Harangszó, 1926
1926-03-14 / 11. szám
82 HARANŰS2Ö Nehéz napokban. Gyászt visel régóta Dana-Tisza partja: Lehullott az éjbe A szabadság napja. Felleges ég felé Száll a sóhajtásunk: Meddig tart még vájjon, A mi sötét gyászunk ? Cseh lobogót tűztek Komirom fokára, Erdély az oláhé, Szerbé lett a Bácska. Nem hagytak mást, csak a Duna-Tisza partját, Árva nemzetünket Ott is tépik, marják. De hisszük, érezzük: Eljő majd a hajnal S felragyog szép napunk Fényes diadallal. Ott szárnyal a hitünk E buzgó fohászban: Hiszünk egy szebb jövő Felvirradásában! Horváth Imre. itat bennünket Isten ? Miért kellett annyi drága vér kiomlása után országunk legszebb részeit is elveszítenünk? Tudjuk ugyan, hogy Isten utai nem a mi utaink, de mégis, mi célja van velünk, mit határozott rólunk ? Azt-e, hogy ezt a népet végképpen eltörli, avagy örök rabságba hajtja? S mikor e kérdéseken elgondolkodom, kezembe akad Jeremiás próféta könyve, hol a 18. fejezetben ezt olvasom: „íme, mint az agyag a fazekas kezében, olyanok vagytok ti az én kezemben. Hogyha szólok egy nép ellen és ország ellen, hogy kigyomlálom, megrontom és elvesztem, de megtér a nép az ő gonoszságából, amely ellen szólottám, én is megbánom a gonoszt, amelyet ellene véghez vinni gondoltam. Most azért beszélj csak Judea férfiaival és Jeruzsálem leányaival, mondván: ezt mondja az Űr: íme én veszedelmet készítek ellenetek és tervet tervezek ellenetek. Nosza, térjetek meg, kiki a maga gonosz utairól és jobbítsátok meg utaitokat és cselekedeteiteket.“ Istennek e szavaiban a mi számunkra is benne van a feddés oka, de benne a kegyelméhez vezető út is. Ez az út: a megtérés útja. Éppen azért, amíg ez a nemzet így dobzódik bűneiben, mint ma, addig ne is várjuk sorsunk jobbra fordulását. Amíg a böjti időszakban azt hirdetik kövér betűkkel az újságok, hogy hol, kicsoda tart bált és tánccal egybeR hervadt falevél. Rege. Topelius Zakariás után svédből: Báró Podmaniczky Pál. (2) Eljött a tél, hideg volt és ott a tenger sziklás szigetén nem nőtt erdő. Egy halász lakott azonban ott gyermekeivel egy szegényes kunyhócskában. Ezeknek bizony szükségük volt arra, hogy esténként valahogy fölmelegedjenek. Ezért a halász kiküldte őket a tengerpartra, hogy keressenek fadarabokat, ágakat, amelyeket ősz idején a tenger a partra vet. A gyermekek keresgéltek a hóban s Így találták meg az elmerült hajó roncsát. Örömmel hurcolták el a kunyhócskához és igy kiáltottak: „Édes apánk, édes apánk, nézd, micsoda ritka nagy darab fát találtunk a parton!“ A halász megnézte a darab fát és megállapította, hogy tölgyfa. „Ez bizony szép és jó kemény fa,“ — szólt. — „Alighanem valami nagy hajónak a nagy árbócából való. Jó tűzrevaló lesz ez nekünk. Anyjuk, tedd oda hamar a fazekat a tűzre, hogy valami meleget kapjunk!“ Amikor a halász letakarította a tölgyfatuskóról a havat, hogy betegye száradni a kémény alá, nagy aranysárga falevél hullt le róla. Az egyik kis lány fölvette és csodálkozással szemlélte, mert még sohakapcsolt teadélutánt, amikor pedig ez az ország is, a Megváltó Krisztus is a golgothai útat járja, ne várjunk addig feltámadást. Ez az út nem a feltámadáshoz, hanem a biztos megsemmisüléshez vezet. Úgylátszik azonban, hogy nekünk több okunk van mulatni, mint például a győztes Olaszországnak, nem látott sem erdőt, sem falevelet s a gyermeknek nem sok kell, hogy csodálkozzék. A lányka odaszaladt édes anyjához s megmutatta neki, micsoda ritkaságot talált. Megkérdezte, mi lehet az. „Hát nem tudod, egy nyárfalevél?