Harangszó, 1926

1926-12-12 / 50. szám

^ 420 HARANQSZÓ. 1926. december 12. Karácsonyi üzenetek az ó-szövetségböl. Irta: dr. Kiss Jenő egyet. rk. tanár. q szelíd, csendes ádventi napok újból bekOszöntóttek. Krisztus várás komoly ideje újból elérkezett a Megváltó intésével: Tartsd meg amid van, hogy senki el ne vegye a te koronádat! Legnagyobb kincsünkre, romolhatatlan értékünké figyelmez­tetnek. A küszöbön álló karácsony ünne­pére, karácsony ünnepének évről évre felkínált nagy ajándékára, a számunkra is megszületett Messiásra mutatnak. És amint egy-egy féltve Őrzött családi ereklye értéke, annál nagyobb­nak tűnik fel, minél messzebbre, régibb időre tudjuk eredetét felvinni; amint az évek számával fokozatosan nő az időt álló emlék jelentősége, úgy vagyunk itt is. Büszkén, öntu­datosan mondhatjuk, hogy az évszá­zadok hosszú-hosszú sora emelte folyton folyvást annak értékét, amft számunkra karácsony jelent; sőt az idők teljességében testi formát öltő Megváltó megjelenése előtt évszáza­dokkal róla szól a választott nép körén belül Isten embereinek legszebb éneke, legmeghatóbb próféciája. Ezt tegyük az alábbiakban épü­lésünk tárgyává. Hogy szemtanúi legyünk annak, milyen csodás előre­látással, gondossággal, végtelen sze­retettel irányította, készítette elő a bölcs Isten kegyelme azt, aminek mi, a jelen emberei örülhetünk akkor, Karácsonyi történet. Irta: Farkas Mlhályné. Tarczali Ádám professzor úr a latin­nyelv és történelem tanára volt annak ide­jében a kis vidéki város gimnáziumában. Mélyreható, alapos tudása híressé tévé az iskolát, feddhetetlen egyénisége elismerést és tiszteletet biztosított számára a közélet minden terén. 0 volt az egyetlen a tanárok között, akire nem ragadt semmi gúnynév a pajzán nebulók révén, pedig haj 1 — nyílt titok mindnyájunk előtt — milyen találékony az ifjúi elme, valamelyes kUlsö fogyatkozás, egy kis félszegség, egy nyelvbotlás és ké­szen van a gúnyneve, nemzedékről-nem- zedékre szálló, élete fogytáig a szegény ta­nárnak. Némelyiket bántja, ha tudomására jut és szigorúan nyomozni kezdi keletkezését, ámde ép annyi sikerrel kutathatná a paj­kos szellő-sodorta falevél eredetét és irá­nyát — a másik mosolyogva vállat von, megemlékezvén a saját ifjúkoráról. Közbe- vetöleg legyen mondva, sokkal szebb és tökéletesebb volna ennek a világnak a képe, ha az öregek, minekelötte könyör­telen pálcát törnének a fiatalok hibái fölött — nem sajnálnák visszahelyezni magukat amikor karácsonyi harangszó temp­lomba hívó hangjára ünneplő ruhá­ban s ünneplő érzéssel gyülekezünk Isten házába. Karácsonyi üzeneteket szólaltassunk meg az ó-szövetségből. Az ádventi próféták hosszú sorát vonultathatjuk fel előttünk, akik az idők teljességére vonatkozó próféci­ákkal ami szírünket is fogékonnyabbá igyekeznek tenni, a nagy karácsony ünnepe méltó megünneplésére; jelen értékünk becsének felismerésére. Csodás dolog az, amit itt látunk; amit, ha figyelő szemekkel nézünk, hála telt szívvel kell leborulnunk ami Istenünk előtt, aki úgy szeretett minket, hogy megváltásunkra évszá­zadok hosszú során készítette elő a világot. Különböző, egymást nem ismerő próféták tér és idő által egymástól elválasztva, amikor megnyitják ajku­kat, hogy az Úr igéjét hirdessék a választott nép számára, a múlt tanú­bizonysága, a jelennek szóló ítéletek mellé odaállítják a jövendő ígéretét. Különböző korokban, különböző he­lyekről különböző formában, de mind a Krisztus felé mutatnak, Krisztus az igehirdetésük tárgya, reménységük szilárd alapja. Csodálatos dolog ez I Akinek szívét a hit világossága még nem érintette meg, arra nézve ért­hetetlen rejtély ez, amit megmagya­rázni nem tud, vagy nem akar, de aki szívét megnyitotta az Úr igéje számára, az hála könnyekkel szemé­ben mond köszönetét ezért, mert Isten iránt való végtelen szeretetének bizonyságát látja