Harangszó, 1926
1926-11-14 / 46. szám
388 HARANQSZÓ. 1926. november 14. aiért mindegyikünk, hogy vallja: »Én és az én házam tiszteljük az Urat.« Józsué 24, 15. Látom aztán, hogy a reformáció megjavította az egyházat, hogy ez igazán hasonló lett az apostoli egyházhoz és áll reá a Jézus Krisztus kijelentése, hogy rajta a pokolnak kapui diadalt nem arathatnak. Gyorsan is elterjedt az evangéliom hirdetése és az Isten országa épült a fold minden határain. Igaz, hogy az ellenreformáció több századévig tartó üldöztetést zúdított az evang. hit kOvetói ellen, de egyházunk, mint az arany a tűzpróbát kiállotta, fejlődik, virul. Ezelőtt 50 évvel 75 millió volt a protestánsok száma, 150 millió a róm. katholikusoké. Ma pedig 255 millió róm. katholikus mellett 219 millió protestáns hívó él a világon. Világos, érthető beszéde van e számoknak. A vérpadokon, a máglyákon, a gályarabságban szenvedett vértanúink, hithóseink győzelmet a- rattak. Ki ne örülne, hogy ehhez az egyházhoz tartozik, nemcsak test, de lélek szerint is, hogy ennek az egyháznak dajkáló vezetése mellett keresheti földi boldogságát és égi üdvét. Legyünk hozzá hívek mindhalálig I Látom még azt is, hogy a reformáció erős államfenntartó hatalomnak is bizonyult. Ez természetes is. Hiszen hűségesen kOveti Jézust, aki földi hazáját is szerette és sírt, mikor hazája fővárosának, Jeruzsálemnek bekövetkező pusztulását látta. A mi egyházunk hivei is mindenkor lelkeHazatért... Irta: Pócza Irén. i. Nyár vége felé járt az idő. Esteledett. A faluban több háznál a cséplőgép egyhangú berregése is elhallgatott. Szépen ragyogtak már a csillagok, mikor a fáradt munkások hazafelé ballagva beszélgettek: »Hát csak igaz az a hír, mely a felvégen jár“ — jelentette ki Máté Rozi néni nagy határozottan — „Mi? Mi?“ Kérdezték az alvégre menők közül többen. „Hát az, hogy a Polgár Jóska az ősszel elmegy Pestre“. „Ugyan?“ „Ki mondta?* „Hát saját szájából hallottam máma,“ Iszen mindenki fennakadt a viseletén régóta. Ma egy éve még nem volt jobb gyerek a faluban, mint ő, de mióta boldogult apja, az Istók komám meghalt, egészen elkanászodott. Mulat, kártyáz, mint aki vesztét érzi. Úgy kerüli a templomot, akár az ördög a tömjént. Hiszen a minapába’ még a tisztelendő úr is megszólította, hogy „Jóska fiam jobb szeretném, ha most is, mint régen, második harangszókor a templom felé vennéd utadat, ahelyett, hogy a Móric korcsmájába mégy.“ Erre ö nagy kevélyen azt felelte, hogy már ü neki nem parancsol senki, nem jár iskolába. sülten áldoznak a hazaszeretet oltáránál. Egyházunk az Isten igéjét nem idegen nyelven, hanem a nép anyanyelvén hirdetted és ezáltal a nemzeti államnak hűséges fenntartója lett. Hiszen nyelvében él a nemzet. Isten ujját látom abban is, hogy mikor 1526-ban a mohácsi vész szinte a végpusztulás szélére vitte a hazát, a magyar népet, akkor kezdett terjedni hazánkban a reformáció és ennek vezetése alatt a honfiak nem csüggedtek el, sót Istenben bizva új reménységet, meg új erőt merítettek a haza újjáépítésére. Későbben is mindany- nyiszor, valahányszor őseink a vallás- szabadságért küzdöttek, védték a haza szabadságát, a magyar nemzet függetlenségét is. A nagy protestáns államok, (Németország, Anglia, Amerika, Svédország, Hollandia, Norvégia stb.) mind élő tanúbizonyságai annak, hogy mekkora nagy államfenntartó erő van a protestantizmusban. — Annál inkább legyünk hívek egyházunkhoz is, meg hazánkhoz is I És látom végül, hogy a reformáció áldó hatással van az egész emberiségre, ennek szeretetben való egyesítésére. Hiszen nem gyűlöletet hirdet, hanem szeretetet prédikál a szeretet Mesterének: Jézusnak nevében. És ha ráhallgatnak a népek, mindinkább közeledik az az idő, melyben lesz egy Pásztor és egy Nyáj 1 Mikor ezeket így elmémben forgatom, újra felbuzdulok, hogy Pál apostollal valljam: »Nem szégyenlem Krisztus evangólio- mát, mert Istennek hatalma az minden hívőnek üdvösségére.