Harangszó, 1927

1927-10-30 / 44. szám

1*27. október 30

HARANQSZO.

379

Luther Márton, Ágoston-barát korában.

gyök a szenvedések, amelyek keresztjét hordoznunk kell. Nem elég nagyok, mert még bennünket sem tudtak az evangélikus palotáktól kezdve az evangélikus kunyhókig úgy megérlelni az Evangélium életére, amint az minden vonalon kívánatos lenne. Amily mértékben feló'rlődünk, amily mértékben felszívják magukba a különféle ismu- sok az Evangéliumnak a magyar földön is olyannyira szétszórt csontaz ágyra borulva, hangos sírásra fakadt. Lerakta az ételt a földre. Felállitotta az asztalt, a székeket is helyre igazgatta s aztán az étéit és a kancsót az asztalra tette és éktelen sivalkodásba kezdett.

— Hogy ai a ragyás nyavalya törje ki az úton a németjeit. Hogy rohadjanak el az árokparton mind s még a keselyük is undorral röppenjenek el tőlük. Hogy az Isten veszítse el őket...

Radvánszky felemelkedett s ráült az ágy szélére és rászólt a hűséges cselédre.

— Ágnes néni, Ágnes nénne, ne szitkozódjék, ne káromkodjék.

De az asszony még nagyobb tűzbe jött.

— Mit ? Hogy ne ? Amikor a nemzetes urat elvitték azok az ördögöktől fajzott istentelen ...

Radvánszky a szavába vágott.

— Elég volt ebből Ágnes nenne. Nem engedem, hogy bárkit is az Isten nevével emlegessen. Mert a káromkodással az Istent is bántja, holott az soha senkit sem bánt. Jól tudja Ágnes nenne, hogy atyám nem tűrt ilyen beszédet a háznál, bárhogy fordult is a sorsunk, bármily nehezen súlyosodon ránk az Isten keze. Azt eltűrtük néma megadással, mert bíztunk benne, hogy az is csak a javunkat szolgálja. Hagyjad az Urra a te útadat, bízzál ő benne és

jait, olyan mértékben lesz nyilvánvalóvá, hogy ez a mi fajtánk, ez a mi megmaradt népünk is méltatlan az Istennek azon legnagyobb ajándékára, amit az Evangélium, Jézus vallásának nevezünk.

Ha azonban ezt a tényt megjegyezzük, akkor egyben a diagnózissal, a betegség tényének a megállapításával adva van az orvosság is.

Ez pedig nem lehet más, mint az a ma hazánk sorsának jobbra- fordulásával kapcsolatban is oly igen kedvessé lett ige: ki a nap alá. A lélek éjszakáját eloszlató Evangélium napsugarát bevinni a templomok oltárain át a házakba, a műhelyekbe, hivatalokba, a társadalomba, a közéletbe. Hadd érlelje az emberszíveket a legnagyobb, a legmagasabb igazságok örömmel teljes befogadására meg.

Ez a nap ragyog ránk minden esztendő őszi, októberi borongós egéről, a reformáció emlékünnepén is, ebben az évben is, és ennek a Napnak az áldott sugarát ragyogja szét a nagy világba, az emberek mindenfajta közösségére minden szíve, minden hajléka, minden temploma az Evangéliumnak ezen az évfordulón is...

Nagy viharok, fagyok, tövisek, sziklák, sőt az ég madarai is késlelhetik és részben tönkre is tehetik az Isten magvetésének megéré- sét, de csak annyi, amit tehetnek, hogy késleltetik, — mert megakadályozni azt nincs hatalmukban...

ő megsegít I Hát ö rá hagytuk eddig is és bíztunk benne és ő maga is segített. Hát most én is rá bízom az én utamat, bizom is benne s meglátja Ágnes nenne, meg is fog segíteni bennünket.

Ágnes nenne lecsillapodott, összekulcsolta a kezét és megadással ismételte.

