Harangszó, 1926
1926-07-04 / 27. szám
230 HARANQSZO. 1926. július 4. R zorványi vár ura. Irta: Szombath Ernő. ii) János egyenest Varsádyhoz ment s elmondta a Gáspár úrral történt beszélgetést. Varsády tudomásul vette s helyeselte János felkinálkozását. Aztán ő állt elő egy újsággal. — Itt volt a Sára s azt mondta, hogy valami nagy úr jöhetett az iványi várba, mert egész csomó lovas kísérte a hintót. A Zorka ott leskelődik a vár körül, ő izente ezt meg az öregasszonnyal. — Nem láttad azt az urat a várban János? Vagy valami különöset ? János csodálkozva nézett fel. — Én ugyan semmit sem vettem észre a várban. Olyan csendes volt az, mint máskor. Mikor jött volna az a vendég oda? — Úgy mondta Sára, hogy ma reggel. — Én pedig most délelőtt voltam nála, hiszen onnan egyenest ide indultam. Ejnye, itt valami nincs rendjén! Itt valami csalafintaság készül! Azért is hivatott engem Gáspár úr! Varsády homloka elborult. — Úgy van János. Itt valami készül. Legyünk résen, hátha megtudhatjuk nyitját a dolognak. Hanem hát János, most neked is ott kellene lenned a vár körül! Aztán lóháton, hogy követni tudd azokat, ha elmennek. Meg kell tudni, ki van ott és hol lakik ? Ha ezt megtudjuk, akkor azt is tudni fogjuk, miért hivatott tulajdonképen Gáspár úr? — Én kész vagyok rá tisztelendő úr. Lesbe állok az erdőben. Hol találom a Zorkát? — Azt már nem tudom. Majd rád akad az. Az ő tudta nélkül senki nem megy se be, se ki a várból. — Hát akkor már is megyek. — De csak estefelé indulj, nehogy valaki meglásson. — