Harangszó, 1926

1926-10-03 / 40. szám

HARANOSZO,

331

1926 október 3

megejtése után ez évi szept. 19-én történt azoknak ünnepélyes felavatása. Ez alkalommal a nagyszerűen feldíszített templom szűknek bizonyult a rengeteg nép befogadására. Egymás hegvén-hátán állottak a hivek és szinte tartani kellet attól, hogy a karzatok összeroppannak a nagy teher alatt. Az ünnep nagyságát emelte a sok illusztris vendég. Az egyházkerület főpász- torán, Kapi Béla püspökön kfvűl, ott láttuk az egyházkerü'et nagyérdemű felügyelőjét, Mesterházy Ernő drt, Pesthy igazságügyminisztert, a vármegye főispánját, a főpolgármestert, báró Willerding Rezső táborszernagyot, Szepessy tábornokot, a Kath. Konvent elnökét. Schollz és Schöll espereseket, a Hittudományi Kar professzorait, zászlók alatt kivonult egyesületeket, fehér ruhába öltöztetett, virágokkal díszített és virágokat szóró leánykákat. A vendégek ünnepélyes bevonulása és közének után Pöttschacher István végezte az oltári funkciót, majd Altdörfer Viktor karnagy mesteri vezetése alatt felcsendült az egyházi vegyes énekkarnak szívekbe markoló gyönyörű éneke, mely az áhítat szárnyán vitte a lelkeket a Mindenható trónusa elé. Azután a főpásztor tartolta meg felavató beszédét és bámulatba ejtette a tisztelőit nemcsak beszédének hatalmas koncepciójával, de né- metnyelvbeli készségével és szónoki erejével is. A művész biztos kezével faragta ki a holt anyagból egyik legszebb szónoki remekét s a miket ő a két harang rendeltetéséről mondott és az hogyan mondoíta: az felejthetetlen lei ki élmény marad mindazok keblében, akik szerencsések lehettek őt hallani. — Áldásmondása közben szóa Jancsi élete, mert lámpással se lehetett volna találni hűségesebb, rendesebb legényt.

E jó tulajdonságai révén sok szép borravaló is ütötte a markát, de ő azt a világért el nem dorbézolta volna, se mosolygós leányokra nem költötte, hanem szépen összegyűjlögetle egy kis bugyellárisba a katona-ládája fenekén, azzal a titkos célzattal, hogy ha majd megházasodik, egy kis kajlaszarvú tehenet vesz rajta, ami nélkül a szegény ember háztartása igazán nagyon szegény. Ha pedig Jancsi a házasságra gondolt, olyankor mindig a Juliska képe jelent meg előtte, pedig úgyis tudhatta, hogy hiába esenkedik utánna. Nem olyan ta aj volt a János szive, amely ma piros virágot hajt, holnap sárgát, azután meg kéket, ő csak azt az egy fehér szerelmet nevelte együgyü fiatal szivében s abban lelte minden örömét, pedig úgy lehet, hogy vészesebb volt az, mint a gyilkos beléndek ott az árokparton.

Iáit meg először a nagy, a „Hősök harangja*, majd összeolvadt mind a négy csodálatos harmóniában és az arcokra kiült a legboldogabb meghatottság, a tiszta öröm sugárzó kifejezése

Az ünnepélyes istenitisztelet befejezése

után folytatólagosan díszközgyűléssé alakult át az egyházközség, melyet Zergényi Jenő dr, kormányfőtanácsos nyitott meg lendületes szavak kíséretében. Ziermann Lajos lelkész azután történelmi visszapillantásokban gazdag, rendkívül érdekfeszitő szép előadást tartott a soproni egyházközség harangjairól, illetve azok keletkezése történetéről.

Egy órakor a Kaszinó éttermében közös ebédre gyűltek össze a vendégek és az egyház konventtagjai, mely a legjobb hangulatban folyt le és gazdag volt igen talpraesett és jelentős felszólalásokban K L.

A legszükségesebb útravaló.

Sven Hedia a híres svéd tudós, mikor fölfedező útján, a tibeti fennsíkon, útipodgyászát nem vihette tovább magával s ki kellett belőle válogatni a legszükségesebbet, amit a hátizsákjában elhelyezhetett: — csak egyetlen könyvet, a biblát vette magához. Nehéz küzdelmei között erre az erőforrásra nagy szüksége volt. Te mit vittél volna magaddal? Talán még egy darab kenyeret dugtál volna be az Életkenyere helyett?

