Harangszó, 1927

1927-07-31 / 31. szám

282 HARANäS£ft.

1*27. idiius 5Í

teljesítsd az életgépje körül rád bizott feladatot vagyis kövesd mindenben Istened parancsát és élsz, még pedig boldogan.

Ember eszmélj I az életgépének zajából halld a hívó, mennyei áriát! Siess az Istentől neked juttatott munkakörre! Dolgozzál s az istenfélelem legyen tevékenységed alapjellege. A célkitűzésben így találkozunk; a megértés könnyű lesz s a parancsteljesítés gyönyörűség. Az egymás ellen való lázadás vadja megszelídül, ott hagyja az emberi szívet s a boldogság feltételei önmagától adódnak.

Munkánk között lassan-lassan mi is áthajtatunk az életgépjén. S akár az egy kalászfészekben növekedett buzaszemeket a cséplő, úgy szórja szerte az egy családban felnőtt fiakat az élet. Az egyiket messze idegenbe, a másikat le a korai sírba. S ha elhalt végre a búgás, a zúgás, egybegyűjtettünk mi is, mint a búza a zsákban. De osztá- lyoztattunk is! Az egészséges szemek is külön s külön a hitványak is.

Hol lesz a te helyed?

A buzacséplő egyre búg: A mi mindennapi kenyerünket add meg minékünk ma!

Az életcséplője egyre zúg: Nem csupán kenyérrel él az ember, hanem Isten igéjével is!

mint nagy alkotását ide állított a világba. Az emberek a maguk ösz- szeségében pedig e gép körül a munkások. Ezeknek tevékenységén keresztül ölt formát az élet s nyer értéket. Az élet gépje parancsoló úrrá lesz az ember felett, ennek a nagy gépnek szolgái vagyunk s parancsát teljesíteni a mi hivatásunk. Ahányan csak vagyunk e gép körül, mindegyikünknek más a feladata, de szerepünk egyformán fontos. E tekintetben király és koldus egy. Az Istennek munkásai vagyunk, a gép köré állítva, hogy ténykedésünkben értéket nyerjen az élet s közös erővel felvigyük a tökéletesség hegyére. Mennyivel magasztosabb ez a munka, mint amaz ott a cséplőgép körül; míg amott a test számára sietünk fenntartó eszközt biztosítani, itt az abszolút, örök értékért küzdünk. S mit látunk? Itt mindenki könnyelmű, itt mindenki lomha, mindenki rendetlen. Pedig nyakunkon itt is a bünhődés! egy ferde mozdulat, egy félrelépés gyakran terhet dob reánk, mely földre nyom, egy szenvedély egyszeri meg nem fékezése a pokol borzalmait taszíthatja elénk s mi mégis engedetlenek vagyunk. Az utolért baj, a szívet tépő, csendben őrlő bánat a rajtunk kívül álló sorsnak szeszélye csupán! s nem áll rendelkezésünkre fegyver ez ellen küzdeni. Ez a mi bölcs vigaszunk s ebben a legtöbb ember meg is nyugszik. Altató szer a lelkiismeret számára! Ott tudjuk, hogy a holt géppel szembeni enA lengyel asszony.

Irta: Illés Sándor.

Két község adókeserveivel a hónsm alatt, ballagok adót szedni.

Nyár. Aratás. Az élet sokhangú zenéje körülöttem mindenfelé.

Nem nagyon bizgat az adószedés, hát nézdelődve, magamba sziya a szép nyári reggel melegét, lassan megyek az erdőszélen a falú felé. Zeng az erdő a madárdaltól, ragyog, csillog a napsugár a harmatos fűszálakon.

Szép dombsorokban mutatja a határ, a munkás év gyümölcseit. Kaszasuhitást, vig kacagást, aratás zaját foszlányokban muzsikálja a szél mindenfelől.

Tiszta az ég, egy felhő se látszik.

Utam most elfordul az erdő-széltől. Búzatáblák között kapaszkodom fel egy domboldalra. Verejtékezve cipelem a főkönyveket s titkon a pokolba kívánok minden adószedést.

Fölverejtékezem a domboldalra s most már könyebb az út a lejtőn.

