Harangszó, 1926
1926-09-26 / 39. szám
I ’ 322 HARANŰSÍÖ I$£6 szeptember 26 Nem veszítem álomlátás ködébe tekintetemet és nem gondolok semmiféle lehetetlenségre. Nem gondolok dogmatikai különbségek eliminálására, nem hevítik szívemet uniós törekvések. Az egyházakat történelmi formátumoknak nézem és tudom, hogy dogma, kultusz, történelmi fejlődés és tradíció láthatatlan kezekkel formálják ki egyéniségüket. Lehetetlenséget akarna az, ki az egység képzett értékével gazdagítani akarná a protestantizmust. Nem ebben, hanem a reális összefogásban kellene megkeresnünk a közös munkapro- grammot Megtartva a külön egyházi munkálkodást, az egyházak erőteljesen kiépült egyéniségeit, meg kellene teremtenünk a közös védelmi fórumot és meg kellene teremtenünk a protestáns eszmék közös képviseletét. Kérdezem, hogy az esztendők egymást fölülmúló tanúságai nem mutatták-e meg mindnyájunknak, hogy a református és evangélikus egyházak kézfogása egy nagy történelmi szükség? Nem éressük-e nap-nap után, hogy ez a szövetkezés közös nagy életkövetelés ? Dunántúl történelmi hagyományokkal megszentelt földjén állok. Nagy idők lélekegyesítö emlékei suhognak köröttem. Azon a földön állva, melyen a nagygeresdi egyezség megszületett, melyen békességben, testvéri barátságban együtt munkálkodtak a két egyház vezetői, bírva és érezve kiváló református egyházvezérek szíve barátságát, meg merem kérdezni a református testvéreket: vájjon erejük Régi nemesek. Irta: N. Szabó Gyula. Péterffy Zsigmond urambátyám vérbeli nemes ember volt. A mágnásokat mégsem szerette. A hentest azonban megbecsülte, ha az öregapja még így irta a nevét: Ns... Az új nemest és az új bárót gyűlölte, — Kik azok ? Mik azok ? Pénzért vett bőr nem számit. Az én őseim vérrel szerezték Nagy Lajos alatt. Csak anyai ágon, mert az apai ág azonos a Bulcsúkéval. Zászlósurak voltak az én őseim... Nagyokat szitt ilyenkor öblös tajtékjából a malomköasztal mellett. A malomkőasztal az ő kúriája udvarán is ott szfirkéllett, dúrva tölgyfalábán a szederfa alatt A másik, a párja, a verenda előtt a földben. A lompos cselédleány minden reggel lesurolta. Kerek lyukát, ami agyaggal volt tele tömve, gondosan felmosta, mint a parasztasszonyok a földesszobát. Hogyan kerültek a malomkövek a kúriákba? A nemesi malmokból, amelyekről ma már csak a falu öreg Tinódiai mesélnek kukoricafosztáskor, szöszfonáskor. Miért? Talán emlékezésül ama nagy, hires molnárlegényre, akinek oly hiven őrizték meg tetteit a nemesi kúriákban. és szervezettségük dacára is nem érzik-e hiányát az evangélikus testvér segítségének? És meg merem kérdezni saját egyházamat: vájjon nem képvisel-e megfogyatkozott egyházunk karizmái, szíré, lelke, munkája és ereje által annyi értéket, hogy önérzettel ajánlhassuk fel szövetség- jobbunkat az erősebb testvérnek? Prédikál nekünk esztendők óta saját sorsunk. Jeleket látunk a földön, változó napokon, emberlelkeken, ember-törekvésekben. De nem halljuk meg a prédikáló szót és behunyjuk szemünket a jelek előtt. Hát akkor szólaljon meg 250 esztendő távlatán át a gályarab-sza- badító De Ruyter életbölcselete, ki leikével átölelte a rongyokba öltözött, féregmart testű református és evangélikus prédikátorokat és így szólt hozzájuk: >Ime lássátok, hogy titeket eltipor a közös ellenség és gonoszul bánik veletek, ha egyetértés helyett versengtek egymással < A 250 esztendős izeneten kívül prédikáljon nekünk a ma. Prédikáljon a történelmi szükség, a történelmi élettörvény. És prédikáljon mindenek- felett a szívünk. Egy gazdag szegény asszony. Ismered-e, Testvérem, Budapest külvárosainak, Budapestet környező városoknak nyomortanyáit ? Ismered e azokat az összezsúfolt, piszkos, bűzös, gyárak