Harangszó, 1926
1926-01-31 / 5. szám
1926. január 31 HARANQSZO. 35 pest meghozza áldozatát és hogy a feltámadás húsvéti szent ünnepére fel tudjuk támasztani a rombadült magyar tűzhelyeket. Minden összegyűjtött adományt a Népjóléti és Munkaügyi Minisztérium alábbi bank folyószámláira kell beküldeni. Bankfolyószámlák: »Pesti Hazai Első Takarékpénztár Egyesület Országos Segélyalap*, »Pesti Magyar Kereskedelmi Bank Országos Segélyalap*. »Magyar Általános Hitelbank Országos Segélyalap«, mely folyószámlákra adományok készpénzben közvetlenül is befizethetók. Az adományokat állami számvevőség kezeli, s az Országos Bizottság meghallgatásával a kormány osztja ki. Az Országos Segítő Bizottság hivatalos helyiségei: Budapest, IV., Eskütér 1. I. emelet 40. szám alatt vannak. Telefonszám: Népjóléti minisztérium 5. mellékállomás. Budapest, 1926. évi január 12-én. Dr. Vass József m. kir. népjóléti és munkaügyi miniszter, az Országos Segítő Bizottság elnöke. Kérdés és felelet — Miért megyünk a templomba, ha Isten mindenütt jelenvaló — kérdezte egy okos ember. De az okosabb ember így felelt: — Barátom hisz a levegőben is van viz s ha inni akarsz, mégis a kúthoz, vagy a forráshoz mégy. A sárvári magyar diák Wittenbergaban. (Korrajz Luther idejéből.) Irta: Dr. Szigethy Lajos. 3) Kettős bánat nehezedett Insulanus lelkére, mikor másnap reggel urasági kocsin kirobogott a várkastély udvarából. Annak a legkedvesebb ablaknak a csipkefüggönye meglibbent. Egy remegő fehér kezecske búcsút intett a messze-messze távozónak. Insulanust Sopronig vitte az urasági kocsi. Innen bort szállító pon- cichter fuvarosokkal három hét alatt eldöcögött Lipcséig. A borkereskedő udvaráról épen indulóban volt Hans Phlips, a híres wittenbergi fuvaros. O maga szólította Téli alkony. Téli alkonyat van, kicsi kis szobának Homályos ablakán kitekintve látok: Végtelen nagy leplet fehér hópihékből Amit a jó Isten küldött le az égből, Hogy a gyenge vetést a fagytól megóvja, Mindennapi kenyér, mindannyiunk gondja : Bizton van alatta. Sorok patak partján vén korhadon fűzfák, Megrakodva hóval, águkat lehajtják. És az apró bokrok összefolyva állnak,, Mintha ők volnának ár ellen a gátak: Hóval födött gátak. Most egy varjúcsapat száll le megpihenni Nagy, öreg fűzfára. Eledelt keresni Csakhamar lecsapnak a falu útjára. Iskolás gyermekek hangos lármájára: Elszállnak ugrálva. Az átfordulásnál a kőkereszt mellett, Nagycsizmás fiúcskák hóval verekednek. A fázós kislányok sikongva szaladnak, Egész úton ezzel és ezen mulatnak: Hamar otthon vannak. Utánnuk csendesség. Minden mozdulatlan. Lomha köd száll alá és vele az alkony, És az alkony szálltán hosszan elmerengek: Mily csudája ez is a nagy Mindenségnek: Mindenség Fejének... Röpködni kezd a hó csendes lebegéssel, Amint merőn nézem, mintha én szállnék fel... De egy futó szélfi onnan észak felül Összekavar mindent s lassan besötétül: A hó megerősül. Téli este van már, a kicsi szobában Barátságos fényt szór a petróleum lámpa, A homályos ablak függönyt kap belülről, Együtt van a család a nagy asztal körül: Imádkozni készül. TAKÓ GYULA. meg Mártont, mikor meghallotta, hogy hová készül: »Jöjjön velem, diák úr, elviszem én szívesen Wittenbergába ; legalább lesz beszélgető társam az utón*. Van is idejük beszélgetni, míg a három erős ló a nehéz boros szekérrel szántogatja a feneketlen homokot. Mert ez a vidék itt »Európa porzó- tartója*. Erre írta Luther: »0 Lán- dichen! Du bist ein Sändichen I« Kedves kis hazám: homok vagy, az ám. »Nézze diák ur — kezdi Hans a beszélgetést — ezt a bort Cranach Lukácsnak a híres festőnek, Luther hű barátjának és kedves keresztkomájának szállítom. Ő különben a polgármester is és olyan szigorú rendet tart a városban, hogy néha még a diákok is szót fogadnak neki. Amellett gyógyszertára, papirkereske- dése, könyvesboltja és bormérése is van. Egyszóval ő a »minden lében kanál-ember* Wittenbergában. Igazi eredetiség. De az ám maga Hans is. Insula- nusnak van módja alaposan a lelke mélyére nézni ennek a közlékeny embernek. Mesél ez annyit, csak győzze hallgatni. De minduntalan megszakítja a meséit, hogy valamelyik szemközt jövő fuvarosra, vagy bárki másra válogatott gorombaságot zúdítson. Ezekre többnyire tréfa, vagy nevetés a válasz. Mert úgy látszik neki minden szabad, hisz ő »goromba Hans«, a leggorombább fuvaros egész Szászországban. Pedig ez sokat mond, különösen, ha fuvarosról van szó, hát még abban a gorombaságáról híres tizenhatodik században. De a beszélgetés során kitűnik, hogy amellett milyen áldott jó szíve van: Luther példájára, mint gyermektelen ember, egy csomó örökbefogadott árvát nevel házánál. Milyen nagy szeretettel beszél róluk. És milyen hiszékeny ember! Most meséli Insolanusnak, amit komája, Luther »udvari borbélya* hitetett el vele. A nyáron csaknem kibékültek a pápisták és Luther. A bíborosok megírták neki, hogy lutheránusokká lesznek, megválasztják pápájuknak, csak menjen Rómába, az Angyalvárba lakni. De Luther egyenesen kijelentette nekik, hogy ő bizony nem hagyja itt a kedves wittenbergieket 1 Ezen azután el is múlt a megegyezés. »Nem is csodálom ezt, majd meglátja diák úr, milyen kedves és szép város az a mi Wittenbergánk. Nem hiszem, hogy Róma nyomába léphetne!« Mondja Phlips uram nagy büszkén. Azonban olyan melegen süt le az őszeleji nap erre a üók-Szaharára, hogy a bőbeszédű Hans is belefárad a szóba s mindakét utas elbóbiskol. Hadd mondjam el addig Luther egy anekdótáját erről a Hans Phlipsről, mint ami jellemzi Luther mindent megértő jóságos lelkét: Meghalt Phlips uram s a lelke szontyolodva zörgetett ostornyelével a mennyország kapuja mellett a Szent Péter ablakán. Úgy se ereszti be. Sok van a rováson. És mégis beeresztette. Egy napi próbaidőre. Ha addig megállja gorombáskodás nélkül, ittben maradhat. Állta a próbát a »goromba Hans«. Még azt is eltűrte szó nélkül, hogy a kis angyalkák feneketlen öntözőkkel akartak vizet hordani a mennyei virágokra; de mikor a tejuton meglátta, hogy egy szekeret, mely elakadt az aludttej kátyúban, úgy akarnak a mennyei fuvarosok tovább vontatni, hogy két lovat a rúd mellé, kettőt
