Harangszó, 1927
1927-07-31 / 31. szám
284 HARANQSZÖ, 1*27. július 31. éves, Adorján Ferenc ev. lelkész lelkipásztori itt működésének 40 éves jubileumát és a 3 evang. hősi halott emléktáblájának leleplezését. A hármas ünnepély napján már a reggeli órákban megérkeztek a szórványbeli hívek fogatokon és kocsikon; a lelkész egykori tanítványai Budapestről és a környékről, sőt Berlinből is hajón és vonaton. Azonkívül megjelentek a felekezetek küldöttei, a nagyközség képviselőtestülete. Huber Ferenc főjegyzővel és az összes hivatalok vezetőikkel. Délelőtt VslO órakor harangzúgás mellett megindult a menet a fellobogózott hegyen épített város felé és a gyönyörűen feldíszített templom annyira megtelt ünneplő közönséggel, hogy még a templomon kívül is nagy sokaság szorongott. A „Jövel Szentlélek Úristen“ első versének eléneklése után Báthory Dániel helybeli ref. lelkész mondott lelkeket megindító oltári imát és olvasott szentigéket. Azután felharsant harci riadónk: „Erős vár a mi Istenünk“ első verse, amelynek elhangzása után Adorján Ferenc lelkész lépett a szószékre és tartotta meg a tőle megszokott ékesszólással, mélységes gondolatokkal, megható és megrázó egyháztörténeti eseményekkel felépített magas szárnyalású beszédét, az egyház 100 és a lelkész 40 éves múltjáról a 46. zsoltár alapján. A hála és magasztalás szent érzelmei fakadtak a hallgatóság szivében Isten iránt, aki oltalma és erőssége és igen alkalmatos segítsége volt ennek az egyháznak és nem engedte a szegénység ingoványában elmerülni; Scilla és Karibdis között sajkáját összetörni és a hatalmas Góliáthtól a kis Dávidot megsemmisíteni. A szent beszéd után az 501. ének 5. versének akkordjai hangzottak fel, mely alatt Adorján Ferenc lelkész vezette a közönséget a templom falába beépített hősi halottak emléktáblája alá. Üdvözölte az Istenházába, az Istenhez hazatért hősöket; Jézus erejével Szt. Lukács ev. 19. r. 40. v. alapján beszélő kővé avatta az emléktáblát, hogy hirdesse Nagymagyarország feltámadását és az örök életet. (Máté 10. r. 28. v.) Szem nem maradt szárazon, midón az egyház által babérkoszorúval megkoszorúzott emléktáblára a töpörödött anyóka mezei virágból kötött kis csokrát, az árván maradt gyermek egy szál virágát és a nyomorék csonka-bonka béna keblén viselt szent ereklyéjét, a nemzeti zászló egy darabját elhelyezte. Meghall otta-e az Isten a honfiúi sóhajtásokat és tömlőbe szívta-e a fájó köny- nyeket ? Hisszük, hogy igen!... A kegyeletes, szíveket és lelkeket megrázó aktus után, Bauch Károly jub. rendező bizottsági elnök, egyszerű, keresetlen, de szivből jövő és szívhez szóló szavakkal leleplezte Adorján Ferenc lelkész arcképét, melyet az evang. nőegylet a tanácsterem számára készíttetett és mikor ezt Szupper Ferenc gondnok az egyház nevében átvette: felhangzott az Ónody Gáborné által vezetett imaszerű karének: „Áldd meg Isten lelkészünket s tartsd meg őt nekünk“. Meg is jött rá az égi üzenet! Ónody Sárika ékes beszéddel üdvözölte tanulótársai nevében lelkiatyját és gyönyörű csokrot nyújtott át neki Majd Bauch Károlyné ev. nőegyleti elnök az egylet nevében Luther-köpenyt, főveget és mózestáblákat; Bauch Károly, Hanzély János felügyelő és Tóth Antal földbirtokos nevében értékes ezüst tárgyakat és az egyház nevében gyönyörű arany pecsétgyűrűt nyújtottak át a lelkésznek. Azután felolvastatott Hanzély János felügyelő elismerő levele és az egyházkerület püspökének gyülekezetre és lelkészre áldást kívánó sürgönye. Végül a nagyközség nevében Huber Ferenc főjegyző, a hivatalok és felekezetek nevében azok vezetői és papjai; a Rátkay család nevében Rátkay László ügyvéd, az ősz költő üdvözölték a jubiláló lelkészt. Adorján Ferenc lelkész meghatva, el-el- csukló hangon, könnyezve mondott köszönetét híveinek nagy szeretetéért, a közönségnek megtisztelő megjelenéséért és hálát adott Istennek végtelen jóságáért és kegyelméért. Oltári ima, áldás és a Himnusz eléneklése után a szép ünnepély, r melynek rendezése főként Bauch Károly, Ónody Gáborné és az ev. nőegylet érdeme, véget ért. Az én hitem.