benne, hiszen a mi néhány évtizeddel előbbi időkbe, mikor tudás és élettapasztalatok hijján, forró szív­vel, szárnyas képzelettel, másképp gon­dolkoztak, máskép cselekedtek ők maguk is 1 »Aki mindent megért, az mindent meg­bocsát* — mondta egy nagy bölcselő, de jaj! — mennyit kellett addig átélnünk és küzdenünk, szenvednünk és csalódnunk, mig a tökéletesedés ama fokára eljutottunk, hol igazságos bírái lehetünk mások gyön- geségeinek. Belátom azonban, hogy nem szükség nekem összeszednem minden jószagú füvet, kínálkozó virágot, amelyek útjártomban csábítanak, mert messze eltalálok kalandozni a céltól, melyet magam elé tűztem, vissza is térek hát a tudós professzor úrhoz. Neki tehát nem nyílt alkalma se bosz- szankodásra, se elnézésre az ifjak élcelődő kedve folytán, mert annak nyilai az ő sze­mélyét kivételesen megkímélték. Még a legvásottabb nebulónak se jutott volna soha eszébe, hogy csúfolkodva utá­nozza biccenő járását, mert tudta mind­egyik és megilletődőtt suttogással adta tovább, hogy a kufsteini várban súlyos rabbilincsbe verten eltöltött évek sanyarú emléke az. Akkor történt, mikor az elnyo­mott szabadság védelmére fegyvert fogott a hazának minden fia, a tudomány meze­üdvösségünket, a mi boldogságunkat készítették elő az örök, szent Isten elrendelt akaratából. A különböző, Krisztusról bizony­ságot tevő próféták szavai külön- külön részletek, amelyeket összeállítva kapjuk meg az egésznek csodás, Isten végtelen bölcseségére és szeretetére valló képét. Részletek, amelyek ön­magukban talán egyoldalúak, hiá­nyosak, itt-ott érthetetlenek; egymás mellé állítva azonban maguktól meg­szólaló csodás bizonyságtétel Isten­nek Krisztus elküldése által megnyil­vánuló végtelen szeretetéről. Amint a készülő háznál az összehordott téglák, kövek gerendák, csak a ter­vezőnek agyában megszületett forma szerint a munkások lankadatlan építő munkája által válnak kész épületté, dgy itt is a szét szőrt értékeket, el­hintett drága gyöngyöket össze kell keresnünk, egymás mellé állítanunk, zavaró mellék körülményektől elte­kintenünk, hogy egész erővel hassa­nak ránk, teljes jelentőségükben bontakozzanak ki előttünk. És amint valamely nagyobb fest­mény, szobor, vagy épület csak bi­zonyos tanulságból szemlélve bonta­kozik ki előttünk összefüggő, harmo­nikus szépségében úgy a tőlünk év­ezredek által elválasztott próféták írásainál is így áll a dolog. Mi, ma értékelhetjük igazán azokat, amikor a kellő távlat, a kellő arányok meg vannak. Szólaltassuk hát meg őket, hall gassuk áhitatos szívvel a nagy ád­venti prófétákat az ó-szövetségből jéről a csaták tüzébe vivé tanítványait a fiatal tanár is. Lánglelkű buzdításával, vitéz példájával elől járt mindenütt — a bra- nyiszkói hősök között ott voltak ők is I Mikor pedig az igazságos ügyet lebirták egylőtlen harcban, annvi más jó hazafival egyetemben, Tarczali Ádám is a bőrtön- slnylődve töprenkedhetett, derül-e még hajnal e sötét éjszakára? Mikor aztán ha, lassan is, de elvégre megvirradt, Tarczali is újra elfoglalhatta elhagyott kathedráját ámde szigorúan utasítva lett, hogy csak a régi népek történetével foglalkozzék, az újabb idők tárgyalását kerülve kerülje. Ámde a régi Róma és Görögország tör­ténetében is van elég példája az önzetlen hazaszeretetnek, Karthágó elestéről beszélve el lehetett siratni az árva hazát s Tarczali Ádám minden szavának a saját múltja köl­csönözött súlyt és hatást. A viharos idők elmúltak, szabad már a szó, a gondolat, — az ércszavú fiatal da­liából görnyedt kis öreg úr lett, aki sok jó fiat nevelt már a hazának. Magának csak egy volt Az Isten a megmondhatója, mennyire szerette, milyen mélységes fáj­dalommal gyászolta kora vesztét, s milyen határtalan gyöngédséget fakasztótt minden gyermek iránt szivéből e nagy fájdalom. Nincs az a kertész, ki nagyobb gonddal

Next

/
Thumbnails
Contents