Harangszó, 1926
1926-03-14 / 11. szám
XVII. évfolyam. 1926. március 14. 11. szám. Alapította K A P I BÉLA 1910-ban. Laptulajdonoa: i Diniittll Latber-SzOvetsfio. As Országos Lntlier-SzŐTet- ség hivatalos lapja. Kéziratok, előfizetési dijak és reklamációk a HARANGSZÓ szerkesztőkiadóhivatalának Szentgotthárdra (Vasvm.) küldendők. Előfizetést elfogad minden evang. lelkész és tanító. Megjelenik minden vasárnap. Gyászol ég, fáld, egész világ bánkódik, Az én szívem, bűnös szívem hánykódik. Saarkeaitó-UadóhlYatal: SZENTOOTTHÁRD. Vas vármegye. Flókkladihlratal .Luther-Társasig* könyv- kereskedése Bndapeat, Vili., SzentkirAlyl-u. 51/a. A „IURANGSZÓ“ •lóQxetéal Ara: ax elad negyedévre 16.000 korona. Félévre 30.000 korona. Csoportos küldéssel lO'/t-oH kedvezmény. Amerikába egész évre 2 dollár ; az utódállamokba az I. negyedre 20.000 K. Te vagy a Krisztus!... Lukács ev. 22.70. „Mondának pedig mindnyájan: Te vagy tehát az Isten Fia ? Ő pedig monda nékik: Ti mondjátok, hogy én vagyok I“ Istennek egy kegyes életű embere — az öreg Rambach — a Jézus kínszenvedéséről írt könyvében egy helyen ezt mondja: „Annyi bizonyos, hogy a földön nem élt még egy olyan vaksággal megvert nép, mint Izrael népe, mely Jézus személyének isteni voltát megtagadta és arra vetemedett, hogy az Írásnak idevonatkozó, félreérthetetlen nyilatkozatait elferdítse. Mekkora balgaság, hogy azok a Jézus korabeli emberek inkább hittek az egyik haldokló gonosztevő nyilatkozatának, mint a haldokló Megváltó bizonyságtételének, amellyel személyének örök isteni voltáról tett tanúságot . . .“ De minékünk vallani kell a II. hitágazattal: „Hiszek a Jézus Krisztusban, Istennek egyszülött Fiában“, aki világosság a világosságból, valóságos Isten a valóságos Istenből... A lelkünk meggyőződésévé kell ezt tennünk, hisz karácsonyi örömünk ügye az volt, hogy „Isten úgy szerette a világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta . . .“ Nagypénteken csendesen ez a vigasztalás száll a szívünkbe: Isten Fiának, a Jézus Krisztusnak vére megtisztít minket minden bűntől. Husvét szent ünnepén magasra csap a mi örömünk s ez az öröm így kiált fel: „Halott volt és íme él örökkön- örökké!“ Feltámadása hatalmasan bizonyítja a Péter hitvallását: „Te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia!“ Áldozócsütörtüköu boldogan ismételgetjük a régi zsoltár igazságát: „Ezt mondja az Úr az én Uramnak ülj az én jobbkezem felől, míglen vetem a te ellenségeidet a te lábaid alá zsámolyúl! . . .“ És boldog az, akit a pünkösdi Lélek elvezetett arra az élő hitre, mely a Jézusról így tesz bizonyságot: „Én Uram és én Istenem! . . .“ Akinek lelkében ez a vallomás él, annak élet és halál egyaránt nyereség, annak még az ítélet napja is örömnek napja lesz, . . . mert Krisztus akkor az övéit megismeri, a hitüket igazolja, így szólván: Jól mondtátok rólam: „Te Mennyi örömteli emlék fűződik e naphoz. . . ! S mégis, ha ma emlékezni akarunk, csak a fájdalom kétségbe esett kiáltása szakad fel kebelünkből: „Seregeknek Ura, Istene, meddig haragszol a Te népednek könyörgésére ?“ (Zsolt 80.5.) Az az imádott háromszinű zászló ma is ott leng házaink ormán, hanem, óh de szeretnénk gyászfátyollal takarni le e drága trikolort! Szeretnénk világgá kiáltani, 1 így ez a nap szabadságunk napja, de megcsuklik a hangunk, mert szabadság emléke rabságunk ] minden keserűségét eszünkbe juttatja. 1848. március 15-én még a virág is azért nyílt, hogy szabadságért küzdő hős honvédek csákóját díszítse, ma pedig lehervadt e honnak legszebb virága. A mi nemzetünk története sötét betűkkel van írva. Mennyi hősi vitézség, mennyi áldozat, mennyi kiontott drága vér! Isten kevés népnek adta oly bőkezűen kegyelme ajándékait, de keveset ostorozott vasvesszejével úgy mint a miénket. Adott e nemzetnek olyan fiakat, kiknek hősiessége csodás, olyan vezéreket, kiknek bölcsesége páratvagy a Krisztus, az élő Istennek Fia! . . .“ „Jézus életemnek, öröme szívemnek, En üdvösségem! Jövel Uram, várlak, karjaimba zárlak, Édes reményem! Istennek áldott Fia, Tekívüled senki nincsen, Szívem kit szeressen ! Ha rettent a törvény és bűnöm, mint örvény Elborítni kész ; Ha zúg az ítélet, én akkor sem félek, Szemem terád néz. Kinyújtod felém kezed, Te vagy győzhetetlen pajzsom, Üdvöm, bátorságom!“ Ámen. * lan. És mégis mivé lett e gyönyörű hon ? ! Kik rettegtek egykor a magyar fegyverektől, előttük ismeretlen vitézségtől, kik gyáván bujkáltak a nagy világégés alatt s mentegették hitvány életüket, azok rabolták meg most az ezer sebből vérző ledőlt testet. És mintha csak ideben is most teljesült volna be igazán Berzsenyi jóslata: „Mi a magyar most? Rút szibarita váz Letépte fényes nemzeti bélyegét S hazája feldúlt védfalából rak Palotát heverő helyének'“ Mintha csak most váltak volna valóra Petőfi keserű szavai: „Szégyen, szégyen! egykor mi valánk a sorsnak Számadó könyvében a legelső szám. S most leghátul állunk, semmit sem jelentve . .. Kik lábunk ölelték egykor térdepelve Most arcul csapdosnak . . . szégyen rád hazám ! S mintha csak rólunk irná a zsoltárköltő: „Perpatvarrá tevéi bennünket szomszédaink között és a mi ellenségeink csúfkodnak rajtunk.“ (Zsolt. 80.7. v. De hát miért kell ennek a nemzetnek ennyit szenvednie? Miért, hogy könnyhullatásnak kenyerével etet és könnyhullatásnak árjával Március 15. Irta: Balogh Ernő.