« (Róm.l, 16.) — No, de ilyet, ha én vagyok a tisztelendő úr helyébe’ hát alaposan képen kapom — mondta a heves természetű Vég Pál gazda. Hagyja csak kegyelmed, — folytatta Rozi néni — a tisztelendő úr azt mondta neki: „Jössz te még, Jóska fiam, örömest a templomba.“ Hanem a’ má’ csak isten- telensegnek nevezhető, amit tulajdon komaasszonyomtól hallottam, mikor a városban voltunk; a Jóska tudja kánya micsoda emberekkel beszélt, azután egy csomó sárga meg piros könyvet vitt haza és folyton azokat bújta. Mikor az anyja beteg volt, kérte, hogy olvasson fel a bibliából, kinevette és azt mondta, hogy ő abban nem hisz! — Hisz ez hallatlan 1 Ez még nem minden. Ma Tóth Páléknál ment a gép, azután pihenőkor az összes fiatalság együtt mulatott, csak ő húzódott félre. Persze Kis Mihály bácsi csupa kötődésből megszólította, képzeljék, mit felelt rál Hagyjanak neki békét, ő másmilyen nem lesz. Különben is őszre elmegy a faluból Pestre. Mire a beszéd fonala idáig ért, Rozi néni befordult a kis ajtón. A többiek pedig még egy darabig beszélgettek meghányva- vetve a falu eseményét, azután elszéledtek. Tass miniszter és a magyar evangéliom. Dréhr Imre államtitkárnak enyingi beszámolóján felszólalt Vass József miniszter is s többek között újból a következő figyelemre méltó kijelentéseket tette: Nem tehetünk különbséget a megbecsülésben hazájukért dolgozó honfitársak között azért, mert valaki más templomba jár, más fog lalkozást űz, ne legyen külömbség ha én katholikus vagyok, ha zsidó vagyok, hiszen nem tehetek arról, ami vagyok, mert a fölöttünk élő Isten teremtett bennünket annak, akik vagyunk. Ugyancsak fölszólalt a beszámológyűlést kővető ebéden s itt a következőket jelentette ki: Meg kell éreznünk a társadalmi, vallási és faji különbségeken túl — a magyarságot. Homokra nem lehet építeni a magyar jövendőt, se hitviták kártyavárára, mert az romlandó alap. Ezen a magyar ércen, az egyetlen igazi alapon nem ismerek elválasztó vonalakat aszerint, hogy ki milyen templomban hirdeti az Istent... Ne engedje a nemzet, hogy hamis próféták egymás ellen irányítsák a magyarságot. Ha más evangéliomot akar valaki hirdetni, mint a szeretet és megértés evangéliomát, vagyis az összefogó nagy magyar evangéliomot, annak tanítását vesse el a nemzet. Adakozzunk a HaraonszA fenlaríására! II. Egy kora őszi estén Polgár Jóska útra- készen állott ősi háza küszöbén. Dédapja is abban a házban lakva művelte kis földjét s nem hiába hívták józan Polgárnak, meg is látszott munkáján az Isten áldása, így volt ez családokon keresztül. Csak ő nem volt megelégedve a falusi élettel, munkával, egy idő óta és vágyott el innen. Talán mégis felébredt lelkében a vágy az utolsó percben az itthon maradásra! Vagy az édesanyja sok keserű könnye és marasztaló szava hatotta meg? Egy pillanatig megilletődve néz körül, de azután csak kilép a kapun. Nem is vár édesanyjára, ki az állomásig elakarja kísérni. Amint a faluvégre értek, megkondult az estharang. Ércnyelve mintha csak azt mondta volna: „Ne menj el; térj vissza I“ Polgárné megszólalt: „Édes fiam, ha már nem maradtál itthon, özvegy anyáddal s messze keresed boldogságodat, csak arra kérlek légy jó fiam, ne felejts el ott a város zűrzavarában sem imádkozni. Nem bánom, ha semmivel sem térsz vissza gazdagabban, mint ahogy elmentél, csak még egyszer lennél olyan jó gyermekem, mint mikor szegény apád élt.“ Megérkeztek az állomásra, Jóska elbúcsúzott s felszállt a prüszkölő gőzmasinára,
