Harangszó, 1928

1928-08-26 / 35. szám

LßVÖl. Hamburg, 1928. aug. 18.

Nagy tiszteletű Lelkész Úr!

A kivándorlók részére hetenként 15 példányban küldött Harangszót rendesen megkaptam. Hálásan köszönöm Nagytiszteletűséged szívességét, mellyel munkámban támogatott. A kivándorlók mindig nagy örömmel és hálával fogadták a lapot. Wiczián Dezső

Hittestvéri üdvözlettel: ev lelkész.

harangszó. __ 1928. augusztus 26.

266

a mosolygó arcú angyalkák körülvették őt a budai óvodában, vagy a kismartoni kastélyban, ahol nővére gyermekei mellett nevelhette a cselédség gyermekeit is.

Voltak az ellenzők mellett megértő támogatói is. így gróf Széchenyi István, József nádor és felesége, az evangélikus Mária Dorottya főhercegasszony gyakorta meglátogatták budai óvodáját.

B. Terézia nem ment férjhez; talán azért, mert akit szeretett, Beethowen, a nagy zeneszerző, szegénysége és egyszerű származása miatt nem vehette őt nőül, de talán inkább azért, mert így könnyebben szolgálhatta a közjót, a hazát, az emberiséget:

A grófnőnek határozott elvei voltak a nevelésről. Belátta azt, hogy a nevelést legalól kell kezdeni, az Óvodákon. Kívánta, hogy a gyermekeket válogatott tanítók és tanítónónők neveljék. Valláserkölcsös nevelést akár. Emlékiratában mondja: „Én megismerni

tanultam a bibliát, az Evangélium szellemét, az Úrnak kegyelmét és a keresztyén bibliai népnevelés maradt irányelvem.“ Erős. hazafias szellemű nevelést követel. Az ő óvodájában a magyar nyelv az uralkodó, a német csak kisegítő nyelv.

Állandó levelezésben állott, hogy eszméit széles körökben elterjessze. Egyik levelében a sok gáncsra gondolva keserűen fakad ki: „Feszítsetek keresztre, még a kereszten

Akik az evangélium után vágyódnak.

Irta : dr. Schlitt Gyula.

I.

A nyárutónak egy csendes délutánja fekszik bágyadt szépségével a hallgatag tájra. Meghalni készül a természet. Neveltjei : a kicsiny virágok egykedvűen álldogálnak szerte a száradó fű között, búnak engedik bánatos fejecskéjüket, mintha sírnának s zajongva húznak fent dél felé a vándormadarak, mintha az elmúlásról susognának. Mindenütt csend, minden a halálról álmodik. A nap is könnybeborul- tan nézi, mint egy fátyolon át, ezt az áhi- tatkeltő készülődést az általános gyászra.

A vidéknek dísze egy kis nádas. Mondhatnánk, ez a tájnak a szíve. Ez még küzd az elmúlással. A zöldelő nád között itt-ott egy sárga liliom, egy-egy felreppenő vizimadár is jelzi, hogy itt még lüktet az élet.

A nádas partján egy ifjú heverész, kezében könyv, olvas. Egyetlen gyermeke az özvegy Falussynénak. István a neve.

is azt hajtogatom: kisdedóvókat kell létesítenünk. Minden lépés, mely jobbulásunkhoz, szellemi fejlődésünkhöz vezet, Isten nyomait követi.“ Leveleiben többször kikel a főúri anyák ellen, akik csak öltözködnek és szórakoznak és gyermekeiket idegen nevelőnőkre bízzák. Az ilyen anyákat nem tartja egész, csak fél vagy negyed embereknek. Házasság előtt kívánja a férfi és nő kioktatását a gyermeknevelés felől. A leányok nevelését döntő fontosságúnak tartja, mert rajtuk keresztül jön el a jobb kor, hisz ők oltják a gyermekek leikébe a vallásosságot és hazaszeretetet. A szegény nemesi származású leányoknak ajánlja, hogy képezzék ki magukat nevelőnőkké és így tegyék fölöslegessé az idegen származású nevelőnőket.

