Harangszó, 1927

1927-12-25 / 52. szám

448 HARANOSZÓ. 1927. december 25 kozta ttunk s fáj nagyon az is, hogy székünk az atyai háznál soká várt reánk. Kitárjuk előtted szívünk. Jöjj, költözz belénk s vezess haza minket. Elég soká voltál Urunk jelentéktelen Hamupipőkéje kará­csonyainknak.,Légy most központja, ura, királya. Ámen. Miatyánk... Dunántúli énekeskönyv 131. 10. és 11. vers. Oh kedves vendég nálam szállj, Bűnömtől ne isszonyodjál; Emeld magadhoz hívedet, Jer, térj be őrök szeretet. Tedd hajlékoddá szivemet, Erősítsd gyenge hitemet Hogy el ne felejthesselek, Sőt örökké dicsérjelek. gyermekkel koronázta meg. Most lett igazán a papház öröm hajlékává. Tisztelete» uram egy időre ott hagyta a palástot, bibliát, fölcsapott dajká­nak; alig várta, hogy vége szakad­jon az istentiszteletnek s elszéledjenek a templomból a hívek, ott termett a kis bölcső mellett, gyönyörködni kicsi magzatában. Nőtt, serdült a kicsi gyermek. Szülei aggódó gondossággal nevelték, de meg is látszott rajta a szülői gond. Emberbecsüld, értelmes fiú lett belőle. Esténkint ha a játékba el­fáradt, édes anyja lábához telepedett a földre s áhítatos lélekkel hallgatta az el fogyhatatlan tanulságos meséket. * * * Pálfy József (1812—1869) a soproni ev. tanítóképző alapítója. Fiainak szólította és fiainak nevezte tanítványait. Leikével megtöltötte az egész intézetet és benne vallásos, ki­tűnő módszerű tanítókat nevelt. Azonban elmúlt a nyár, már a hervadó ősz is eltemetkezett sárga falevéllel. Beköszöntött a zúzmarás téli idő; a »falu árvája« beszorult a mezőről a szülői ház fedele alá. Kelletlen vendég volt, nem törődött véle senki; mostohája még a jó édes apa szívét is elfordított tőle. Szőfogadatlan, dologkerülő, kószáló gyereknek festette le, a kit sorsára kell hagyni. A szegény fid érezte, hogy idegen, félve, bátortalanul né­zett testvéreire, a »második asszony« fiaira, akik folyton dúskálkodtak a jóban. Hideg téli éjszakákon a kony­hán húzódott meg. Elközeledett szent karácsony ün­nepe, örömnapja ifjúnak, öregnek, szegénynek, gazdagnak. Józsi szívét is elfogta valami örvendetes érzés, talán a remény, hogy e szent napon ő sem lesz idegen a családi tűzhely mellett, hátha fölenged az öröm lángjától mostohája szívén a jég. Nappal sorra járta az ismerős háza­kat, este kissé felbátorodva tért haza, beosont a szobába, a hol öcscsei vidáman játszadoztak. Szomorúan leült az egyik sarokba s onnan nézte jókedvű játékukat. Később be­lépett anyjuk szép fehér kalácscsal s mindegyik gyermeknek szelt belőle. Az éhező árva szótlanul nyújtotta Karácsony. Mint ködök éjjel a néma tavon; Várt a világ szive hallgatagon, S végtelen éjeken, árnyakon át Küldte a földre az Úr a fiát. Jön, jön a gyermeke fényparipán, Hintája gördül a tüzkarikán. Angyal, idő, öröm, ég vele fut — Csengnek a csillagok, ékes az út. Jézus, a szent fiú, földre leér — Zeng a világ szíve, lángol az éj. Kutas Kálmán. Áldjátok azokat, akik üldöznek! Karácsonyi elbeszélés. Kertesen, egy szerény bakonyalji faluban még fiatal ember a pap, tiszteletes Bozsoki József uram, — de ha gondbaráidálta arcát, fehéredé fürtjeit nézed, erős ötvenesnek ítéled. Tekintete tétovázó, mintha elveszett boldogságát keresné; a gyümölcsös fái hasztalan hívogatják lombsátruk alá, ott is idegennek érzi magát, — a templom, a hol ő nála keresnek enyhülést az elfáradtak és megter­heltek, az ő sebére nem ad bal­zsamot. Nem volt ő mindig ily komor, szótalaa és szórakozott. Néhány év előtt, még boldogabb embert alig találtál volna hét vármegyében. Vi­dám volt a ház, szelíd, okos papné arcáról sütött rá a verőfény, aki férjéhez igaz szeretetből ragaszkodott. Ha bú érte, az ő keze simította el férje homlokán a redőket, — az örömben ő volt boldog osztályos társa. Boldogságukat a gondviselő Isten házasságuk első éveiben fiú­A boldog papiház azonban nem érte meg a szép remények valósu- lását. A család boldogsága búra vált. Rettenetes vendég tette lábát a kü­szöbre, — a félelmes, a ragadozó halál. A Bozsoki tiszteletes uram házából az édes anyát ragadta el, váratlanul, hirtelen. Anyátlanul ma­radt az anyai szeretet melegével ne­velt fiú. Szegény gyermek I Talán azt sem tudta, milyen drága kincsét zárja a koporsó. Csak akkor érezte hiányát, a midőn leszállt az est és nem szó­lalt meg többé a beszédes mese­mondó száj, nem intette szelíden : Imádkozzál gyermekem 1 Azonban nem sokáig volt anya nélkül. Apja sietett újra megháza­sodni, hiszen asszony kell a házhoz, anya nélkül útszéli bogáncs módjára nő fel a gyermek. Előkelő, szép úri nő költözött a házba aki fényhez, kényelemhez szokott, nem a munkát, hanem a szórakozást, mulatságot kereste. A kis árvával el-elmulatozott, míg rá nem únt, Mégis csókolta oly­kor-olykor, — de a szegény fiúcská­nak e csók olyan hidegnek tetszett. Kérdezgetéseire kelletlenül válaszolt, utóbb haragosan elutasította, hogy a kis árva sírva fakadt Utóbb, midőn neki is gyermekei születtek, — egészen meggyűlölte az első asszony fiát. Nem nézhetett reá jő szemmel, min­denért korholta, még atyja előtt is rágalmazta. Egy szóval olyan volt, mint a világ minden mostohája. A szegény gyermek elidegenedett a szülői háztól, a hol csak üldözést, megvetést tapasztalt. Naphosszat el­időzött a mezőn, virágokat szede­getett anyja sírjára, elhalászgatott a réti patakban. Nyaratszaka az arató nép után járt a tarlón, a hol a jő emberek feledtették fele árvaságát.

Next

/
Thumbnails
Contents