Harangszó, 1927
1927-06-12 / 24. szám
1927. június 12 HARANQSZÖ. 207 himnuszt énekli. Az ének elhangzása után Paulik János igazgatólelkész alakja emelkedik fel a szószéken s a 150. zsoltár alapján tart orgonaavató beszédet. Beszéde folyamán az orgona történeti fejlődését mutatja be, majd arra a mély hatásra mutat rá, melyet az orgona eszközöl az Isten után vágyódó emberi kebelben. Beszéde végén annak a reményének és hitének ad kifejezést, hogy amint rombjai- ból újjáéledt az orgona, úgy fogja eltakarítani a nemzet is a romokat, hogy akkor majd a régi határokon csendüljön fel Isten felé a magyar szívek orgonája. Az avató beszéd után az ev. Kossuth reálgimnázium énekeseivel bővített egyházi énekkar Vörösmarty Mihály „Jóslat“-át énekli s ennek végeztével Geduly Henrik püspök a lelkészi karral együtt az oltár elé vonul, hogy buzgó imádságban Istennek ajánlja a dicsőítésére szentelt hangszert s az imádság végeztével megáldja azt. A felavatott orgona most megszólal s halkan kíséri a Miatyán- kot, majd erőteljesen zeng fel sípjain az „Erős vár a mi Istenünk“ dallama. Az Istentiszteletet végző ének után a közönség az orgona hangjai és hangzúgás mellett az elemi iskola udvarára vonult, hogy a folytatólagos ünnepségen vegyen részt. Több ezer főre tehető az a közönség, mely hódolatát fejezte ki gyelmüen mormogott: szeretem ... szeretem ... szeretem... A hosszú teste folyton remegett... szemei zavarosak voltak, s karjaival ide-oda hadonázott Szegény Jóska megzavarodott. Ez volt a jutalma a száz eztist pengő helyett. Péter szánakozva tekintett rá, majd fogta a halott leányt s bevitte a malomba az ő elkészített asszonyszobájába s ott virrasztott, fölötte, könnyes szemmel egész éjszaka. És reggelre egy görnyedt, megrokkant, öreg ember lett Legenye Péterből. Haja megöszült, orcája ráncokba verődött... A hivatalos vizsgálat „vizbefullásM állapított meg. Péter arra kérte a vizsgáló- biztost, hogy engedjék meg neki azt, hogy mennyasszonyát az ő kertjében a Rába- parli füzes alatt temettesse el, hogy ott lehessen minden nap az ő sírjánál. Kérését teljesítették. Másnap ott volt az egész falu népe, mindenki sirt Máté tisztelendő úr beszéde alatt, csak az önző irigy rokonok mosolyogtak, örvendve nézve a megrokkant Legenye Pétert, gondolván, hogy érte is eljön a halál! S ott földelték el Annust a Rábaparti kis füzes alatt. Sírkeresztjére mindennap friss koszorú került... ...Száz és száz madár dala zeng a sir fölött... S lenn a folyó hullámai csahogják: volt egyszer egy leány aki szeretett... 8 mégVígasztalás. Oly rég nem írsz már - hangzik panaszod én örökifjú, mosolygó Anyám, s aggódva kérded; fényes ideáfim, a dalok végkép elhagytak talán ?l Tán ott vesztek a forgószélben, melyet a Jánus-arcu sorsszeszély kavar, melyből lelkünk, mint egy sebzett madár, kivergődni jaj hiába akar. . .? Dalaim egyszer, meglásd visszatérnek I 5 én a suhanó bűvös hang-szekérről szebb lét fűszerét hintem pazarul . . , 5 remény kihalta, rideg szív-zúgokba belopódzván-áfdás, üdv kél nyomomba ; s édesanyám mind szent fejedre hull... S. Pohánka Margit. az ev. egyház hősi halottainak emléke előtt. A helybeli egyházak, a Nyíregyházán állomásozó katonai alakulatok képviselői, a vármegye, város, állami hivatalok, intézmények tisztviselői helyezkednek el az udvaron felépített szószék előtt. Mögöttük az ünnepi ruhába eltö- zött polgárság, tűzoltóság és leventék sorfala s a katonák díszszázadai mutatják a nap jelentőségét. A városi Dalegylet a Hiszekef yet énekli az ünnepély