Harangszó, 1926
1926-10-24 / 43. szám
1926. október 24. HARANGSZÓ. 363 Államokat mégis csak jobban megalkotta a lenézett protestantizmus, mint ahogy megvan alkotva Mexikó és Délamerika nem egy állama. Kínzó jele az időnek, hogy nem engedik a katholikus szertartás szerint megszentelt zászlót más templomban és más szertartásra vinni, aminek természetes következménye az lesz; hogy önérzetes református ember nem marad olyan egyesületben, amelynek zászlaját nem szabad elvinni az ö templomába. Viszont mi lesz a magyar társadalomból, ha hazafias, szociális és gazdasági egyesülésekből, erkölcsi kényszerrel szorítják ki a protestánsokat ? Ravasz László fgy végezte nagy- érdekű beszámolóját: — A magyar protestantizmus nehéz időknek megy elébe. Az ébredő és erejét érző katolicizmus a kormányzati politika, sót saját hivatalos vezetőinek ellenére agresszívebben fog kibontakozni és megindítja utolsó nagy harcát a Regnum Marianum teljes restaurálásáért. Protestantizmusunk ismét a lét és nemlét kérdése előtt fog állani. A magyar protestantizmus egységes frontját építsük ki. Ez annyival in- Kább szükséges, mert ellenfeleink részéről az első taktikai lépés a két protestáns felekezet közötti megha- sonlás szítása lesz. Felfőipariskolán gépészeti szakot végzett 26 éves evangélikus nőtlen fiatalember, aki már mint önálló főgépész működött, megfelelő állást keres. — Cím a kiadó- hivatalban. 3—4 be, s a gonosz ital megmételyezte testátlóikét, nem volt már semmi önbccsérzete. Csendháboritásért hányszor bekísérte a rendnek őre, — ha kieresztették, megint csak újra kezdte. A ruhája is lerongyolódott, mint a lelke, — üveges szemeire, petyhüdt vonásaira kiült az átkos szenvedély, senki se hitte volna harminc évesnek. Az asszonyfélét szivéből utálta, pedig még fgy is akadt aki jó szemmel nézett rá. Egy dolgos cselédlány szolgált abban az udvarban, hova János egy pincelakásba ti- zedmagával éjjeli szállásra járt. Ez a leány igen megszerette Jánost, eltette számára a legjobbik falatját, megfoltozta a ruháját és mikor józan volt néha, szépen kérte, hogy becsülje meg magát. Neki van egy kis megtakarított pénze, azon egy pár lovat vennének, ő mosást vállalna, a János fuvarba járna, szépen megélhetnének. A János azonban hol durván hol csak mogorván, de mindig elutasítóiig válaszolt. Elég volt neki az asszonyokból, egyszerre-mindenkorra. Szomorú élet volt ez, de nem tart már sokáig. Milyen szerencse, hogy ha már el kell múlni a jónak, a rossz napoknak is egyszer vége van. Zordon téli nap van.. Nagy jégtáblák úsznak a folyamon alá. űsszetorkolódnak, Székács József óraiig, püspök (1809—1876), az egyetemes gyámintézet megalapítója. ABibliaakatholikus nagygyűlésen. A katholikus nagygyűlésen Brisits Frigyes felolvasást tartott az irodalomról és a megujhődásról. Érdekes, hogy főleg a Bibliával foglalkozott és ezeket mondta róla: »Van a magyar könyvnek egy csodás lelke, mely elkíséri és vele marad a XX. századig. A Biblia ihletének, szellemének ragyogása ez a magyar könyvön. A bibliáé, amelynek prófétai ős igéin tanult beszélni a magyar nyelv.» (Tudniillik a reformáció korában, de ezt nem mondta a katholikus előadó.) cNem tudom, hogy ebben a jubileumi hódolatban, amellyel megcsókolom a Biblia öreg, hűséges, erős lapjait, mit köszönjek meg jobban ennek a szent könyvnek, amely egymaga volt Magyarország nevelője és tanítója.» (Azt megint elfelejtette