Harangszó, 1926

1926-01-24 / 4. szám

1926. január 24

HARANQSZÓ.

27

meglelne érte, ha olvashatná.

A kis lány átveszi a lapot és olvassa:

»Virágének Erzsikémhez.

Világ legszebb rózsaszála,

Csókolgat a napsugára.

Még az ég is beléd szeret, »

Ha rácsillog csillagszemed.

Boldog az ég, boldog a nap,

Én vagyok a legboldogabb.

Egkék szemed énrám nevet,

Enyim, enyim a hű szived."

Erzsiké pirulva köszönte meg a neki oly szép kis verset. Meg is jutalmazta volna talán az íróját, de épen jókor, vagy talán épen rosszkor, belépett a nagyasszony.

Nagyasszony? Talán ifjuasszony? Vagy inkább gyerekmenyecske? Hiszen még csak huszonötéves. De egész lénye csupa méltóság. Magasan áll ám a közönséges földi halandók fölött az ilyen várúrnő, százezer jobbágy életének föltétien ura.

Cselebi török utazó azért beszél mindig Zrínyi-királyról, Nádasdy-ki- rályról. De milyen nyájasan mosolyog ez a királyné két legkedvesebb »alattvalójára* : »Mit olvasunk ma, kedves Mártonom ?<

Mit is akar ez a két fiatal ? Erzsiké zavarban van Csak nem a virágének miatt? Biztosan pihen az már hűséges szíve fölött. Márton meg egyet köhint, hátralép, mélyen meghajol, kivesz a zsebéből egy kis könyvet s úrnőjének nyújtja.

»Fogadja el ezt sírig tartó bálá- datosságom jeléül.*

Az úrnő meglepetve átveszi, nézi. A tábláján a Kanizsay és Nádasdy címer. A könyv címe: »Zengedező mennyei magyar lant. Énekek, fordította és szerzetté Kovács Márton (Insulanus). Dedikálja jóságos nagyságos asszonyának, Nádasdy Tamás- né, Kanizsay Orsolyának. Nyomatta- tott az Úr 1541-ik esztendejében a sárvári urasági könyvnyomtató műhelyben.«

Benne: »Erős várunk*, »Mennyből jövök most hozzátok* és még más tizenöt lutheri ének. Aztán a Márton saját vallásos énekei. Kottákkal I Mert a zenekedvelő Luther hívei, különösen Sárvárott ehhez is értenek.

»Ilyen kedves meglepetés! Ma ezeket „olvasod fel nekünk jó Mártonom 1*

Olvasta is^lelkesen a derék fid a saját verseit azoknak, akik a szívükkel hallgatták.

Majd Erzsiké lantkfsérete mellett ég felé szállt a három kedves fiatal

Romok felett...

Rombadölt falakon ridegen állunk, Mindenütt fenyeget fekete halálunk ... Megrokkant testünk végsőt vonaglik. .. ... És lm sirontúli régi dal hallatszik,.. Rég elmúlt időkről. .. ezer esztendőről... Régi, de ragyogó magyar dicsőségről. ..

„— Oh nagy volt hajdan a magyar,

Nagy volt hatalma, ereje, szava,

Magyar tenger vizébén hányt el:

Észak, kelet, dél hulló csillagai — “

... És felszáll a nóta, mely ezerév óta Fütötte a magyart... megvédte, megóvta, Pontlélekből csinált hegyóriást,

Parányi porszemből milljö Leonidást.,.

... S az elpetyhüdt izmok vasacéllá válnak, A megingott lelkek egymásra találnak t Az alföldi puszták füves tengerében,

A kárpáti zengő fenyves rengetegében,

Az erdélyi székely kékes bércek ormán, Magyar Pannóniánk nyugati határán Kibontják a zászlót és mennek előre Elszakított lélek, a magyar testvérrel I. ..

. .. Csodás idők lesznek, tele dicsőséggel, Megállják helyüket kuruc emberséggel! Visszaveszik büszke Kárpát-koszorúnkat, Szivünktől elszakadt Erdély országunkat!...

. . . Mint királysas büszkén talpraállunk I Ha kell, akkor ismét harcbaszállunk.

A megvetésre bátran felelünk,

S újra nagy lesz népünk, nemzetünk!

