Harangszó, 1927
1927-04-10 / 15. szám
116 HARANQSZÓ. 1927. április 1Ö. Elhagyatva, megtagadva. M ár leszállt as alkony, pihenőre, nyugovóra tértek az emberek, csak a főpap palotájából hallatszik szokatlan lárma. A nép nagy ózóne ▼eszi körül Krisztust; gúnyolják, csúfolják, durva szitokkal illetik. És ő ott áll közöttük szótlanul, némán mint a mészárszékre vitt bárány, •gyedül mindenkitől elhagyatva. Hol vannak a betegek százai, akiket meg- gyógyftott; az éhezők ezrei, akiket megelégftett; a szomorkodók nagy tümege, akiket megyfgasztalt; a kereszthordozók megszámlálhatatlan serege, akiknek terhén könnyített I? Máskor, mikor a maguk számára vártak, reméltek tőle valamit, körfll- OzOnlOtték, most nincs vele, nincs mellette senki. Hogy mit jelent ez, csak az tudja igazán megérteni és átérezni, aki mindenkitől elhagyottan nehéz órákat élt már át valaha. Annak a szülőnek a lelki állapota hasonlítható ehhez, aki gondok kOzOtt, keserves arcverejtékkel fölneveli, kibocsátja az életbe gyermekeit s mikor hajfürtjei őszülni kezdenek, mikor tehetetlen, agg, Öreg, elfordulnak főle, nem törődnek vele. Pedig ha valamikor, épen a szomorúság napjaiban, a lelki vívódások harcai kOzt van leginkább szüksége az embernek részvétre, rokonérzésü telkekre, vigasztalásra. Ilyenkor kétszeresen fáj, ha nincs, akivel megAddig oltsd a tüzet, amíg lobbot nem vet! Tolstoj után: Kiss Samu. 2. Eleinte csak gyanúsították egymást a férfiak; később azonban ha valami nem volt elzárva, csakugyan meg is lopták egymást. Ezt megint eltanulták az asszonyok és a gyerekek is. Az életük Így mindig rosszabb és rosszabb lett. Scserbakov Iván és a sánta Qavril egymást pőrólték az elUljáróságnál, a közbirónál és a béke- birónál, úgy hogy azok végre mindnyájan rájuk untak. Majd Gavril birságoltatja meg s záratja el Ivánt, majd meg viszont Iván Gavrilt. S minél többet ártanak egymásnak, annál inkább nő egymás ellen az elkeseredésük. Mint a marakodó kutyák: minél jobban megtépázzák egymást, annál dühösebbek egymásra. Ha az egyik kutyát hátulról megütik, azt gondolja, hogy a másik harapta meg s annál mérgesebbé válik. így tettek a szomszédok is, Törvény elé idézik egymást: elitélik hol az egyiket, hol a másikat pénzbirságra vagy elzárásra s ez mind csak fokozza egymás ellen való dühüket: „Megálljcsak, majd visszafizetem még ezt neked.* így folyt a pör hat éven oszthatjuk bánatunkat, ha még azok is elfordulnak tőlünk, akik hozzánk legközelebb állottak, akikkel jót tettünk, akikre szeretetünket pazaroltuk. És ez a sors jutott osztályrészül Jézusnak Kaifás házában, ellenségeitől körülvéve, még tanítványaitól is magára hagyatva. Azonban íme az udvar közepén a szolgák között ott van valaki, aki viselkedésében, magatartásában, beszédmodorában teljesen elüt a többitől. Péter az, egy a tizenkettő közül. Hallja mint szidják Mesterét, hallja a boszú és gyűlölet kitöréseit, amely- lyel az Urat illetik. Azonban csudálatos : egyetlen szava nincs! Nem árulja el magát, hogy kicsoda, nem védi Mesterét, fél, hogy a durva szolgák közt ő reá is hasonló sors vár, mint Mesterére. Tagad I Nem ismerem őtl — Az a Péter tagad, akit Jézus kősziklának nevezett, az a Péter, aki Így szólott valamikor: >Mi elhittük és megismertük, hogy te vagy a Krisztus, az élő Istennek fia,« az mondja most: Nem ismerem 1 az a Péter, aki alig egy órával előbb így nyilatkozott: >Ha meg kell is veled halnom, meg nem tagadlak Téged*. Igen a Péter I A kőszikla Péter; az Urban Isten fiát megismerő és érette meghalni kész Péter. A kőszikla megingott tehát; s ha már egyszer megindult a lejtőn, nincs ott megállása. Qurul mind lejebb és lejebb. Amint újból kérdik, újból faggatják, hogy bűnét eltakarja, mindig nagyobb bűnt követ el: a tagakeresztül. S az öreg olt a kuckóban mindig csak ugyanazt hajtogatja. Az egyik nap megint előáll jó tanácsával: „Mit csináltok, gyerekek? Hagyjátok már abba ezt az örökös leszámolást, különben sohasem lesz vége; s ne dúljatok- fúljatok egymásra, az lesz a legjobb. Minél jobban belelovaljátok magatokat, annál rosszabb.