Harangszó, 1927
1927-11-20 / 47. szám
Itt7. november 20 HARANQSZÖ. 403 Édesanyám nem így tanított!... ...Jancsi éppen hat éves volt, amikor el kellett hagynia szülőföldjét. Édesapját a munka, a kötelesség más helyre hívta. Persze, hojfy Jancsinak is a szüleivel kellett menni. És az a hely, ahova mentek, egy evangélikus szórvány volt. Olyan falu, amelynek alig volt evangélikus lakója, sőt messzetávol is alig lehetett evangélikus családra akadni. Tehát Jancsi evangélikus szüleivel együtt, árván, egyedül belekerült a más vallásuak tömegébe. Jancsi a maga hat esztendejével először csak azt vette észre, hogy vasárnap édesanyja nem veszi fel fekete, ünnepi ruháját... nem fogja kezébe az öreg énekeskönyvet ... nem indul a templomba !... Pedig szól a harang... Szomszédék már el is indultak. Csak az ő édesanyja nem mozdul !.... Ott áll az ablaknál.... komolyan, szomorúan tekint a templomba-sietőkre... néha egy- egy mély sóhajt... sőt mintha köny is ragyogna szemében !... A második vasárnap megint olyan különösnek tetszett Jancsinak. Reggeli után megszólal édesapja : „Mi magunk fogunk istentiszteletet tartani... itthon!... “ Azután csak elővett egy nagy, vastag könyvet és felolvasott belőle valamit... (Jancsi bizony nem sokat értett a felolvasásból.) Majd meg az édesanyja szólt: „Tedd össze szépen a kezedet imádságra — így ni!“... és azután az édesanyja elkezdett imádkozni hangosan, áhítattal, de mégis valami egészen mást mondott, nem azt a kis verset, amit ő este, lefekvéskor szokott imádkozni... De Jancsi még mindig csak nem értette: mi történt ővelük!... Pár nap múlva megkezdődött az iskola. Oh, mennyire örült Jancsi már előre!... Felcsatolta szép sárga hátitáskáját, amivel már jóelőre keresztapja ajándékozta meg, s amit már annyiszor „kipróbált“... azután szüleivel együtt elindult az iskola-felé. Bekopogtattak. Barátságos szóval fogadta őket egy fekete ruhás néni, akinek olyan különös főkötője volt. Jancsit mindjárt kézen fogta s megmutatta neki: hol lesz a helye. Mikor azután mind együtt voltak, megszólalt az iskola haLipócy lelkészéknél már a vacsora után voltak s az asztal mellett beszélgettek erről is, meg arról is. de természetesen, legtöbbet a két fogolyról. Etelka is ott ült közöttük és szerette volna szóba hozni a harmadikat is, de hát nem akarta Pedig oly jól esett volna, ha öt is előhozza a két férfi. De azok csak a kettővel voltak elfoglalva. Lipócy elmondta, hogy lusztalan próbálkozott két Ízben is Karaffánál, több látogatást már nem engedélyez. Akkor arra kérte, hogy azt engedje hát meg, hogy a foglyokat meggyóntathassa. Hát ezt megengedte és pedig olyan formán, hogy mihelyt az öt elítéltnek a halálos ítélete leérkezik Bécsből, a végrehajtása előtt tudatni fogja a napot, amikor meggyóntathatjuk őket. Az öt között ott van Radványszky és Gábor is. Szegény Etelka úgy érezte magát e kegyetlen beszéd alatt, mintha kést mártogat- tak volna a szivébe. Két kedves emberről volt szó, hát hogyne fájt volna. Ekkor megszólalt Palásthy. — Csak jönne már meg a János. Utóbb még elkésik. Pedig legutóbb azt izente, hogy a napokban már itt lesz. Mikor is izent Etelka? Etelka boldog érzéssel fohászkodott fel. — Már negyednapja édes atyám. Tudom, még gyenge, nem bír a lóra ülni. — Ami azt illeti, lóra bizony még nem ülhet. Csak szekéren jöhet. Már pedig azzal még egyszer annyi ideig tart el az utazás. Tudom magamról. Amikor lementem hozzá, hogy megtudjuk a betegségét, három egész nap ráment az útra, sőt az éjjelek nagy részét is utón töltöttük. Hát akkor láttam, hogy bizony csúnyán megviselte Jánost a betegség. De akkor már lábbadozott. Lám, még velünk sem tudatta a baját, csak akkor, amikor már túl volt minden veszélyen. Lenn voltam egy hétig, akkor már elhagyhatta az ágyat is. Szegény fiúi Ott feküdt az apja ágyában. Ha már meg kell halnia, abban akart. No, de jó az Isten, meghallgatta kérésünket és megsegítette öt. Etelka imára kulcsolta a kezét. — Hagyjad at Urra a te utadat. Lipócy bólintott hozzá. — Úgy van. Bízzál ö benne és ő megsegít. Palásthy hálatelten nézett az ég felé. — És o meg is segítette. S már egészen jól lehet, hogy útra akar kelni. Az ablak alatt egy szekér állott meg. Nyomban rá kivülröl megzörgették az ablakot. Etelka felpattant. — Ez ől S azzal már rohant is ki. Mire a két férfi kiért az udvarra, Etelka már karonfogva jött befelé Jánossal. Palásthy szeretettel ölelte a keblére, Lipócy meg melegen szoritott vele kezet. — Isten hozta minálunk. Már nehezen vártuk. Radványszky János lesoványodott. Az arca halavány volt s a kiütköző bajusza és szakála csak növelte az arc sápadtságát. A betegsége alatt bajuszt és szakáit növesztett. Radvánszky János leült. Még hamar elfáradt. Etelka melléje ült. János az egyik kezét a két tenyere közé szorította és úgy cirógatta. — Pedig siettem. Amint lehetett, már indultam is. Szegény jó apámról mi hir? A két férfi összenézett. Tekintetük azt mondta, még most titkolni kellene a valót ö előtte. Lelke nem bírná el még most a nagy rázkódtatást. Palásthy szólalt meg. — Szegény János fiam, mit kérdezed? Gondolhatod, hogy miként érzi magát az, aki Karaffa karmai közé kerül. Radványszky szeme könnyes lett. A könnyei végiggördültek az arcán s odaestek »
