyermek leikébe. „Azt a szép virágot szeretném ott“, szólal meg a leány és sóvárgó szemekkel mutat egy szép vízililiomra. Az óhaj parancsként hatott Istvánra ; már le is törte s oda nyújtja a még jobban piruló hajadonnak. Egy angyali mosoly érte. a jutalom. Olyan ez a mosoly, mint a rózsák között játszadozó napsugár, de a mig ez csak gyönyörködtet, az a szívet érinti s boldoggá tesz. István nem tudott szóhoz jutni, valami fojtogatta. A nagy tehetségű, okos fiatalember, ki a legkényesebb ügyekben megtalálja a helyes megoldást s könnyedén eltársalog a legnehezebb kérdésekről is, egy leány előtt megnémul s nem talál szót, mellyel legalább zavarát takarhatná. A, leány már vissza nyerte nyugalmát. „Ugye megbocsát, hogy tanulmányaiban zavartam ? Bocsássa ezt meg Rónay Ilonkának. Nem tudtam, kinek a szívességét kell igénybe vennem s ha egy Ró- naynak nem tud megbocsátani, úgy bocsásson meg egy névtelen leánynak, ki őszinte hálát érez ön iránt, hogy ily kellemetlen helyzetből kimentette.“ S ezzel István felé nyújtotta kicsiny, fehér kezét. István nem tudta gúny akar-e ez lenni a nagy urileány részéről, avagy valóban őszintén megnyilatkozó hála ? Egy pillanatra megtelt a szíve azzal a sok keserűséggel, mely emlékezete óta érte családját a Rónayék részéről. Csak lenézéssel, mondhatnánk megvetéssel nyilatkoztak mindenkor a szegényebb Falussyékról. Nem tudta elhinni, hogy ily hangon szólhasson hozzá egy Rónay is. „Ne bántson Ilonka" szólal meg István" ha szívességet tettem önnek, úgy örömmel tettem s higyje boldog vagyok, hogy olyannak tettem jót, ki csak rosszat tételezett fel rólam.“ „Ne higyje ! komoly embernek tartottam mindig, ki csak megbecsültetést érdemel." „Az első szót váltjuk, honnan ismerhetne ?“ „Mindenki csak elragadtátéssal beszél önről s erről tudnak a Rónay kastélyban is. Szívesen hallgattam a sok dicséretet s nem egyszer kértem a jó Istent, hogy kisérje áldással útjait." István szemeibe könnyek tódulnak. Megfogja a már feléje nyújtott kis kezet, mélyen meghajol s remegő hangon mondja : „Köszönöm." Könnyei pedig Ilonka kezére hullanak. Ilonka is könnyezik. 267 mára. Modernnek lenni annyit jelent: minden nap megtérni. Ehhez azonban küzdelem kell; küzdelem önmagunkkal önmagunkért. S ez a küzdelem mindaddig tart, amíg a régit ki nem vetettük magunkból, mert új élet csak új életkeretek közt maradhat meg. Jézus csak új életbe önti a maga új életét. „Senki sem tölt új bort régi tömlőbe, mert az új bor a tömlőket szétszakítja s a bor is kiömlik, a tömlők is elpusztulnak; hanem az új bort új tömlőkbe kell önteni.“ És ha valaki már eljutott idáig?... Akkor?. . . Akkor sincs megállás. Mikor Jézus feltámasztotta Jairus leányát és visszaadta őt szülőinek, nyomban megparancsolta, hogy adjanak a leánynak enni. A leány további életben-maradásófipak az volt a feltétele, hogy táplálkozzék. Ha Isten kegyelme kiragad minket e bűnös világ halál-völgyéből és vissza ad az igazi életnek, új életünknek, a legtisztább és legszebb modernizmusnak új életünk csak akkor lesz biztosítva, ha lelkünk azután is folyton táplálkozik az Élet kenyeréből és az Élet vizéből. Az igazi modern ember az örökkévalóság földi zászlóvivője és harcosa. -----------A z igazi modern ember a végtelen Istenségnek egy individuális helyettesítése e véges világban. — Az igazi modern ember az Isten örökkévaló teremtő Igéjének a világmindenségben zengő echója! Vége. „Ha megbocsátott, nem zavarom tovább“ — szól kedvesen Ilonka — „sietek haza s vizbe teszem ezt a virágot. Maga meg csak tanuljon s készüljön az életre. Isten vele.“ Ezzel elfutott. „Isten önnel“ kiáltja utána István. Ilonka szinte futva ment át a réten, olyan volt, mint egy könnyen szálló fehér feíhődarab az azúrkék égen, mint egy tovatűnő ólom. István mint az árván maradt áll mozdulatlanul s nézi az egyre távolodó tüneményt. Mit érez, ne kérdezzük. Ne nézzünk leikébe, hogy lássuk a vadul háborgó érzelmeket, melyeknek hullámverésé oly fájdalmasan zug. A legellentétesebb érzések dúlják bensejét. A múltnak oly gyakran érzett megalózottsága összecsap a sar- jadzó szerelemnek mindent feledtetni akaró vágyaival. Kétség, remény a bizonytalanság poklát zúdítják amúgy is érzékeny szívébe. Minden gondolata e háborgó tengerből látszik kiemelkedni s magán viseli a fájdalom jellegét. Érzései, gondolatai azonban minden fájdalmon keresztül is egy erős útjelző akarattá olvadnak : tanulni, dolgozni, készülni az életre, önkéntelenül is kinyitja könyvét, belenéz, de a sorok