“ De nem hallgatnak az öregre. A hetedik évben az ellenségeskedés annyira fajult már, hogy Ivánnak a menye egy lakodalmon az emberek előtt nyilvánosan gyalázía Gavrilt. Azt állította róla, hogy lolopáson érték. Gavril kapatos volt, nem tudta haragját fékezni; úgy megütötte és sértette az asszonyt, hogy az egy hétig nyomta az ágyat. S hozzá még a menyecske állapotos is volt. Kapott ezen Iván: sietett panaszt tenni a büntető bíróságnál. „Most — gondolta — megszabadulok a kedves szomszédtól, most Szibériába juttatom.* De nem úgy történt, amint Iván gondolta. A biró nem fogadta el a panaszt; az asz- szony megvizsgálása után ugyanis, aki már ekkorára felkelt, nem volt semmi nyoma a szenvedett sérelemnek. Iván a békebíróhoz fordult; az viszont a közbiróhoz utasította. Iván mindent megmozgatott, amit csak tudott: fél akó édespálinkát küldött dozásből esküvésbe, majd átkozódás- ba csap át, hogy ő nem Jézusnak a tanítvdnyi közül való. Ez a bűn útja 1 Nemde mi megbotránkozunk Péternek e hűtlenségén, tagadásán. De van-e jogunk rá ? A mi korunk mentes tán Péternek e bűnétől? Öt a félelem, meggondolatlanság, hirtelen támadt szenvedés és nem anyagi haszon, mint Judást — e kettő között különbséget kell tenni, — vitte Jézusnak a megtagadására. A főpap udvarában a szolgák közt, akiknek egyikét megsebesítette, életveszélyben érezte magát. De hányán vannak közöttünk, akiket semmi életveszedelem nem fenyeget és mégis megtagadják Mesterüket nap nap után, hányán vannak, akik Páter bűnébe esnek. De nemcsak szóval lehet megtagadni ót, hallgatásod, mikor beszélned kellene s bizonyságot tenned a Krisztusról, egyértelmű az ő megtagadásával. Péter az életért való félelem miatt mi pedig nem egyszer a világtól való félelem miatt tesszük ugyanezt. Hányszor kiáltunk fel Péterrel: nem ismerem I Vajha az előttünk álló nagyhét, amely Jézus szenvedéseire, áldozati halálára irányítja figyelmünket s a mi gyarló, bűnös voltunkra emlékeztet bennünket, a mi szívünkben ezúttal a megtérésnek, töredelemnek bűnbánatnak, igazmondásnak áldott gyümölcseit teremné azért. a jegyzőnek és a bírónak 8 odáig vitte a dolgot, hogy Gavrilt nyilvános vesszőzésre Ítélték. Gavril előtt felolvassák a Ítéletet. A jegyző olvassa: „A bíróság ítélete szerint Gorgyej Gavril főldmives húsz bot- ütést kap a közbiróság előtt.* Iván is hallgatja, amint az Ítéletet felolvassák s Gav- rilra néz, — mit fog most szólni Gavril elfehéredik, mint a fal, megfordul és kimegy. Iván is kimegy, hogy utána nézzen a lovának, miközban hallja, amint Gavril mondja: „Jó, megvesszőzteti a hátamat, hogy égni fog. Csak aztán majd neki ne égjen fájdalmasabban 1“ Iván e szavakat hallva rögtön visszamegy a bírósághoz: „Tekintetes uraim! A házam felgyújtásával fenyegetődzík. Tanúk előtt mondta.“ Behívták Gavrilt. „Igaz, hogy mondtad?“ „Én semmit sem mondtam. Üssetek, ha arra hatalmatok van. Tehát az igazságért nekem szenvednem kell s neki minden szabad.* Még többet is akart mondani, de az ajkai és a álla remegnek. A fal felé fordul, úgy hogy maguk a birák is szinte megijedtek, amint Így látták. „Csak valami rosszat ne tegyen magában, vagy a szomszédjában* — gondolják.