— Meg fog segíteni bennünket.

Radvánszky elővette a zsebkendőjét.

— Ej, de melegem lett egyszerre. Egészen kivert a verejték.

S megtörölte magát

Aztán az asztalhoz ült, hogy egyék valamit.

De az ebéd sehogy sem ízlett neki. A torkán alig akart lemenni Olyan szúrás félét érzett ott.

A kancsó után nyúlt 8 jót húzott belőle.

Az Ízlett, de annak meg olyan sós ize volt.

Nem tudta elgondolni, hogy mi lelte.

Ép a kenyér után nyúlt, amikor hirtelen elsötétült előtte minden. Megszédült s azzal már le is fordult a székről.

Mire magához tért, az apja ágyában feküdt. Mellette egy vödör viz állott s abba Ágnes nenne ép egy fehér vászonruhát mártogatott. Majd kivette belőle, jól kifacsarta, aztán szétteregette s egy másik ruhára fektette.

R mainzi kis gyermek.

— Hutten Ulrich, a reformáció egyik harcosa az alábbiakban elmondja, hogy Mainz városának egyik vendéglőjében mikép imádkozott Márton barátért, azaz Luther Mártonért a gazda kis leánya.

A vendéglőbe lopva távozom,

Pohár mellett hol annyi éjszakát Derűs körben vígan mulattam át.

És egy korsó sör mellé ülve le Hozzám simult a gazda gyermeke.

Talán négy esztendős a kis leány, Kezem gyűrűbe omló szép haján :

Mi az imád. mondjad, ha jő az est? „Atya, Fiú, Szentlélek I" - szólni kezd —

..Dicsértessél I E hármat messze tartsd : Tűzet, vizet és szörnyű harci bajt I

Hajósnak légy viharban oltalom I Márton testvérnek vár és őrtorony!

Gyilkos ha üldi tőrrel vad lesen:

Erős pajzsoddal fedd őt Istenem I

5 hozzá — ha éhezik e hű, derék — Hollóiddal küld el kenyerét I"

Imád kitől tanultad gyermekem? „Anyám mondja reggel, esteien."

5 ó én tudom, nem lát az soha bajt, Kiért imádkozik egy gyermek-ajk.

Meyer K. F. után németből: KUTAS KÁLMÁN.

Gyüjtsünk előfizetőket és adakozzunk a ,Harangszó‘ fentartására.

— No, most üljön fel kis gazdám, hadd tegyem a háta alá ezt a ruhát.

Radvánszky elcsodálkozott.

— Minek nekem ez a vizes ruha ? Nem kell.

— Csak semmi akaratoskodás nemzetes uram. Hogy maga ledőlt, mint egy darab fa, hát nagyon megijedtem. A Julit bekiáltottam s ágyba fektettük. Aztán elhivattam a felcsert s az azt mondta, tüdőgyulladása van a nemzetes urnák s hogy alighanem el fog patkolni. Oh az a gézengúz, még ilyent mert mondani! Szerettem volna azt a pár szál haját kitépni, ami ott éktelenkedik a feje búbján. Dehát csak hagytam, hadd beszéljen. Gondoltam magamban, úgy sem ért a dolgához, mert még eddig minden beteget elküldött a másvilágra. Az igaz, hogy nem is hivja őt senki előbb, csak már akkor, amikor nagy a baj. Dehát akkor sem tud ő segíteni. Ilyenkor azt mondja, miért nem hivták előbb ? Nohát mondok a Julinak, vedd a lábad szaporán, aztán fuss el érte, nehogy itt is azt mondhassa, későn hívtuk. S lám a bolond, mégis azt mondta, hogy alighanem elpatkol a nemzetes úr, ha csak nem borogatjuk éjjelnappal. Nohát mondok, itt vagyok én, majd ellátom én vízzel, meg ruhával a nemzetes urat, hogy jobban se kell. így hát nem kell