Harangszó, 1926
1926-02-21 / 8. szám
god, hivó, siró szózatod betölti a levegőt. Hol a szabadulás? Egyedül az Úr Jézus Krisztusnál! Aki könyörült az emberiségen s a megváltás művében: tanításában, példájában, ártatlan halálában minden bűnbánás, bűne fölött siró embernek, tenéked is kezét nyújtja, hogy kihozzon a bűn posványából az élet útjára 1 Ne késlekedj! Ragadd meg szabadító kezét! S a panaszos, siró hangot az öröm ujjongása váltja fel, a pusztulás feletti irtózatot: az élet reménysége. Nyugalom, béke, derti költözik szívedbe! 58 Babik Szilveszter a hitvédő tanonc. Inas, tanonc, Istenem, de sok drágagyöngy van a társadalom e ma még eléggé nem értékelt rétegében. .. Felejthetetlen lesz mindig előttem a kép, amikor az egyik tauonchittan- őrán Babik Szilveszter iparos tanonc egyszer előadta, hogy a szomszéd teremben a másik felekezet hittan óráján, milyen előadásokat is tartanak Lutherről, Calvinról, közelebbről Luther haláláról, az ördöggel való cimborá- lásáról... Amire Babik panaszára aztán egyszerre megoldódtak a nyelvek mind... Megnyilatkoztak a tanonc szívek, aggódva tettek valamennyien bizonyságot egyházszeretetflkről. . . Mintha csak azt akarták volna mondani : sebaj, martyrok vére, vértanuk ivadéka vagyunk... Megvédjiik igaBalázs honvéd sora. Irta : Balogh Ernő. Háborús élményeit beszéli el egy meghitt társaságban a barnaarcú főhadnagy s boldogan magasztalja a magyar katona hősiességét, rettenthetetlen bátorságát. Oh, erről én is mondhatok egy igen kedves történetet — veszi át a szót egy buzgó hallgató — s nyomban meg is kezdi elbeszélését. Már napok óta kemény harcot vívott a század. Keservesen nyögtek, sóhajtoztak a kárpáti csendes erdők s a deli-sudár fákat, melyek eddig a fejszét hírből sem ismerték, kegyetlenül tördelte a szörnyeteg gránát. Amerre a szem ellát, pusztulás mindenütt. Itt egy gyors hegyi lovacska teteme, már oszladozóban ... amott hősi harcban elesett honvéd megdöbbentően elcsonkult testtel. Megállók előtte ... Úgy szeretném felismerni, de nem lehet... nem lehet... Véres-szennyes gallérján felsárgállik itt-ott az őrmesteri rendfokozat, de az arcának csak a fele látszik, s ezt az üres, aludt vérrel befutott félfejet vastag, fekete lepelként borítják az undok legyek. Oláh katona fekszik pár lépéssel odább. Ez még él... jobb kezének épen maradt ?unhat 1... Igen, a tanoncok beszéltek. A mester, a mesterné, a segédek, közvetlen környezetük véleményét mondották el. Én pedig hallgattam őket s lelkem ügy örült, látván a bennük megnyilatkozó evangélikus öntudatot, egyházszeretetet, végül is aztán így szóltam hozzájuk: Fiaim, evangéliomi egyházatokat szeressétek, hitetekhez legyetek hívek mindhalálig, a gyűlölködést azonban el ne sajátítsátok 1 Gonoszért gonosszal ne űzessetek 1 Babik Szilveszter 1, de sokszor szeretném a napjainkban mindennel megalkuvó, névleges evangélikusok homlokára vésni ezt az egyszerű tanonc nevet, amint azon a bizonyos hittanórán maga elé mélyedt, majd az óra végén jelentkezett s nyílt, tiszta tekintettel kért, adnék neki evangélikus könyveket, hogy amint mondotta, vallásos ismereteit mélyítse. És én adtam neki: Újszövetséget, Luther műveit s Masznyik dr. egyik röp- iratát. Egy félesztendö múltán aztán kihallgatásokat eszközöltek. Az történt ugyanis, hogy egy félesztendő múlva — az említett hittanóra után — Babik bement a másik felekezet hittanórájára. Ott egy félesztendő múltán is még mindig csak az evangélikusok ócsárlásánál tartottak. Szóba került Luther is, hogy mennyire nem becsülte Krisztust s mennyire alávetette magát az ördög hatalmának. .. Ilyen mederben pergett az óra. Utána fölállt azonban most Babik és szólt csendes, nyugodt hangon : Bocsánatot kérek, HARANCJS2Ő ujjai mintha