Harangszó, 1926
1926-10-03 / 40. szám
330 HARASfGSZO 1916. október 3 szék elé állították s mint lázadókat, esküszegőket — akasztófára ítélték. Négynek annyira megkegyelmeztek, hogy golyóval végezték ki, de kilenc a bitófán halt meg 1849. okt. 6-án. 77 esztendeje annak, hogy tizenhárom magyar nemzeti vértanú halála magyar Golgothává avatta az aradi sáncárkot, az aradi mezőt. Azóta elmúlt háromnegyed század és nagyot változott a világ, de még mindig felháborodik a lelkünk, BkOlbe szorul a kezünk, valahányszor ez az égbekiáltó igazságtalanság eszünkbe jut. Meggyujtván azért az évforduló alkalmából a kegyeletes emlékezés fáklyáját s fényénél véssük szívünkbe az értékes tanulságokat, melyeket az aradi tizenhárom vértanú élete, halála, golyóval, kötéllel elnémított ajka hangosan hirdet immár 77 év óta s hirdetni fog az idők végezetéig. A legelső tanulságot nyújtja az a körülmény, melyet ellenségeink (akik ma is de sokan vannak 1) a káröröm gúnyjával szoktak emlegetni, hogy a 13 hős vértanú közül — neve után — 6 vagy 7 nem is magyar volt. Ehhez a megállapításhoz ugyan alaposan szó fér, de fogadjuk el igaznak, mert mentői igazabb, annál felemelőbb reánk a belőle folyó tanulság, az t. i., hogy nemzeti ügyünk # nagy, világos igazsága, jogossága annak bajnokává, mártírjává avatta azt is, aki — nem volt magyar. A Damjanics, Pöltenberg, Leinin- gen, Schweidel, Knerich név tényleg nem magyar, de annál izig-vérig magyarabb volt viselőjük szíve, lelke. Csak magyar lélek lehet oly becsületesen őszinte, oly rendületlenül egyenes, mint e nagyok valának, midőn a haditörvényszék előtt életüket menthetők volna meg, ha csak egy kicsit megalkudai, ha az igazságtól csak egy szemernyit eltérni tudtak volna. Nem 1 Az volt minden védekezésük, hogy teljesítették azt a szent kötelességet, melyet hazaszeretetük parancsolt. Ezt akkor mondották, mikor e kijelentés jutalma — az akasztófa volt. Ily példára búzdítón nagy volt e tizenhárom hős viselkedése életök legutolsó percéig 1 Szolgáljon ez tanulságul nekünk, a ma lesújtott magyarjainak, kikre édes hazánk mostani megpróbáltatása oly sok, oly súlyos kötelességet ró. Meg ne tántorodjunk magyar hitünkben, hanem — bármily súlyos kereszttel vállunkon — munkálkodjunk megal- kuvástalan, ernyedetlen kitartással hazánk felemelésén. Ha ma Arad felé száll tekintetünk, ha látjuk, halljuk, hogy nemzeti szent ügyünk mártírjainak még emlékét sem tűrik ott meg, nem kell-e felbuzdulnunk, nem újra szent esküvel kell e megfogadnunk, hogy életünk minden munkájával, ha kell, életünk feláldozásával is, visszaszerezzük azt a helyet, hol ezek a szent tetemek pihennek. Erre is felhív, erre is tanít, kötelez bennünket a tizenhárom hős szellemi s haláluk évfordulója: október hatodika Tanít, felhív, elkötelez minden magyart, de első sorban minket, protestáns magyarokat. Hiszen protestáns hithűség és magyar honszerelem oly nagyon, nagyon összeforrott, azonos fogalmak. Avagy mi más magyar hazánk ezeréves története legkiemelkedőbb mozzanataiban, mint küzdelem a politikai szabadságért és mi más a protestántizmus lényege, egész négyszázéves története, mint küzdelem a lelkiismereti szabadságért. Egyik kiegészíti, erősíti a másikat. Ápoljuk, növeljük azért a protestáns hithűségnek és a magyar honszerelemnek szívünkben viruló fáját, hogy az — e kettős tövön hatalmason felnövekedvén — kivirágozzék és értékes gyümölcsöt teremjen: az integer Nagymagyarországot 1 Harangavatás Sopronban. A soproni ág. hit. ev. egyházközség is kénytelen volt a háború rnolochjának feláldozni büszkeségét, gyönyörű csengésű harangjait. Négy közül harmat a két legnagyobbat és a legkisebbet. Égett a szivekben az olthaüan vágy az elköltözött hírnökök feltámasztására, meg is indúlt azonnal a háború befejezése után a gyűjtés, de a szükséges összegnek csak egy kis törmeléke gyűlt össze és remény sem volt, arra, hogy a hívek áldozatkészségéből egyhamar megszólaljanak a harangok a nagyhírű soproni templom tornyán. Ekkor Zicr- mann Lajos lelkésznek egy isteni sugallat szülte nagyszerű ötlete egyszerre hatalmas lökést adott az egész akciónak és néhány hét leforgása alatt lejegyeztek az általa javasolt .Hősök* és „Béke* harangjára 400 millió koronát. Elkészülhetett tehát Seltenhofer öntésében a két öreg harang. A „Hősök harangja* (a cégnek 5Ó00-ik öntvénye) 34, a kisebbik, vagyis a „Béke harangja“ 16 métermázsa I A harangoknak szerencsés felszerelése és a harangpróba Balog* János. Elbeszélés. Irta: Farkas Mihályné.