pora, füstje közé ékelt düledezó, vakolat-hullató viskókat, Vele szemben galambősz párja ült a régi, tiszta karosszékben. De mi nem volt tiszta és mi nem volt régi a kúriákban? Harisnyát kötött, ki tudja már hányadikat életében? Kissé távolabb sugárnövésü, lenhajú kékszemű fiatal leány. Az egyetlen unoka. Árva. Daliás kártyás apját a párbaj, anyját meg a bánat tépte le idő előtt. Apró lábainál öreg bernáthegyi. Néha felemelte okos fejét. Tisztelettel és szeretettel simogatta végigMÉteivel a három embert. A vádászeb a^^^ffiétes ur előtt hevert. A világért se mozdult volna el onnét. Kis cica játszott rajta. Nem törődött vele. A másik cirmos, a bernáthegyin sétált s ha Márta, az árva unoka leejtette a gombolyagot utánaugrott. A bernáthegyi nevetett a bolond cicán. Márta néha az uccaajtó felé tekintgetett. Lopva, titokban. A nagymama és a nagypapa gyakran rajtacsípték. Nem szóltak, egymás öreg szemeibe néztek. Hamiskásan, aranyosan mosolyogtak. Mind a ketten tudták miért Végre kinyílt az ajtó. Bazsarózsa repült Márta arcára. A kutyák felkapták fejüket s örömmel ugrálták körül Tabajthy Pistát az érkezőt Szívesen kínálták meg a negyedik székkel. A bazsarózsák egyre pifaodukat, proletár »otthonokat*?... Láttál-e már olyan uccákat, városrészeket, hol elfárad a szem a szürkeség, az összevisszaság szemlélésében, elfacsarodik a szív a rongyos, szutykos, sápadt, ványadt, maszatos, uccán ténfergő gyermeksereg láttán ?... .. .Ilyen helyre hívtak egyszer egy beteghez úrvacsorái szolgálatra. Ki* csíny, alacsony, de majdnem mennyezetig nedves, korhadó padlóju, dohos szagú szobában, rozoga vaságy-félén feküdt a múmia-szemű beteg, 27 éves fiatal asszony, körötte pedig három apró gyermek. A férje már hónapok óta fekszik szintén betegen a kórházban, ő meg otthon éli utolsó heteit: egy hosszú, lassan ölő kór utolsó felvonását. A szomszédok, hasonló szegény, nyomorgó emberek gondoskodtak róluk. Megdöbbenve állottam a beteg ágy előtt. Ilyen nyomort még nem láttam, ilyen tragikus képpel még nem állottam szemtől-szembe. El-etakadó hangon suttogott a beteg: »Eljött... köszönöm... köszönöm... jaj szegény gyermekeim... a férjem ... Jézus... Jézusom... Megváltóm ...« Megkezdtem a szent szolgálatot: Testvérem, hívásodra ime eljöttem, hogy közöljem veled, szenvedő beteggel, az Úr szent vacsoráját, hogy hirdessem néked, igaz megtérőnek a nagy evangéliomot: »Isten úgy szerette a világot, hogy az ó egyszülött Piát adta, hogy aki hiszen ó benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen*. Eljöttem, hogy erre fordítsam a tekintetedet: ».. .hogyha a mi földi rosabbak. A kutyák pár percig Pistának hízelegnek. Lesik minden szavát. Azután elégedetten feküsznek vissza előbbi helyükre. Egyik cica már a malomkőasztalon hancuroz, a másik Márta válláról lesi a gavallért. Hozzá simul a gyönyörű archoz és hoppl átugrik Pista széles vállára. Cseppet sem bánják. A legkedvesebb helyről ugrott az oda. Csak a bernáthegyi pislant restelkedve a fehér Micurkára: — Hogy tudsz ilyen illetlen lenni, te komisz kölyök. A két öreg lopva gyönyörködik a két fiatalban. Régen egymásnak szánták őket. Igaz, szokta mondogatni Péterffy bácsi, a Tabajthyak fiatal nemes, csak Mátyás király alatt lettek azzá, de mindenki nem származhatott a hét vezér véréből, no meg Mátyás nemesei kemény magyarok voltak. Azért jó vér a Tabajthy vér. Most még nemesebbé teszi az ősi Péterffy vér, helyesebben a Bu'csu-vér. Mert a Péterffy ág csak a tizennegyedik században vette fel a Péterffy nevet. Petrus de Bulcsu az ős. Míg Lóránd de Bulcsútól a Lórántok eredtek. Őrzi ezt hiven az apáról apára szálló családi krónika. A nemzetes asszonynak dolga akadt a konyhán:
