Harangszó, 1927

1927-04-10 / 15. szám

116 HARANQSZÓ. 1927. április 1Ö. Elhagyatva, megtagadva. M ár leszállt as alkony, pihenőre, nyugovóra tértek az emberek, csak a főpap palotájából hallatszik szokatlan lárma. A nép nagy ózóne ▼eszi körül Krisztust; gúnyolják, csú­folják, durva szitokkal illetik. És ő ott áll közöttük szótlanul, némán mint a mészárszékre vitt bárány, •gyedül mindenkitől elhagyatva. Hol vannak a betegek százai, akiket meg- gyógyftott; az éhezők ezrei, akiket megelégftett; a szomorkodók nagy tümege, akiket megyfgasztalt; a ke­reszthordozók megszámlálhatatlan serege, akiknek terhén könnyített I? Máskor, mikor a maguk számára vártak, reméltek tőle valamit, körfll- OzOnlOtték, most nincs vele, nincs mellette senki. Hogy mit jelent ez, csak az tudja igazán megérteni és átérezni, aki mindenkitől elhagyottan nehéz órákat élt már át valaha. Annak a szülőnek a lelki állapota hasonlítható ehhez, aki gondok kOzOtt, keserves arcverej­tékkel fölneveli, kibocsátja az életbe gyermekeit s mikor hajfürtjei őszülni kezdenek, mikor tehetetlen, agg, Öreg, elfordulnak főle, nem törődnek vele. Pedig ha valamikor, épen a szomo­rúság napjaiban, a lelki vívódások harcai kOzt van leginkább szüksége az embernek részvétre, rokonérzésü telkekre, vigasztalásra. Ilyenkor két­szeresen fáj, ha nincs, akivel meg­Addig oltsd a tüzet, amíg lobbot nem vet! Tolstoj után: Kiss Samu. 2. Eleinte csak gyanúsították egymást a férfiak; később azonban ha valami nem volt elzárva, csakugyan meg is lopták egy­mást. Ezt megint eltanulták az asszonyok és a gyerekek is. Az életük Így mindig rosszabb és rosszabb lett. Scserbakov Iván és a sánta Qavril egymást pőrólték az elUljáróságnál, a közbirónál és a béke- birónál, úgy hogy azok végre mindnyájan rájuk untak. Majd Gavril birságoltatja meg s záratja el Ivánt, majd meg viszont Iván Gavrilt. S minél többet ártanak egymás­nak, annál inkább nő egymás ellen az elkeseredésük. Mint a marakodó kutyák: minél jobban megtépázzák egymást, annál dühösebbek egymásra. Ha az egyik kutyát hátulról megütik, azt gondolja, hogy a másik harapta meg s annál mérgesebbé válik. így tettek a szomszédok is, Törvény elé idézik egymást: elitélik hol az egyiket, hol a másikat pénzbirságra vagy elzárásra s ez mind csak fokozza egymás ellen való dühüket: „Megálljcsak, majd visszafizetem még ezt neked.* így folyt a pör hat éven oszthatjuk bánatunkat, ha még azok is elfordulnak tőlünk, akik hozzánk legközelebb állottak, akikkel jót tet­tünk, akikre szeretetünket pazaroltuk. És ez a sors jutott osztályrészül Jé­zusnak Kaifás házában, ellenségeitől körülvéve, még tanítványaitól is ma­gára hagyatva. Azonban íme az udvar közepén a szolgák között ott van valaki, aki viselkedésében, magatartásában, be­szédmodorában teljesen elüt a többi­től. Péter az, egy a tizenkettő közül. Hallja mint szidják Mesterét, hallja a boszú és gyűlölet kitöréseit, amely- lyel az Urat illetik. Azonban csudá­latos : egyetlen szava nincs! Nem árulja el magát, hogy kicsoda, nem védi Mesterét, fél, hogy a durva szol­gák közt ő reá is hasonló sors vár, mint Mesterére. Tagad I Nem isme­rem őtl — Az a Péter tagad, akit Jézus kősziklának nevezett, az a Pé­ter, aki Így szólott valamikor: >Mi elhittük és megismertük, hogy te vagy a Krisztus, az élő Istennek fia,« az mondja most: Nem ismerem 1 az a Péter, aki alig egy órával előbb így nyilatkozott: >Ha meg kell is veled halnom, meg nem tagadlak Téged*. Igen a Péter I A kőszikla Péter; az Urban Isten fiát megismerő és érette meghalni kész Péter. A kőszikla megingott tehát; s ha már egyszer megindult a lejtőn, nincs ott megállása. Qurul mind lejebb és lejebb. Amint újból kérdik, újból faggatják, hogy bűnét eltakarja, min­dig nagyobb bűnt követ el: a taga­keresztül. S az öreg olt a kuckóban min­dig csak ugyanazt hajtogatja. Az egyik nap megint előáll jó tanácsával: „Mit csináltok, gyerekek? Hagyjátok már abba ezt az örökös leszámolást, kü­lönben sohasem lesz vége; s ne dúljatok- fúljatok egymásra, az lesz a legjobb. Minél jobban belelovaljátok magatokat, annál rosszabb.“ De nem hallgatnak az öregre. A hetedik évben az ellenségeskedés annyira fajult már, hogy Ivánnak a menye egy lakodalmon az emberek előtt nyilvá­nosan gyalázía Gavrilt. Azt állította róla, hogy lolopáson érték. Gavril kapatos volt, nem tudta haragját fékezni; úgy megütötte és sértette az asszonyt, hogy az egy hétig nyomta az ágyat. S hozzá még a menyecske állapotos is volt. Kapott ezen Iván: sietett panaszt tenni a büntető bíróságnál. „Most — gondolta — megszabadulok a kedves szomszédtól, most Szibériába juttatom.* De nem úgy történt, amint Iván gondolta. A biró nem fogadta el a panaszt; az asz- szony megvizsgálása után ugyanis, aki már ekkorára felkelt, nem volt semmi nyoma a szenvedett sérelemnek. Iván a békebíró­hoz fordult; az viszont a közbiróhoz uta­sította. Iván mindent megmozgatott, amit csak tudott: fél akó édespálinkát küldött dozásből esküvésbe, majd átkozódás- ba csap át, hogy ő nem Jézusnak a tanítvdnyi közül való. Ez a bűn útja 1 Nemde mi megbotránkozunk Pé­ternek e hűtlenségén, tagadásán. De van-e jogunk rá ? A mi korunk men­tes tán Péternek e bűnétől? Öt a félelem, meggondolatlanság, hirtelen támadt szenvedés és nem anyagi haszon, mint Judást — e kettő kö­zött különbséget kell tenni, — vitte Jézusnak a megtagadására. A főpap udvarában a szolgák közt, akiknek egyikét megsebesítette, életveszélyben érezte magát. De hányán vannak közöttünk, akiket semmi életvesze­delem nem fenyeget és mégis meg­tagadják Mesterüket nap nap után, hányán vannak, akik Páter bűnébe esnek. De nemcsak szóval lehet meg­tagadni ót, hallgatásod, mikor beszél­ned kellene s bizonyságot tenned a Krisztusról, egyértelmű az ő megta­gadásával. Péter az életért való félelem miatt mi pedig nem egyszer a világtól való félelem miatt tesszük ugyanezt. Hányszor kiáltunk fel Péterrel: nem ismerem I Vajha az előttünk álló nagyhét, amely Jézus szenvedéseire, áldozati halálára irányítja figyelmünket s a mi gyarló, bűnös voltunkra emlékez­tet bennünket, a mi szívünkben ez­úttal a megtérésnek, töredelemnek bűnbánatnak, igazmondásnak áldott gyümölcseit teremné azért. a jegyzőnek és a bírónak 8 odáig vitte a dolgot, hogy Gavrilt nyilvános vesszőzésre Ítélték. Gavril előtt felolvassák a Ítéletet. A jegyző olvassa: „A bíróság ítélete szerint Gorgyej Gavril főldmives húsz bot- ütést kap a közbiróság előtt.* Iván is hall­gatja, amint az Ítéletet felolvassák s Gav- rilra néz, — mit fog most szólni Gavril elfehéredik, mint a fal, megfordul és kimegy. Iván is kimegy, hogy utána nézzen a lová­nak, miközban hallja, amint Gavril mondja: „Jó, megvesszőzteti a hátamat, hogy égni fog. Csak aztán majd neki ne égjen fájdalmasabban 1“ Iván e szavakat hallva rögtön vissza­megy a bírósághoz: „Tekintetes uraim! A házam felgyúj­tásával fenyegetődzík. Tanúk előtt mondta.“ Behívták Gavrilt. „Igaz, hogy mondtad?“ „Én semmit sem mondtam. Üssetek, ha arra hatalmatok van. Tehát az igazságért nekem szenvednem kell s neki minden szabad.* Még többet is akart mondani, de az ajkai és a álla remegnek. A fal felé fordul, úgy hogy maguk a birák is szinte meg­ijedtek, amint Így látták. „Csak valami rosszat ne tegyen magában, vagy a szom­szédjában* — gondolják.

Next

/
Thumbnails
Contents