Patak az alján. Vigan futkároz, csörgedez, csacsog bolondos, rejtelmes dolgokat. Mindenkinek mást, ki milyen szemmel

gedetlenségünk bajjal sújt, de itt nem vesszük észre, hogy az életgépje mellett reánk bizott nagy feladatnak nem teljesítése zúdította fejünkre a büntetést. Nem akarjuk észre venni, hogy e nagy munkánk között, mely éber szemet kíván, egy pillanatnyi figyelmetlenségünk lerántott a gép kerekei közé, egy lassú lépés kiverte kezünkből a már fogni vélt eredményt s a parancso- lóval szembeni csökönyösség csakhamar a reményt is kitépi a lelkűnkből. A legfontosabbnak meglátásában vaknak lenni az emberiségnek örök tragédiája!

Ahányan vagyunk, annyi célt tűzünk magunk elé. Nem vesszük észre, a célunk egy! s azt Isten tűzte elénk; csupán e célért küzdő munkák, feladatok, azok különbözők. E különböző munkáknak egymással összhangban kell lenniök, egymásba kell kapcsolódniok, mint a gépnek fogaskerekei; máskülönben értéke semmibe hull. S mi a gyűlölködésbe öljük képességeinket. De boldogok akarunk lenni! s ha boldogtalanság érint hideg kezével, rajtunk kívül eső okot keresünk, holott szívünkben ül, mintegy lesen és újabb zsákmányt vár. Ha embernek érzed magad, ismerd tetteid következményeinek a bekövetke- zendöket s felelj értük Isten s világ előtt! Törődj elhatározásaiddal, hisz ezek jövődnek alappillérjei; ezeknek eredője jövődnek boldogsága avagy boldogtalansága! Légy mindenben figyelmes, serény a munkádban, s intézkedéseidben rendes!

mereng futásán. Egy bilrü szolgál át a másik oldalra.

Amint elgondolkozva ballagok a bőrűn, majd elgázolok egy csöpp parasztfiut.

Inges-gatyás, plrosalmaképii pufók kölyök. Alig öklömnyi. Hasonfekve babrál valamit a vízben. Ijedten ugróm bakot, hogy rá ne lépjek s a mozdulattól majd a vízbe szórom a főkönyveket.

A kölyök is ugrik ám. Riadt szemmel pislog rám, nézi, nem ütöm e menten agyon. Tekintget, hogyan lehetne eliramodni.

Olyan furcsa voli ez a rémült ábrázat, hogy elkacagtam magam. Látja ebből a kölyök, hogy aligha lesz agyonütés, hát nekibátorulva pislog, vigyorog.

— Ej, az apád kölkitl morrantok rá tréfásan, amitül megint az egérutat pislogja a gyerek — még elgázolsz! Ki fia, — baja vagy?

Hogy igy barátságosra fordult a szó, megbátorodik. Vigyorog,

— Hát az idesapámé ! Olt lakunk I — mutogat buzgón, hogy a kedvemet lelje.

— No betyár, most jössz velem, megmutatod, hol lakik a biró.

A gyerek elmosolyogja magát. A szeme kikerekedik, ragyog, villog. Most nézem csak meg igazán. Fekete a gyerek, mint a

Lapunk legközelebbi

32—33. száma nyomda technikai okokból augusztus 14-én jelenik meg.

rigó. Most, hogy a szeme nyitva, bámulni kezdem azt. A szemei meg olyanok mint a búzavirág. Tiszta kék, mint a felhőtlen nyári ég. Ejnye ilyet még nem láttam. , Cigányképü a gyerek, a szeme meg nefelejcsszem. Mint egy tükörsima, csillogó, ragyogó, mélységes tavacska. A lélek ka- , púja. Szép, gyermeki ártatlan leikecskét tükröző szemek ezek. Most, hogy nem pislog, gyönyörködhetem benne.

Hát a gyerek mosolyog huncutul, tágra- j nyüt szemekkel.

— Hát nálunk 1 — böffenti büszkén — nem is tuggya ? ... az apám ? — és nézi rajtam a hatást.

— Hát gyerünk! — mondom vígan s megyünk egy dűlőn a faluba. A gyerek előttem csoszog, karikáz; közbe-közbe felém sunyit, bámul. Nem gyakran láthatott nadrágos embert, hát azt csodálja. Mulatok rajta. Öntudatos szemmel nézem az ö gyermeki naivságát s olyan érdekes ez.

Az igazi aranyhumor az övé talán azért, mert tudatlanul hullajtja, pazarolja.

— Hát mit kotorásztál te a bürü alatt betyár? — kérdem, hogy valamit beszéljünk.

A gyermek pislant. Azután egy pillanat B és sarkon fordul, visszairamodik mint a 9