* Szegény árva gyerek volt, se apja, se anyja. Házszámszerint tartotta a falú, panaszos kenyéren. Mikor már reá lehetett bízni tavasszal a libákat s elballagott szántás közben a tehenek előtt, megnövekedett kissé a becsülete, mert imhol hasznát;,is lehetett már venni a kis ágrólszakadtnak. Holmi ócska gúnyát is vetettek néha reá, és elnyűtt lábbelit, amiben úgy csoszogott, mint a Bakancsos Kandúr a mesében. De azért csak felnőtt, mint a kis fűzfa- csemete az árokparton, amit szintén nem dajkál senki. Tagbaszakadt, virgonc kis kamasz lett belőle, aki úgy tudott bánni a parittyával, hogy a bibliai Dávid se különben. Csak a nagy barna szeme nézett valami öntudatlan szomorúsággal, mintha fenekén maga a Bánat lakoznék s attól volna olyan sötét. Az iskolába is beküldték néhanapján, kivált télviz idején, mikor szünetel a munka, de ott nem nagy hasznát vették, mert kissé nehezen fogadta be buksi feje a tudományt, idővel megtanult mégis irni-olvasni, és * A Pécsi Napló pályázatán dijat overt mű. számvetésből is annyit, amennyi egy szegény embernek majd elég lesz ... Jámbor, békés természetű gyerek volt különben, de a vasárnapi iskolában csúnyául megvert egy magánál idősebb suhan- cot, amiért kicsúfolta a szöszke Bán Juliska kissé selypítő beszédét. Be is csukta akkor a tanitó úr egész vasárnapra a fáskamrába, étlen-szomjan kellett volna ott vesztegelnie, ha a Juliska pogácsát nem csempész vala be hozzá az ajtónyiláson. Ezen az alapon indult meg köztük a barátság, amely abban nyilvánult meg, hogyha a Jancsi fürj-tojásokat talált a mezőn, a Juliskának hozta el azokat és nem restéit hajnalpirkadáskor kilopódzni a pagonyba, hogy egy zseb mogyoróval ked- veskedhessék csitri választottjának. Az pedig kegyesen fogadta, mint egy királynő a legyőzőitek hadisarcát, és nevetve tördeli föl apró egérfogacskáival egyiket a másik után Szép volt azt nézni nagyon, megérte a fáradságot! Már kis-béres volt az uraságnál, még akkor se mert egyébre vetemedni, mint hogy éppen a Juliskáék kapuja előtt csat- togatott nyalkán a hosszú szijj-ostorával. Már azért is haragudott a Juliska anyja, a rátartós özvegyasszony, aki hatökrös gazdát is kévéséit volna a leányának. Épen ezért, dehogy merte volna Jancsi táncba vinni Juliskát, ha szólt a muzsika a korcsmaudvaron, se az abiakát megkopogtatni szombat estelenkint, hogy kijönne a tornácra nyájas beszélgetésre. Érezte 6 jól a maga megvetett sorsát. De azt már csakugyan nem tilthatta meg neki se Isten, se ember, hogy a buzakalász láttán a Juliska szőke hajára ne gondoljon, a nefeiejtsről az ö kék szemére s a pacsirta énekében az ö hangjának csengését ne hallja. A Juliskát azonközben elküldte az édesanyja a városba nevelésbe, ami voltaképen szolgálatot jelentett valami uri-háznál. Itt az ügyességben nem valami nagy előrehaladást tanúsított, de bámulatos gyorsan megtanult magassarkú cipőben ballagni és a haját fölbodoritani. A Jancsi se ténfergett már azután sokáig otthon a falujában. Amilyen izmos, vállas legény volt, bevált már az első sorozáskor és elvitték katonának. Ott se volt rossz dolga. Az elmaradhatatlan néhány pofon után, mely a zordon őrmestertől neki is kijárt, pompásan beletanult új foglalkozásába, s nem volt rekruta, aki nálánál délcegebben kivágta volna a lábát, mikor parádés-lépésben fölvonultak a kaszárnya udvarán. Mikor pedig a hadnagy úr szolgájává lépett elő, azontúl épen gyöngy lett