*) Az én hitem ékes, drága kincs, Ragyogó, fényes, csilló színarany, Lehullik lelkemről a földi bilincs És szór ezernyi szikrázó sugarat Az alvó szívekre, szenvedő telkekre, Békét, boldog örömet hirdetve! Az én hitem egy hófehér galamb, Mely búsan repül a földön itt alant-, Szárnyát csapkodva nyughelyét keres, S ha feltűnik az éjben a szenvedés, kereszt, Elrepül csendben suhanva oda, Legyen az kunyhó, vagy díszes palota! Az én hitem egy égő tűztorony, Mely ott lángol, ég a szirtes ormokon, Melynek sugara ég felé vezet, Viszi, ragadja tova a kezed, Felette Istennek éjcsillaga ragyog, S alatta küzdő, fáradt vándor vagyok... Az én hitem az érzések világa, Felém hajlik szép virágos ága, S hullatja rám az imádság-szirmokat: Béke, szeretet, remény virágokat... S míg másutt patakként ömlik szerte a vér, Az én hitem békét, boldog jövőt remél I Az én hitem az élet koronája, Ezrek és milliók hangos harsonája; A teremtővel való titkos egyesülés I... ... Csak pillanat, perc a halálbaröppenésl... Mert felzeng ékesen az örök élet dala, A hatalmas Isten dicső diadala! Az én hitem a testvérek országa, A lélek fénye, világossága; Átfon karjával gazdagot, szegényt, S mint csodás varázs, égi tünemény Megfogja gyenge, remegő kezed, S a betlehemi Krisztus-jászolhoz vezet... ... Gyűlöletostorral csapdosnak felénk, Elvész, semmivé lesz, ki gyáva és félénk! Ha ellened támad a sok-sok millió, Legyen hü jegyvered az evangéliom! Van még, aki minket ma is megsegítsen I Ne félj I Erős várunk a hatalmas Isten I Gúnyolnak szerte, megvetve bennünket.. . . . . Emeljük feléjök szerető szivünket! Mi nem gyűlöljük az ellenség táborát, Krisztusnak a híve minden bűnt megbocsájt; És ha a szenvedés ostora ránk suhog: Legyünk mi kősziklák, hü evangélikusok! SOMOGYI fÁNOS. *) Előadta a szerző július 12-én az egyházmegyei belmissziói estélyen Pápán. Élet-halál harcot vívó gyülekezetek. Gyámintézet oltalmát kereső egyházközség ele és intézmények. Tápiőszele. Az egyházközség, mely 1797 körül kezdett szervezkedni s már 1826-ban megépítette jelenlegi templomát, csak az 1838-ik esztendőben tudta kimondani anyá- sítását, mely időtől fogva, mind a mai napig áldásos működést fejt ki a maga kicsiny számú, de mindig áldozatkészségű, többnyire napszámosokból és gazdasági cselédekből álló, de erős evangéliumi hitű hívekből álló gyülekezet a többnyire róm. kath. vallásu vidéken, hol napi járóföldre körűié nincs evang. gyülekezet, úgyhogy e kicsiny gyülekezet visel gondot azokra is, kik Jásznagykunszolnok vármegye úgynevezett jász községeiben, mint evangélikus vallásuak szétszórtan élnek a csaknem 100°/o-ban lévő róm. kath. között. Nehéz volt a tápiószelei evang. gyülekezet sorsa keletkezésétől fogva mind a mai napig, mert híveinek nemcsak szegénysége, de azon élet- körülményei is, hogy mint napszámosok és gazdasági cselédek csaknem 26.000 kataszteri hold földön s ezenkívül is több községben szétszórva élnek s így az együvétarto- zás érzete nem igen tud kifejlődni, azért is, mert az egyházközség, mely eredetileg 300 körüli lélekkel alakult egyházközséggé, ma sem képes több hívet számlálni 300-nál s ehhez járult még az, hogy a keletkezésnél áldozatkész birtokos urasá- gok idők folytán vagy elszegényedtek, vagy más vidékre költöztek, minek következtében az egyház anyagi helyzete annyira megrendült, hogy ma csupán szegény híveinek áldozatkészségéből tartja fenn magát és egy tanerős iskoláját. Az egyház anyagi erejének teljes megsemmisítését eszközölte a háború is, mely az egyházközségnek közel 60.000 korona fenntartási alapjait tette teljesen értéktelenné, úgyhogy a templomnak 1925-ben bekövetkezett s halasztást nem tűrő renoválása már csak úgy volt lehetséges, hogy a renoválásra szükséges 204 millió korona költségre a hívek közel 110 millió koronát adakoztak össze, mely összeghez az egyház- község felügyelője Benedicty Béla 32, az egyházközség másodfelügye-
