Harangszó, 1927
1927-07-10 / 28. szám
238 HARANÖSZÖ. I $27. július 1Ö. azt a helyes határt, amelyen túl ez az őstulajdonság a másokat veszélyeztető önzéssé fajul. A természetszerűleg adódó én fogalmát már ab ovo kikristályosította az az érzés, hogy mindnyájan individiumok vagyunk, hogy gondolkodásmódunk, fizikai lényünk önmagunk számára mással nem helyettesíthető, hogy lelki és fizikai érzéseinket, örömünket és szenvedéseinket elsősorban a magunkénak érezzük. Ez az önmagunktól való elvá- laszthatatlanság ösztönösen arra indítja az embert, hogy olyan tevékenységet fejtsen ki, amely saját énjének, avagy saját énjével összefüggő közvetlen környezetének szól elsősorban, annak fenntartását közvetve vagy közvetlenül valamilyen érdekét szolgálja. így volt ez az emberiség legrégibb idejétől fogva, a föld vándora hosszú évtizedes utján cipeli magával az egoizmusra való hajlandóságot, amellyel építeni és rombolni, tovább élni s elbukni lehet. Néha mint majdnem országokat magában absorbeálni akaró tyranizmus jelentkezik, máskor ismét mint jelentéktelennek látszó, de amellett nagy dolgok véghezvitelére tápanyagot nyújtó emberi gyenge: hiúság jelentkezik. Mert ha felütjük p. o. a történelem lapjait és végigkísérjük az ó- és középkor fegyvercsattogástól hangos idejét ki tudná azt vájjon megmondani, hogy a babérkoszorúzott hősök nagy dicső hadjárataiban hol játszott nagy és fontos szerepet az ünnepeltetés gyönyöre, Az örökség. Irta: Szende (Szombath) Ernő. A jegyző végzett az írással, a tollat letette. Aztán fogta az Ív papirt s felolvasta az írást. Mikor a végére ért, megszólalt. — Úgy van a végakarata Viegandné asszony, ahogy maga akarta? A beteg beleegyezően bólintott. — Ppntról pontra, szóról szóra úgy van ? — Úgy van, szóról szóra. A jegyző felállt. — Úgy hát írja most alá. A tanuk közül kettő ödalépett a beteghez s vigyázva felültették. A jegyző az egyik párnát odatámasztotta a hátához s aztán kezébe nyomta a tollat s a beteg reszkető betűkkel írta oda a nevét. Azután újból visszafektették az asszonyt. A tanuk is aláírták a végrendeletet 8 a beteg kívánságára a jegyző a zsebébe tette az Írást s aztán ajánlották magukat s elmentek. Csend lett a szobában. A beteg lehunyta a szemét s csendes álomba merült. a világhírnévre szerttevés ábrándja. Régi közgazdasági elv az, hogy az egoizmus produktív tényező, hogy alkotni képes s hogy ezekből az alkotásokból valamiképpen a köznek is haszna van, mint ahogy a virág is önmagáért illatozik s mégis mily sokaknak nyújt illatával édes örömet. Mindez azonban korántsem elég ahhoz, hogy egy a világrend fennmaradását biztosító társadalom, egy mai fogalmaink szerint elképzelt kultúra kijegecesedjék. Nem elég az, hogy mások véletlenül észrevegyék azt, belehatoljanak abba, amit kizárólag a magam számára készítettem, nekik is kell dolgoznom, az ő számukra, az uti- társak számára s a jószándéku fáradságos munka gyümölcsét oda- kinálni nékik a szeretet aranytálcáján. Mert, ahol nincsen valamilyen kapocs az ember és ember között, lehet-e ott társadalom s a kultúra vájjon élete vagy halála lesz-e az embernek. Milyen újszerűeknek, soha nem hallottaknak tűnhettek fel a szavak, amelyekkel a názáreti Mester elébe állott a maga altruizmusával a lejtőn lefelé rohanó egoista embernek. Mily kontrasztot képezhetett tanítása az ember belegyökeredzett