megmondani az előadó, hogy ezt a hatalmas nevelő eszközt protestáns papok és tanítók adták a magyar nép kezébe és épen a katholikus egyház az, mely eltiltja a Biblia olvasását. Ha a katholikus egyház parancsát fogadta volna meg a magyar és nem olvasta volna, hogyan hathatott volna a Biblia ilyen hatalmas erővel a magyarságra?) «Avagy ügy legyek hálás az öreg Bibliának, — folytatja az előadó, — hogy megáldjam és megcsókoljam mellette azt a névtelen kámzsán, hétszázéves franciskánus, domonkos, pálos és jezsuita kezet, mely aszke- tikus szeretettel, a lemomdás világossága mellett fordította el hozzánk a Szentírást és ennek kultúrája nevelte a magyarságot.» (Ha kezet akar valakinek csókolni azért, mert magyarrá tették a Szenfrást, csak tessék kezet csókolni Komjáthi Benedektől Károli Gáspárig és Szenei Molnár Albertig azoknak, akik magyar kultúrává tették ezeket az Igéket. Mert ami az ö ferenceseit és domonkosait illeti, azok reformációs tevékenységük miatt kiüldözött szerzetesek voltak és a jezsuita Káldi bibliafordítását ugyan nem sokan olvasták). Azután még ezeket is mondta az érdekes előadó: «A magyar irodalomnak utolsó nagy találkozása a keresztyénséggel: a barokk, azóta világnézeti története az, hogy halamegint csak széjjel válnak és utaznak lassan tovább. A hajóközlekedés is szünetel miattuk. De azért a János csak ott U1 egy nagy határgerendán a rakodó-parton, pedig ott most nem akad számára cipelni való. Lehet, hogy nem evett még ma, de bizonyosan ivott. Szeme rétegeken bámul a zajló folyóra, két öklét keshedt kabátja zsebeibe sUlyeszti. Rongyosak azok, nem sok meleggel szolgálnak. Amint átaljárja a hideg szél, kissé kijózanodik 8 erővel eltemetett emlékek képe kel életre agyában. Nem volt ő se mindig ilyen kivert kutya. Neki is volt tiszta, szép szobája, a szoba sarkában nagy zöld cserépkályha. Á'dott melegség áradt a kályhából, s ő ott ült mellette csöndesen pipázva és nézte örömmel, amint tesz-vesz csikós abrosszal terfti az abroszt, hozza a gőzölgő tálat a mosolygósképü szőke menyecske, a Juliska. Belenyilallolt a János szivébe ennél a látomásnál. Oh, hogyan szerette? A fuvó- széltől is megvédte, az életét is érteadta volna. És milyen cudarul megcsalta mégis. A kutya különb ennél az asszonynál, — ez hü marad gazdájához, aki megsímogatta a fejét és egy silány koncot vetett neki néha. Kutya-nyüszítés hallatszik a közelben, mintha csak álomképeinek kiegészitése volna, és a rongyos ember ott a parton fölneszel. Nem messze tőle, vásott gyerkőcök egy gazdátlan kutyát kínoznak ez vonit olyan keservesen. — Dobjuk a vízbe, hadd lássuk, ki tud-e úszni — kiáltja egyik kis gonosztevő. — Megálltatok gazfickók — hördül föl a János, de már késő. A vergődő kis állatot már ragadja a folyam sodra, a másik pillanatban pedig már ott küzködik mellette János is és kétségbeesett erőfeszítéseket megmentésére. A gyermekhad elmeneküt, — a figyelmessé lett vámőrök a parthoz sietnek, de Jánost már nem lehet megmenteni. Utolsó erejét [összeszedve fölhajitja a parira a fuldokló állatot, de magát már nem tudja a vizszinten tartani s ahogy alábukik egy jégtábla alá kerül. Ezzel vége ift lett életének, melyet jámbor szive utolsó föllob- banásáért egy kóbor kutyáért föláldozott Úszik immár János a nagy ismeretlen vidék felé, ahol nincsen szégyen, se fájdalom s ahol békés pihenőre várják az ilyen szegény szenvedő lelket is. (Vége.)
