Harangszó, 1928
1928-04-22 / 17. szám
130 Mi, a sajtó munkásai azért végtelenül hálásak vagyunk Remete Dénesnek az ő testamentomáért s amidőn ma, a sajtó vasárnapján áldó imádság mellett örökítjük meg Remete Dénes nevét az evangélikus sajtó, a Harangszó történetében, kérve-kérjük az egek Urát, engedje, hogy Remete Dénes testamentoma minden egyházát, hazáját szerető hithű evangélikus ember lelkében minél előbb meleg viszhangra találjon, amint az meleg viszhangra talált fiának, Remete Aladár ny. huszárőrnagynak, a sümegi evang. fiókegyház felügyelőjének lelkében, ki az áldott emlékű édesapának elhunyta után ötödnapra már a következő kedves sorokkal kereste fel lapunk szerkesztőjét: „Kedves Barátom I Édesapám végakarata értelmében légy kegyes, drága, kedves lapunkat Dénes helyett Aladárra kijavíttatni és Celldömölk helyett Sümegre irányittatni. A Remete névnek nem szabad hiányozni az előfizetők közül.11De a Te neved sem hiányozha- tik az előfizetők tiszteletre méltó táborából — kedves Olvasóm, — nemkülönben tisztes nevedet viselő utódokéi. Ha csak nem akarjátok, hogy a csend szörnyű halotti maszkja boruljon rá egyházi közéletünkre, szavunkat se hallják többé. Mert, akinek ma nincsen sajtója, annak nincsen szava. .Fel azért testvéreim a szent munkára az evang. sajtó szolgálatában: az Istenért, az egyházért, a hazáért! A Régi kis állomáson. Irta: Irányi Kamillné. A szikrázó napfénytől ragyogó vidéken, egykedvűen zakatolva vitte terhét, mind messzebb és messzebb, a rohanó életet szimbolizáló vonat. Futott, egyik állomástól a másikig, maga mögött hagyva a virágba borult, kacagó, fehér függönyös, kis megállókat s a magas, komor, lecsukott szemű nagy pályaudvarokat egyaránt Utasai közűi némelyeket a napfényben fürdő, derűs kis állomásokon tette le, mig mások, a forró nyárban is csak dermesztő hideget lehelő, rideg épületeknél értek céljukhoz. A vágtató vonat egyik kis másodosztályú fülkéjében, csendben, szinte fásult közönnyel ült két utas: egy asszony, meg egy férfi. Hallgatagon, fakó nézéssel bámultak a táj pompázó, tüzes ragyogásába. Meleg júniusi nap volt, mégis mintha nedves, szűrke ködben botorkálnának, meg-meg- didergett a lelkűk. Fáztak ... Mintha ok már minden virágban úszó, kedvesen incselkedő kis állomást maguk mögött hagytak volna s csak a fagyos, fekete, nagy HARANŰSZÖ. ___ K api püspök idehaza. Kapi Béla püspök husvét vasárnap érkezett meg a zarándokokkal együtt amerikai útjáról Budapestre, ahol is őt napot töltött különböző hivatalos ügyei elvégzésére. Székhelyére, Szombathelyre, pénteken a déli gyorssal érkezett meg. Már a pályaudvaron a sínek mellett híveinek hatalmas gyülekezete várta. A tulajdonképpeni fogadtatás az I. osztályú váróteremben történt meg, ahol is Jánossy Gábor országgyűlési képviselő, a gyülekezet felügyelője szívből fakadó meleg szavakkal köszöntötte a hosszá távoliét után apostoli útjáról hazaérkező fő- pásztort. Szem nem maradt szárazon, amikor Kapi püspök meghatva mondott köszönetét azért a szeretetért, amelyet e fogadtatásban is érezett. Elmondotta röviden azt, hogy odakünn a tengeren tűi is régi hazájukat szerető, munkás és szorgalmas magya rókát talált, akik fájdalommal gondolnak kálváriajárásunkra. Amerre csak megfordult, mindenütt prédikált. Beszélt Lázárról, akit nehíz betegség gyötör: »Uram, akit Te szeretsz, az beteg l< Beszélt halotti mezőkről, ahol a gyászbaborult magyar lélek sírva és reménykedve várja, hogy megelevenednek e az elszórt halotti csontok. Beszélt a hűségről, amelynek jutalma az örökélet koronája. Mindenütt a legnagyobb szeretettel fogad ták. Áldja a jó Istent, aki őt e nehéz missziói munkájában megsegítette és köszöni, hogy