Harangszó, 1927

1927-12-25 / 52. szám

If 11 december 25

HARANGSZÖ

449

ki kezét a kalács után, a mostoha hidegen, szeretetlenül szólt rá:

— Te ott egyél, a hol a napot elcsavarogtad.

Az árra remegve visszarántotta kezét s szeméből kicsordult a köny.

— Hol kószáltál egész nap? Mondd meg te dologkerüló

— A temetőben, édes anyám sírjánál.

— No hát eredj anyád után te is, — és durván eléje tette a kést, a kalácsot megszegte.

Azzal távozott a szobából. Gyermekei tovább játszottak, az árva pedig a kezébe vette a kést, eltette, észrevétlenül kisurrant s a temető felé tartott. A mint egyedül volt, leborult a sírra s keservesen zokogott. Most érezte magát igazán árvának, elhagyottnak. Hová legyen ? hová forduljon ? A szél a kSzeli templomból el elkapta a hangot; a hívők éneke ismét erőt adott szivének s elhatározta, hogy tovább fog élni, de szülőföldjéről elbujdosik idegen emberek közé.

* V

*

Egész nap ment, hol hóban, hol fagyos fóldón. Ha falut ért útközben, fölmelegedni betért egy-egy barátságos házhoz, könyörületes emberek megszánták s megtömték két zsebét kalácscsal, dióval. Szívesen marasz- tották, ne menjen tovább ilyen nagy ünnepen, az idő is hideg, még valami baj éri. De az árva nem maradt, hajtotta a vágy, hogy minél mesz- szebb legyen falujától. Végre másodnap egy barátságos faluba jutott. Kicsi volt a falu, de mindegyik ház hlvogatóan intett feléje: kerülj beljebb szegény bújdosó árva I Megfogadta a szíves hfvást, betért egy házhoz, szállást kért. A háznép szívesen fogadta, meleg kandallóhoz ültették, elkérdezték minden ügyét, baját. A gazda, egy tisztes arcú gazdaember, oly szelíden nézett rá s élettársa, oly nyájasan biztatta, hogy a szegény fid fölbátorodott s nyílt szívvel, félig sírva elbeszélte szomorú állapotját. Kitaszított árva, akit Isten, ember elhágy. A gazda pedig szelíden rászólt:

— Ne bántsd fiam a Mindenhatót. Ember elhagyhat, de az Isten sohasem hagy el. Aki benne bízik, meg nem szégyenül!

Azután fölterftett asztal mellé ültek. A két öreg egyre kínálta a fiút. Éjjelre jó ágyat vetettek neki a kályha melletti padkán. Régen főn volt a nap, a mire fölébredt. Fölkelt, megköszönte a szállást s útra készült. Azonban az őszhajú gazda eléje állt s nem eresztette

— Nem mégy te el innen édes fiam, nem eresztünk. Te apátián, anyátlan árvává, földönfutóvá lettél karácsony napján. A jó Isten úgy akarta, hogy egymásra találjunk. Neked szülőkre van szükséged, mi fiút keresünk. Maradj itt nálunk.

Ott maradt.

* *

*

Évek jöttek, évek múltak. A ker- tesi papház ismét gyászba borult. A fia utáni bánat sírba vitte tiszteletes Bozsoki József uramat.

özvegye, az egykor viruló szép asszony is megtört. Gyermekei közül csak egyet tudott fölnevelni, a leg- kissebbet, a legszeretettebbet s egyszersmind a legvásottabbat. Jómódú gazdatiszt lett valahol a harmadik vármegyében, úszott a bőségben. Azonban ez az egy hálátlan fiú volt, látni sem kívánta elszegényedett anyját, akinek vállain az Úr megsokasí- totta a csapást. Kis vagyonát hamar elprédálta, azután a nyomorúság keserű napjai köszöntöttek be. Napos vendég lett nála a szükség. Utóbb el is betegeskedett s nem volt aki ápolja. Érezte, hogy halála közel van s mielőtt szemeit lehúnyja, fiát, a távol élő, hálátlan fiút szerette volna még látni. Akadt egy jó emberre. aki ajánlkozott, hogy befog kocsijába s elviszi a tiszteletes asz- szonyt fiához. Az özvegy kapva kapott rajta s csekély holmijával, betegen felült szomszédja kopott szekerére. Karácsony napja volt épen. — Lelkiismerete mardosó szava, a mit szüntelenül hallott, egészen leverte. — Súlyos betegen tért alko- nyatkor egy csöndes kis faluba, ahol befordultak egy házhoz, amelynek kapuja ki volt nyitva, mintha vendéget várna. Az érkezőket szívesen fogadták. A gazda egy 40 év körül járó, vidám férfi a beteg asszonyt a szobába vezette s ágyat bontatott számára. A konyhán viruló arcú, boldog feleség állott a tűzhely mellett, a szobában hirtelen elcsendesült gyermekhad nézte a váratlanul érkezett vendéget. A szenvedő asszony csak nézte, nézte a gyermekek és a gazda arcát; mintha ismerős vonásokat látna arcukon I

A közben asztalt terítenek, körül üli a boldog, vidám család. Az idegennek, a cselédnek is jut hely, nem hiányzik senki. A legidősebb fiú imádságba kezd, valamennyien koKarácsony napján.

1927.

Karácsony van, szent karácsony ,. , Béke legyen e világon ;

Jóakarat és szeretet

Szálljon meg ma minden szívet I

Dicsőség a magasságban :

Hogy fény gyúlt az éjszakában.

Elszállt az éj. Ne féljetek I A Megtartó megszületett.

Istenem, de hányán vannak,

Akik ma sem vigadhatnak I Hiába van szent karácsony;

Minden kalács fenn a rácson.

E bús földön mennyi nyomor I A sok könnycsepp mind egybefoly ,,. Mennyi özvegy, mennyi árva,

Nem lel vigaszt bánatára!

Mennyi gyermek vár hiába:

Nem libben az angyal szárnya.

Nem hoz fényes karácsonyfát,

Sem ruhácskát, sem cukorkát.

Kik vigadtok e szent este:

Szálljon részvét szivetekbe.

Az éhezőknek adjatok Abból, amit Isten adott,

Szegjétek meg a kenyeret . . . Szárítsátok a könnyeket I Ki az éhezőt megszánja,

A jó Isten meg is áldja.

Karácsony van, szent karácsony . , . Béke legyen e világon.

Jóakarat és szeretet

Szálljon meg ma minden szívet I

\ Horváth Imre.

moly áhítattal hallgatják. Imádság után feláll a gazda s egy nagy késsel megszegi a kenyeret, a miből bőven jut mindenkinek.

— Égyetek édes cselédeim. Jó az Isten, nem hagyja el azokat, akik benne bíznak. En árva voltam, épen e napon lettem földönfutóvá kis gyermek koromban, de megsegített a jó teremtő. Áldom is nagy nevét, amíg élek.

A beteg asszony megdöbbenve hallgatta e szavakat, szeme mereven tapadt az asztalra, megismerte a kést, a mit egyszer karácsony estéjén szívtelenül mostoha fia elé tett. Az Ür úgy akarta, hogy a kitaszított fiú azzal a késsel szegjen kenyeret az ó'nező mostoha anyának. Csöndesen befelé fordult és zokogott. Midőn az asztaltól fölkelt a család, bágyadt hangon kérte a gazdát, hi-