ösztöneivel, ahogy az emberiség vergődő, habokkal küzdő hajójának elébe veti az altruista szeretet mentő-horgonyát. Az altruista szeretetét, amely nem szolgál öncélokat, amely új parancsolat, mert megszabadult minden vonatkozástól, amit az Én Egyszer csak kinyillott az ajtó s egy 15—16 évesnek látszó leány lépett a szobába. Lábujjhegyen odament a beteghez s amikor látta, hogy az csukott szemmel fekszik, leült egy székre az ágy mellett, beletemette az arcát a kötényébe s hangtalanul sirdogált. Az ablak alatt csizmás léptek zaja hallatszott. Majd becsapódott a konyhaajtó s a léptek a szoba felé közeledtek. A zajra a beteg felébredt s kérdő szemmel nézett a könnyben úszó leányra. Az meg felugrott s az ajtónak tartott. De még mielőtt odaért volna, hirtelen kinyílott az s egy férfi lépett be. A kalapja ferdére csapva, a bajsza kuszában lógott le, a tekintete zavaros, vizenyős, látszott az egész emberen, hogy többet ivott a kelleténél. A leány riadtan nézett a bátyjára. — Te István, már megint a-----------A férfi mordul vágott a szavába. — Csak semmi prédikáció Kati. Semmi közöd hozzá, hogy hol voltam. Ott voltam, ahol voltam. Most meg idehaza vagyok. Adj ennem 1 kúltusza rárakott, amely hosszútűrő, kegyes, nem irigykedik, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra. A krisztusi szeretet fogalmával megszűnt az ember csak önmagáért lenni, bekapcsolódik egy nagyszerűen felépített egészbe, amelyet egybefűz egy végeláthatatlan nagy kapocs: a szeretet. Szeretet, amely a felebarátnak szól, sorsunk osztályosának. Szeretet, amely örül az örülőkkel és sír a sírókkal. Szeretet, amely egy darab énünkből, amelyet odaajándékozunk a másiknak, az utitársnak, aki semmiképpen sem lehet számunkra idegen. Az útról, — az emberiség útjáról — amelyről ki tudja hol kezdődött és ki láthatná végét — tudjuk, hogy egy állandó nagy törekvés a tökéletesedés felé. Néha lassú bandukolás, néha őrült rohanás, habzsolása az új lehetőségeknek, verejtékező kapaszkodás a láthatatlan sziklacsúcs felé. S talán sohasem tűnt fel olyan ugrásszerűnek az emelkedés, mint ma, a különösen technikai fejlődés csodás korszakában. Az igazi tökéletesedés útját azonban mégis a krisztusi kultúra utján kell keresnie az embernek. Arra a tökéletesedésre gondolok, amelynek első állomása a „szeresd felebarátodat“ parancsolata s magasabb fejlődési fokozatát így fejezte ki a Mester „szeressétek ellenségeiteket, áldjátok azokat, akik titeket álkoznak“. A második évezrede már, hogy — A vacsorád ott van a konyhában. — Hozd be. Látod, hogy édesanyánk beteg, nem állhatja az ételszagot. Egyél a konyhában. A férfi dühös lett. — Már megint a konyhába küldesz? Mi vagyok én,,kutya? Nekem itt a helyem a szobában 1 Értetted? A leány szelíden nézett rá. — Érteltem István. De lásd, én is ott eszem, mióta anyánk nagy beteg. — Hát itt meg mit csinálsz, mi ? Ugy-e, bibliázol ? Azt az ormótlan vastag könyvet forgatod 1 A leány rátette kezét a bátyja karjára. — Édes anyánkat ápolom, meg abból a könyvből is olvasok fel, hisz oly igen szereti azt hallgatni. A férfi lerázta karjáról a leány kezét. — Hát csak bomoljatok az után a könyv után. Én inkább iszom, vagyis hogy most enni akarok. Hát többször már ne mondjam 1 Ekkor megszólalt a beteg — István, eredj szépen ki és edd meg a vacsorádat. Aztán gyere be, beszélni akarok veled.