hazaérkezését ünneppé tették feléje sugárzó szeretetükkel. pályaudvarok világosságot, fényt eltakaró kormos falai meredeznének előttük. Talán, ha megoldódna a nyelvűk, íel- o'dódna a közűik terjengő fagyosság is. De nekik nincs semmi mondani valójuk egymás számára. Már mindent elintéztek. Szépen, úri módon. Elválnak egymástól, kölcsönös megegyezés alapján. Az asszony akarta így, mert nem bírja tovább a fény, a pompa nétkü i él-tet. A férfi beleegyezett. Fáradt volt már. Vagy talán nem is akarta ilyen áron szerezni meg a boldogságot a maga számára. Pedig szerette az asszonyt 1 Most még azt is megteszi a kedvéért, hogy elkíséri haza az anyjához. De egyszerre megmozdult az asszony, a férfihez fordult s amint beszélni kezdett, engedve fagyosságából, mosoly játszadozott az ajkán, amint Búcsúzóul feléje nyújtotta kezét: — Isten vele László, mért ne vá llalnánk el úgy, mint jó baritokhoz illik?... Sőt kérem Írjon néha ... minden érdekei, ami magával történik ... Hanem szégyenkezve kellett visszahúznia az előre nyújtott kezét, mert a férfi bizony nem nagyon kapott utána. A vonat váltóra ment. Egyet zökkent, lassított. Az asszony felállt, készülődött. Azt hitte, már megérkezett. A vonat meg1928. április 22 Szeretve tisztelt főpásztorunkat szerencsés hazaérkezése alkalmából a Harangsző szerkesztősége és olvasóközönsége nevében mi is mély tisztelettel, igaz szeretettel köszöntjük. Imádsá- gos lélekkel áldjuk a jó Istennek véget- loa kegyelmét, mellyel amerikai útját mindvégig kísérte és szerencsésen közibéuk, övéi közé visszavezérelte. A maltai szerzetesek. Doktor Gill beszéli el, hogy Malta szigetén egy kolostort látogatott meg és ott rendkívüli dolgokat látott. Egy csarnokba vezettek — mondja — amelynek falai sziklából voltak. A falaknál köröskörül szerzetesek álltak, némán, mereven maguk elé nézve. Élő emberek benyomását tették és a félhomályban fénylettek szemeik. De amikor közelebb léptem, borzongva vettem észre, hogy holttestekkel állok szemközt. Azt mondták nekem, hogy ennek a csarnoknak az a tulajdonsága van, hogy a holttesteket megóvja a rothadástól, az enyészettől és any- nyira konserváló hatással van, hogy a halottak olyanok, mintha élnének. A szerzetesek ide temetkeztek. Ahogy láttam, egy egyszerű vaspánttal erősítették a holttesteket a falhoz, hogy egyenesen álljanak. — Korunk keresztyénéi hasonlítanak e halottakhoz. Külsőleg a krisztusi kősziklához vannak láncolva, de Krisztus nem él bennük. Semmi más nem hiányzik nekik, csak az az élet, amelyet a Krisztussal való közösség nyújt. állt s ekkor csodálkozva röppent el ajkáról a kérdés: — Ah!... Hát itt vagyunk ? I Erre nem is gondolt... Ott voltak e régi kis ál omá8o?. Legboldogabb idejük néma tanújánál. Mint menyasszony ide kísérte ki a városból, a rövid látogatásokról visszatérő vőlegényét. Ida jöttek, hogy ha csak pár perccel is, de meghosszabbítsák még egy üttlétük idejét s a kiváncsi szemek elől elrejtsék könnyes bucsuzásukat... S most egész váratlanul iít terem egy darabka múlt az életéből 1 Ott bólogat rá a lila akác virágba-fco- rulva ... alatta kapta az első-csókot 1... Hogy bíborba szökken az arca az emlékezéstől 1... Olt van a kis lóca is... félrc- billenve ... éppen, mint az ó életük. Elhomályosodott a szeme, gyorsabban hullámzott a keb'e, amint egy pillanatra a múltba képzelte magát... Oda a kis iócárs, aho! egymáshoz simulva, boldogan szőtték a jövő álmainak színes bársonyát... Innen indultak el nagy, szent, bizó hittel, együtt ez új életbe 1... Oh!... hát itt minden megmaradt kedvesnek, szépnek... itt minden a régi?... csak ők változtak meg?... de miért?... fakadt fel leikében a kérdés. Ok?... de igazán ök-e? Elhalványult