Közben került-fordult az idő, letelt a Jancsi három esztendéje is és útilaput kötöttek a talpára. Egy tavaszi reggelen kilépett a kaszárnya kapuján kis fekete katonaládájával a vállán, az ünneplő parasztruhájában, amiben berukkolt annak idején. Mármost hová menjen? Széles e világon nincsen egy tatpalattnyi föld, amit a magáénak nevezhetne, nincs egy kéz, amely szeretettel nyúlna elébe.

De hátha mégis — 1 Csillant föl előtte a reménység, és elindult a szülő-faluja felé. Ott most volt éppen a dandárja a tavaszi munkának, nagy szükség volt a két erős kar pihent erejére, örült, akinek a földjén napszámba állt A leányok is szívesen évődtek vele munkaközben s akármelyiktől is kapott volna virágot a kalapja mellé, csakhogy ö nem kért, nem is törődött velük. (Folyt, kív.)

*

Október hatodikán.

férték I

Én bús Testvéreim, szegény magyar népem! Ne azt sirassátok, hogy már nincsen csillag Számunkra az égen,

Hogy a nap is halvány, hogy eltűnt sugára, Amivel verőfényt, mosolygást hintene Kereszthordozásunk tövises útjára ...

Ne ezt sirassátok I férték I

Harangok kondultak sötét éjszakába ... Amint ércszivükből felzokog a bánat, Mintha fagyos szellő csókolná a fákat: Hull alá a levél, hull alá a szirom,

Vastag takaró lesz tizenhárom síron,

S végigsújt a villám, mint az Isten kardja... Tizenhárom kereszt... olvassátok rajta... Villámok fényinél, bánatnak könnyinéi Üzenetet írnak,

Azoknak, kik sírnak:

Volt egyszer egy nemzet,

Szabadságra termett.

Áldott szép hazáját piros vérrel védte, Zsarnok gőgje előtt sohse hullott térdre.

De amikor egyszer bilincsekbe verték,

S el akarták adni agyonkinzott lelkét, Szertetépte láncát, szétzúzta a jármot,

Aztán úgy indult el, amerre fényt látott, Hogy a lépésitől rengett a föld röge,

Mintha szikra gyulna évszázados ködbe, Mintha ágat törne vihar mennydörögve, Ahová csak elért acélos két ökle.

Messzi bérctetökön örömtüzek gyűltök, Könnyel, imádsággal úgy mondottak hálát Hatalmas Hadúrnak.

Szabadság hajnala alig hogy virradott, Hagy, fekete felhők gyűltek fel az égre, Eltakartak ottan napot és csillagot,

Aztán mint a tenger ostoba hulláma Megindult az orosz Szabadságot tipró dicstelen útjára.

Tizenhárom fejfdn csillognak a könnyek... Tizenhárom sebe felsajog a földnek... Megcsörrent a fegyver, amint elrabolták Világos gyászterén véres kezű hordák. Börtön zára jajdult, mintha szive fájna,

Ott kezdődött benne tizenhárom hősnek Sötét éjszakája.

Éjszakára virradt sápadt arcú hajnal... Tizenhárom simái zokogott a gyászdal... Hej az a jó Isten hogy összetört minket!! Kemény két kezével haragos kedvében Széttépte a zAszlót, szétverte a tábort Sújtotta á gyengét, megverte a bátort. Büszke Árpád népe szolgasorsát járta,

Mint a mindenkitől elhagyatott árva I

Pedig még akkorán könnyű volt a bánat. Halott csapat helyett száz uj sereg támadt. Tizenhárom sírból kiléptek a lelkek,

S egy új világharcban új vezérek lettek I

Halálmadár vijjog: újra csak elestek.

Bátor szlvü hősi ennek a nemzetnek.

Uj Világos földén trianoni sírra Fekete betűkkel lett a sorsunk Írva I

Azóta szenvedünk,

Minden nap kesergünk

Rabság börtönében minden könnyes este

Elmúlt napok álmát zokogva temetve.

Olyan ritkán látunk fénygyulást az éjbe... De majd egyszer mondjuk: legyen most

már vége II