B. Terézia nem dolgozott hiába. 1836-ig 12 kisdedóvó nyílt meg hazánkban az ő tanácsára. 1837-ben Tolnán gróf Festetics Leó adományából az első óvóképző keletkezett, mely később Pestre került. 1847-ben mór 68 kisdedóvónk volt. Érdekes az, hogy az óvóképző eleinte csak férfiakat vett föl, 1862 óta nőket is, 1873 óta kizárólag

Édesanyja egy kis birtokon gazdálkodik, de Istvánnak mások a vágyai. Jobban érdeklik őt a könyvek, mint az aranysárga búzatáblák. Pappá lenni egyetlen vágya. Édesanyja bár ellenzi tervét, egyrészt ez időben — 1525-öt írunk — még lebecsülik a tudományos pályát, másrészt mi lesz a birtokkal, ha pappá lesz fia, nem lesz utód, de az egyetlen gyermek elhatározásába nem akar beleszólni s így ha nehezen is, de beletörődik.

Az Isten is papnak szánta e fiút. Élet- felfogásában komoly, gondolkodásában nemes. A szépért, a jóért lelkesedni tudó szíve, nagy tehetsége már eleve is nem közönséges feladat elvégzésére hívják. Ehhez járul, mint arany foglalat kedves szerénysége, mely szinte tökélyre emeli minden jelességét s irányt szab jövendő sorsénak.

A régi egyházi atyák Írásait olvassa most is. Ezek az ő kedves Írásai. Ezekbe mélyed s megfeledkezni látszik az őt körülvevő világról. Közbe-közbe felnéz, szeme a messzeségbe mered, mintha más világokba vágyódnék.

Egy éles sikoly riasztja fel. Felugrik — meglepően szép szál ember — körül néz, sehol senki. Ismét az előbbeni sikoltás,

csak nőket. A magyar állam 1891- ben törvényt hoz az ovodók felállításáról s 1895-ben már 1965 óvodánk van, 12 képzővel, köztük az evangélikus képző Brassóban. 1914-ben 2229 óvodánk volt s az összeomlás után maradt 848 ovoda 4 képzővel, 1194 óvónővel. Jelenleg szükség volna még 499 óvodára.

B. Terézia földre szállt angyal volt, aki magáért semmit se tett, csak mindent a gyermekekért. Végtelenül szerette a gyermekeket, mert rajtuk keresztül akarta az ország haladását. Életében kevés elismerést kapott, halála után annál többet. Neki is, miként az óvónőknek, fizetsége volt: a gyermekek mosolya. Áldott lelkű volt ő, ,,mindnyájunk édesanyja“. Tiszta szívű hölgy, akit Beethowen rajongással vett körül s róla írta híres szonátáját ,,a halhatatlan kedveséhez. Nekünk is halhatatlan kedves ő, mert nevét örökre beírta a magyar nevelés történetébe.

Mi felnőttek támogassuk és szeressük az óvodákat. Az ovoda az anyák segítője, a magyar gyermekek vára, a jövő kitermelője, a faj védelme. Minél több ovoda, annál műveltebb az ország. Tátrai Károly.

de még élesebb. A nádas túlsó oldaláról jön. A hang irányába rohan.

Egy leánykának kedvesen ijedező arcocskája néz kérőleg reá a nádból. Oly ijedtség szállja meg Istvánt, mintha legalább valami szörnyeteg meredne rá. Csak áll s néz.

„Szabadítson már ki innét 1 az Isten is megáldja!“

Erre a hangra megjött Istvánnak is a bátorsága. Oda lép a leányhőz ; ez egyre a lába felé mutogat ujjával. Egy sikló csavarodott köréje a boka felett s kicsiny szemeit mereszti az ijedt leányra. Valahányszor emeli lábát, a sikló rátátja száját s őrjítő sziszegést visz végbe. E szi- szegésre esett a sikoltás. Egyik fél a másiktól.

István valahogy lefejti a sziszegő szörnyeteget a karcsú bokáról s a partra vezeti a leányt.

A leány arca lángol, olyan mint a rózsa. István a földre néz, mintha lopáson érték volna. Hallgatnak mind ketten, szinte hallani szívük dobbanását. E két dobogó szív beszédje egymásba kapcsolódik s csodálatos dolgokról beszél. Az emberi fül nem hallja e beszédet, de a szívek megérzik s mint egy fájdalomteljes sejtelem