Harangszó, 1927
1927-04-17 / 16. szám
m7. április 17. HARANOSZÓ. 125 és ugyanazt a dolgot jelzi: az örökkévalóságot.. . — Krisztus szól és egyszerre nemzedékek lesznek az övéi, vérnél szorosabb és erősebb kötelék által, a legszentebb és legfelboríthatatla- nabb szövetség által. Oly szeretet lángjait gyújtja fel, mely felülmúl minden más szeretetet. Más vallások alkotói sohasem álmodtak ezen, titokzatos szeretetről, mely a ke- resztyénség lényege és gyönyörűen neveztetik szeretetnek (charité). Minden kísérletnél, melyet ezen doiog előkészítésére tesz az ember, t. L, hogy magát megszerettesse, mélyen érzi a maga tehetetlenségét. Annyira, hogy Krisztus legnagyobb csodája kétségkívül a szeretet uralma. — Én oly lelkesedést keltettem a sokaságokban, hogy meghaltak volna értem. Isten őrizzen, hogy a katonai és keresztyéni szeretet között összehasonlítást tegyek, melyek oly különbözők, mint okaik. De végre is jelenlétem szükséges volt: szemem villáma, hangom, egy szavam és a szent láng kigyullad, a szívekben. Valóban én rendelkezem ezzel a mágikus tulajdonnal, mely felemeli a lelket; de sohasem közölhetném azt senkivel. Tábornokaim közül soha egy sem tanulta el ezt tőlem. Sem azt nem tehetem, hogy nevemet s az emberek szívében irántam való szeretetet állandóvá tegyem s ezeket természeti eszközök nélkül idézzem elő. Most, hogy Szent Ilona szigetén vagyok, ezen sziklához láncolva, vacsorához, aztán aludni,* — gondolta Iván; fölvette a hámot s bement a házba. Gavrilt és mindazt, amit az apjától hallott, elfeledte már. Amint a pitvarba akart lépni, hallja, hogy a szomszéd rekedt hangon káromkodik. ,Vigye el az ördög 1 Meg kell ölnil* Egy pillanatra megáll, megcsóválja a fejét 8 belép a szobába. Lámpát gyújtottak. A menyecske az egyik sarokban rokkáján ült, az öreg asz- szony a vacsorát készítette; a legidősebb fiú háncs-bocskorát foltozta. A második az asztalnál ült előtte egy könyvvel, Taraszka pedig készült, hogy a lovakat az éjjeli legelőre vezesse. Oly kellemes és derült minden a szobában; csak az a méreg ne volna, — a rossz szomszéddal. Boszusan lépett be Iván. Lekergette a macskát a pádról és szidta az asszonyokat, hogy a vizes dézsa nincs a helyén. Egyre mogorvább lett, összeráncolta a homlokát és a hámot kezdte rendbe hozni, miközben Gavril szavai, a bíróság előtti fenyegetése és az a .meg kell ölni 1* nem mentek ki a fejéből. Az öreg asszony Taraszkának kitálalta a vacsorát; az evett, felöltötte prémes kabátját, övét, kenyeret vett magához s kiment a lovakhoz. Az öregebbik testvér ki ki harcol és szerez birodalmakat számomra ? Kik társaim szerencsétlenségemben? Ki gondol velem? Ki tesz erőfeszítéseket érettem Európában? Hol vannak barátaim? Igen, ketten, vagy hárman, akiket az önök hűsége halhatatlanít, önök vesznek részt, önök vígasztalnak számkivettetésemben. Itt a császár szava megindulástól reszketett s egy percig hallgatag volt. Azután így folytatá: Igen, a mi életünk fénylett a korona és a trón egész fényével. És az öné, Bertrand, visszasugározta azt a fényt, mint a Rokkantak Csarnoka, melyet megaranyoztat- tunk, visszaveri a nap sugarait. De vész jött: az arany lassanként elhalványult. A balsors és a bántalom esője; mikkel naponként eláraszta- tanak, letöröltek minden fényt. Most csak ólmok vagyunk, Bertrand tábornok és én nemsokára síromban leszek. Ilyen a nagy emberek végzete! Ilyen volt Caesaré és Sándoré. Engem is elfelejtenek... És a győző és a császár neve iskolai tárgy ! .. . Tetteinket a növendékeknek adják fel leckéül tanítóik, kik ítéletet tartanak felettünk, gáncscsal, vagy dicsérettel jutamazva. És mi lesz belőlem nemsokára ? Megöletve az angol oligarchia által, idő előtt meghalok és holttestem visszatér a földbe, hogy a férgek eledelévé legyen. íme a közeli végzete annak, kit a világ így nevezett: a Nagy Napoleon! Minő mélység akarta bisérni. De Iván felállt s maga ment ki vele a lépcsőre. Az udvaron egészen sötét volt. Szél kerekedett, Felhő borította az eget. Iván lement a lépcsőn, felsegítette Ta- raszkát az egyik lóra s állva maradt, utána nézett a gyereknek s hallgatta, amint végig ment az a falun és társaival találkozott, mig csak el nem halt a neszük. Sokáig állt ott a kapuban és Gavril szavai jártak folyton az eszében: .Csak aztán majd neki ne égjen fájdalmasabban 1“ .A saját szerencsétlenségére — töprengett Iván — nem is gondol. A szárazság nagy és hozzá még a szél is fúj. Talán máris valahol hátul settenkedik, hogy a tüzes csóvát bedúgja; lángba borit mindent 8 aztán eltűnik. Felgyújt a kutya, hogy bo- sí út álljon rajtam. Csak csípném rajta, nem menekülne a kezemből.“ Oly erővel vette be magát ez a gondolat a fejébe, hogy nem ment vissza a lépcsőn, hanem egyenesen hátra felé tartott. „Körül járom az udvart. Ki tudja, mit tervez ez a Gavril?“ S lassú léptekkel ment végig az udvaron. Alig ért a ház végébe s amint a sövény mentén kémlelödik, úgy tetszik neki egyszerre, mintha ott meglapulna valaki, állva marad, meg sem mozdul. Figyel és hallgatódzik: minden csendes, csak a szálán én megaláztatásom és Krisztus örök uralma közt, melyet hirdetnek, szeretnek, imádnak s mely terjed az egész földön, mindenütt! Halál ez ? Nem élet inkább ? Krisztus halála, Isten halála volna! Egy percig hallgatott a császár. Miután Bertrand tábornok nem válaszolt, ünnepélyesen hozzátette: „Ha ön tábornok nem látja, hogy Jézus Krisztus Isten, jól van, akkor én hibáztam, hogy tábornokká tettem“. Kapi és Raffay püspökök Prohászka Ottokárról. Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök tragikus elmúlása alkalmából több fővárosi lap nyilatkozattételre kérte fel az evangélikus egyházfőket. Kapi Béla dunántúli püspök a N. U. főmunkatársának a következőképen nyilatkozott többek között: Prohászka Ottokárban mi, protestánsok is mindannyian és mindig egy egészen kivételes, rendkívüli egyéniséget tiszteltünk... Csodálattal és magasztaló érzéssel tekintett rá az egész keresztyénség. — Emberi és papi tulajdonságai a legbensőbb értelemben vett evangéliumi méreteket mutatnak . . . — Pő érdemét, művének legfeltűnőbb kritériumát abban látom, hogy a művelt katholikusok s a kereszténység többi felekezetei előtt is nyilvánvalóvá tette, hogy hit és tudós egyma zizeg valamitől 8 a falevelek susognak alig hallhatóan. A sötétségben eleinte semmit sem látott, lassanként azonban megszokják a szemei a sötétséget s világosan látja a boronát és a kapáló ekét az eresz alatt, oda kukucskál: senkit sem lát. .Csak a szemem káprázott — gondolja — de jobb ha körüljárok*. És a pajta irányában tovább lopódzkodik; oly nesztelenül lépked háncs-bocskorában, hogy még a maga lépéseit sem hallja. Amint a pajta sarkához er, a kapáló eke közelében megvillan valami, de azonnal el is tűnik. Hidegség fút végig a szivén s megáll. Most ismét villan valami s világosan látja, amint ott sapkával fején egy ember guggol. Háttal van fordulva, a kezében szalmacsomót tart s meggyújtja. Az ijedtségtől megdermedve áll Iván a helyén, de aztán összeszedve magát, nagy léptekkel indul arra felé. „No most — gondolja — nem menekül el; a helyszínén fogom meg.* Alig lépett néhányat, amit egy más helyen egyszerre fellobban, az eszterja alatt a szalma meggyullad s fel a tetőre; Gavril pedig ott áll egész tisztán láthatóan. (Folytkor.)