“ — Felelte az anyja. „Hadd látom: ritka nagy és szép levél és még mindig zöld a szára, pedig már régen hó alatt lehet. Megszárit- juk és jelnek belétesszük a bibliánkba; nagyon arravaló, mert olyan vékony.“ Es az asszony betette a nyárfalevelet jelnek a nagy bibliába, hogy tudja mindennap, hol is hagyta abba előző való nap az olvasást, mert kegyes asszony volt és mindennap olvasta Isten Igéjét. Másnap vasárnap volt. Az asszony felütötte a szent könyvet, amely a halászhunyhó legnagyobb kincse volt és elkezdte hangosan olvasni Dávid király 103. zsoltárát, amely a legszebb magasztaló énekek egyike, amelyeket valaha énekelt az ember Isten dicsőségére. Olvasta az igéket: „Az embernek napjai olyanok, mint a fű, úgy virágzik, mint a mezőnek virága. Hogyha általmegy rajta a szél, nincsen többé és az ó helye sem ismeri azt többé. De az Úr kegyelme öröktől fogva való és örökkévaló az öt félőkön és az Ö igazsága a fiáknak fiain, azokon, akik megtartják az mert míg annak miniszterelnöke, Mussolini még a farsang idejére is betiltotta a bálokat és tánciskolákat, addig a mi báltermeink sima parkettjén böjtben is reggelig lejtik a minden jóízlést nélkülöző úgynevezett modern táncokat. Nem... nem, ameddig így élünk, addig hiábavaló volt a tengernyi kiomlott vér, a milliónyi égető könnycsepp; özvegyek és árvák könnyei! Hanem ha majd eget ostromol a meg nem szűnő könyörgés: „Seregeknek Ura, Istene, állíts helyre minket, világosítsad a Te orcádat, hogy megszabaduljunk“, — akkor majd mind megnyílnak a kárpáti csendes sírok s eljönnek — hogy velünk küzdjenek a csonka-bonka honvédek, de — s ami a legfontosabb — eljő, hogy velünk harcoljon az erős kegyelmes Isten. Akkor majd újra bátran hangzik Hargita alján a magyar nóta s akkor majd újra örömünnep lesz a március idusa. 1926. március 14 Rabok és egyházi lapok. Első pillanatra mintha nem illenék ez a két szó egymás mellé. Megtévedt emberek, akik gyilkosságra és lopásra vetemedtek, akik messze elhulltak az egyháztól, vájjon érdeklődhetnek-e az egyház és különösképen az egyházi sajtó iránt? Csodálatos, de tény, hogy a börtönök sívár világában sok fogolynak lelke átváltozik, felébred bennük a tisztaságnak vágya új és szebb Ő szövetségét és megemlékeznek az Ő parancsolatairól, hogy azokat megcselekedjék. Áldjátok az Urat minden Ő teremtményei az Ö uralkodásának minden helyén. Áldjad én lelkem az Urat!* A halász és gyermekei csendes áhítattal hallgatták a szép szavakat. A téli vihar üvöltve tombolt a tengeren, éjszaka, sötétség és hideg ereszkedett a kopár szigetre, de a szegény kunyhócskában békesség, őröm, meleg és fényesség volt, mert magasztalták és imádták a magasságos Istent. Amikor az asszony végzett az olvasással s a könyvet összecsukva oda akarta tenni a nyárfalevelet jelnek a lapok közé, csodálkozva fölkiáltott: „nézzétek, tiszta aranysárgává vált a levél!“ Attól van ez, hogy megszáradt a melegben,“ — vélekedett a halász és nézegette a nyárfalevelet. Az csakugyan megváltozott s úgy ragyogott, mint az arany. Mintha öröm sugárzott volna belőle ... Ennek azonban nem a meleg volt az oka, hanem az, hogy a nyárfalevél megértette, amit addig sehogysem tudott megérteni. Megértette azt, hogy mit jelent magasztalni az Istent. Hiszen ez volt a rendeltetése itt e világban. Annyi mindent látott, tavaszt és nyarat, őszt és telet, látta a ragyogó napot és a legsötétebb éjszakát, a