mozdulnának, alig észrevehetően olykor-olykor... de szemei nincsenek és az arca is felismerhetetlen. Jó pár napja itt heverhet szegény — talán már a harc első napján megsebesült s úgy érzem, ha arcához nyúlnék, celluloid tapintású volna a rajta végigömlött, megalvadt, megkeményedett fekete vér. Egyszer láttam, amint a kórházban fagyos lábat amputáltak. Az is ilyen fekete volt s az orvos ollója úgy kop- pant rajta, mintha gyermekcsörgőre kemény tárggyal ütünk... Oiyan szép volna lemosni e csúnya maszkot az ellenséges — de mégis csak isteni arcról, hanem nekünk most az élőkkel van számadásunk s ki hallani meg ez itéletnapi zűrzavarban a haldoklók még oly szívettépő sikoltását. Most megremegnek a lábaim... Ez már ismerős — ez itt Kis tizedes... a nótásajkú, örökké vidám Kis. Most is mosolyog, de arca most fakó, színtelen. Kezében szorongatja — inkább: már csak szorítja — a puskát s úgy ül háthsákjának támaszkodva egy kis mélyedésben, mintha csak vezényszóra ült volna le. Arca oly keveset változott, hogy szinte szeretném megszólítani, ha leesett álla nem mondaná, hogy ő már csak az örökbiró kérdéseire fog felelni... Ez meg idébb arccal fordulva a főidnek Pánácz káplár, idősebb hogy evangélikus létemre végig hallgattam az órát. Itt a Szentírás a kezemben. .. De nem folytathatta, mert durva módon jött a szó, hogy más vallásu, hogy merészkedhet ide bejönni, >inas< gyerekekkel az ember nem szokott vitatkozni. .. Kérem engem nem kell furkósbottal kiverni — mondotta a békesség hangján Babik s indult kifelé a teremből. Mivel azonban másvallású tanonctársai is elismerték Babik szellemi fölényét s szerették öt, mert ö is megbecsülte közülök a legkisebbet is, hát zúgolódni kezdtek a tanoncok saját vallástanáruk ellen, csak úgy magukban morogtak, hogy Babik szépen viselkedett... Babik nem volt goromba... Babik- nak igaza lehet.. . Merészet gondolt a Luthert-gyalázó és szaladt az ajtóhoz: no jó, hát ne menj el, — erőszakolta magára a nyugodt hangot. Majd karonfogta a tanoncot és vitte az osztály elé. Megdicsérte bátorságát, hogy mindenkinek így kell szeretni egyházát, hogy az ilyen tanoncra büszke lehet az édesapja, szeretheti a feljebbvalója, majd ő bejuttatja előkelő mesterhez, nagy jövőt, fényes pályát varázsolt eléje... Babik nem értette a Pálfordulást; előbb gya'iázták, most meg dicsérik, mintaképnek állítják a többiek elé. Nagy jövője lesz, ha ilyen udvarias lesz mindig... Lutherre vonatkozólag azonban nincs igaza, mert hát a wartburgi tintafolt is bizonyítja, hogy cimboráit az ördöggel. Még ma is mutogatják... Hát erről nem beszélt a te vallástanárod? Állt egy darabig 1926. február 21 családos ember, kit aggódó feleség é gyermekek — bizonyosan — minden nap hazavárnak... Ne várjátok őt jó emberek, mert hazament ugyan, de nem ebbe, hanem az örök hazájába. És vele költözött az irtózatos harcokban három rövid nap alatt a század négyötödrésze. * Balázs honvéd mindezekben a harcokban szünetlenül részt vett, de a golyó őt nem kereste. Tulajdonképpen nem is kellett volna az első vonalban szolgálnia, mert koránál fogva a hadtápná! lett volna a helye. Egy alkalommal néhány idősebb honvédet kellett az eleségvonathoz vezényelni szolgálattételre. Azonnal Balázsra gondoltam s fedezékemhez hivatva, tudtára adtam, hogy őt is hátraküldöm. Azt gondoltam, hogy örülni fog neki. Nagy csodálkozásomra azonban kérni kezdett, hogy őt ne küldjem el innen, mert ő azért jött ide, hogy fegyverrel szolgálja a hazát. No meg aztán — úgymond — igen restelné magát családja előtt is, meg mások előtt is, ha hátul kellene szolgálnia. Próbáltam rábeszélni; elmondtam neki, hogy ez a kemény szolgálat már nem ilyen idős embernek való, hogy gondolnia kell családjára is, már pedig itt nem igen kér-