SOMOGYI JÁNOS.

hang, mint három hófehér galamb. Valóságos istentiszteletnek érezték ezt. Hiszen megtanulták Luthertől az evangéliumi tanítást, hogy ahol ketten vagy hárman együtt vannak a szeretet Istenének nevében, ő is jelen van ott.

Most meg Mártonnak szerez meglepetést a nagyságos asszony : »Ilyen fényes tehetséget, mint a tied, nem szabad parlagon hevertetni. Halljad elhatározásomat: Kőt hét múlva indulsz Wittenbergába, három évet töltesz ott, mint alumnus diákom.*

A mennyország szakadt-e rája? Kérdi magától Márton, mikor ily váratlanul teljesül szíve legtitkosabb álma.

De Erzsiké piros orcácskája fehér lesz, mint a halál, óh, mert a kis leányok esze ilyen dolgokban gyorsabban jár, mint a fiúké. Hiszen akkor ő három végtelen hosszú esztendeig nem láthatja a Marcikáját!

Marci ránéz. Egy kis híja, hogy a két fiatal, illetve a három fiatal sfrva nem fakad. Úgy megsajnálja a nagyasszony, mert ismeri a,titkukat. Hogyne ismerné. Hisz egy év óta erről csiripel minden „veréb a gyöngyösmenti, fűzfákon. A sárvári »közvélemény* pedig már évek óta egymásnak szánta őket.

»Ne búsuljatok gyerekek, bárom

esztendő nem a világ. Minden hónapban írok neked: az Erzsiké kezével. Te is írhatsz hónaponként s Erzsiké részére külön levélkét tehetsz bele a leveledbe.«

így megvigasztalta őket, azután magukra hagyta s akkor egymást vigasztalták.

*

Elröpült a két hét. Felvirradt szeptember első vasárnapja. Mártonnak az utolsó, hosszú három esztendőre az édes Sárvárott.

A sárvári öreg templom, mint minden vasárnapon, ma is zsúfolásig megtelt. Mikor mi belépünk, az esperes úr épen az oltári szolgálatot tartja. De milyen különös. Majdnem mise ez, csakhogy magyarul van.

A bölcs Luther és hűséges magyar követői »a gyengébbek kedvéért* csak Jépésről-lépésre reformálták az istentiszteletet. A fődolog az ige tiszta hirdetése. A többi, »adiaforon« »másodrendű valami.«

A szószékre Szilveszter uram megy fel. Nem a szokott módon kezdi a bevezetést. Felolvassa Tinódi Lantos Sebestyén diáknak, Enyingi Törők Bálint fiai nevelőjének levelét, amit Pápáról írt Orsolya nagyságos asszonyunknak. A levél szomorú magja ez:

»Sebesült katonák meghozták a hírét, hogy Szolimán, ez a sátán fajzata csellel elfoglalta Budavárát; nagy jó urunkat börtönbe vetette; ki tudja látjuk-e többet? Szegény nagyasszonyunk, Pengflinger Kata őnagy- sága azóta se holt, se eleven. Bárcsak sírni tudna. De olyan mint egy Niobé szobor. Elesett a mi fejünk koronája! Jaj most nékünk, mert vétkeztünk.* A levél végét olvassa fel Szilveszter teksztusnak, amint Írva találtatik Jerémiás Siralmai ötödik részének tizenhatodik versében.

Azután elmondja a fájdalomtól el- elcsukló hangon: »Elesett a mi fejünk koronája * Csonka lett a mi hazánk. Azaz hogy, ha csak csonka volna! De olyan, mint a vérző tetem. Kitépték a szívét és mégis fáj minden porcikája. »Jaj most nékünk, mert vétkeztünk. Idegen nyelven bálványokhoz, szentekhez imádkoztunk, azért van rajtunk Isten haragja. De a megtérés útja Istenhez vezet. Ö megkönyörül porbasújtott népén. Ne búsuljatok keresztyén hívek, »eszünk mi még szőlőt lágy kenyérrel!*

Mert lehetne e Luther akkori követőinek, különösen Szilveszter uramnak prédikációját elképzelni népies, tősgyökeres közmondás nélkül.

A hívek pedig hazaoszolnak, bá