kezdetekor. nek után egy hadiárva kislány szaval a búcsú nélkül örökre eltávozott édesapáról, a jeltelen sírok alatt nyugvó hősökről, a régi, de sem leheteít boldog... ... Évek múltak, évek teltek ... Napsugárban, esőben, hóban, jégben, mindennap ott térdel a sirhant felett egy fehérhajú férfi... remegő kezeit összekulcsolva kérdi az égtői: miért volt mindez ? ...S ha leborul a tájra az ezüstholdas éjjel, minden éjfélkor megjelenik a sir- hantnál egy élőhalott, félkegyelmű férfi, akinek esze már meghalt, csak a szive maradt meg a tiünkója számára, leül a sirdomb fölé ... s fújja.., fújja sírva, ríva a tilinkót: Bokrétát kötöttem a te sirhantodra, Nincsen vigasztalás az én bánatomra. Koporsód az én életemnek ágya, A halál... a halál... bús szivemnek vágya. És lassan eltűnik a tilinkos férfi... Hogy hol él, hol van nappal azt senkisem tudja. Sok-sok mindent mesélnek a faluban róla, hol itt, hol ott látják, de félnek tőle. így lett a szép Hosszú Jóskából félkegyelmű Jóska. Az irigy rokonok rosszúl számitottak. Évtizedek múltak el és ők már mind meghaltak, Legenye Péter élt még mindig őrizve a drága sirdombot. ... Tél van... a füzest hó borítja ... és mégis ... mégis jár ott valaki... ő az, Péter... 84 év terhe nyomja már vállát. Hófehér szakálla reng körötte s remegő bizton megújuló Magyarországról. Újból felcsendül az ének. Az ev. egyházi énekkar egy a hősök emlékét dicsőítő koráit énekel. Az ünnepi beszédet Szohor Pál, Nyíregyháza város főjegyzője, az evang. egyházközség pénzügyi bizottsági elnöke mondotta. Emelkedett szellemű szavakkal rajzolta meg a hősök áldozatát, melynek ugyan nem lett meg a megérdemelt s a hősök által bizton hitt eredménye. De amiért a hősök meg tudtak halni, azért ennek a nemzedéknek élnie kell tudni. A hősök halálukkal, az élők munkásságukkal hivatottak a magyar jövő munkálására. Arra intve, hogy nem szabad a szomorú jelenben lemondással megnyugodnunk s nem szabad az unokákra bízni a jövő Magyarországnak kialakítását, az egyházközség közönsége nevében átadja az emlékművet megőrzés és gondozás végett Geduly Henrik püspöknek, mint az ev. iskolaszék ezidőszerinti egyházi elnökének, tudva azt, hogy az iskolaszék és az iskola nevelő munkásai a leghivatottabbak arra, hogy a gondjaikra bízott, fejlődő gyermekek leikébe beleplántálják a hősök emlékének tiszteletét. Az emlékbeszéd végeztével a 12. honvéd gy. ezred Beethoven gyászindulóját játssza s az egyház elöljárói a megjelent előkelőségekkel együtt az emléktábla elé vonulnak, ahol Geduly Henrik püspök magaskezeivel simogatja az édes drága korhadó keresztet. A malom már nem zúg, zakatol, az udvart már benőtte a gyom, minden pusztul... meghal immár... csak az örök szerelem él még a hűséges szívben, azt nem emésztette meg az idők szele... hisz a szerelem az Isten lelkének belénk oltott legszebb szikrája. S, amint az öreg Péter könnyes fejét a keresztre hajtja... A domb oldalon fájó, szivettépó muzsikaszó hallatszik; meghalt az esze ... mindene, de a szive él, az dobog... azért aki a sirhant alatt piheni örök álmát I S az Isten keze szépen eggyé simítja a két megtört szivet... s fehér hajuk a szélben leng-lobog s mig az egyiknek ajkán fájdalmasan hangzik a tilinko szava, addig a másik imádságos lélekkel csókolja le a drága rögöt.... melyben elveszett boldogsága pihen. ... Miért is nem lehetünk mi emberek mind boldogok? Én Istenem, te tudod, hogy mennyire sóvárgunk a boldogság után? De te tudod, hogy miért próbálsz minket! Legyen meg a Te akaratod! (Vígé.)
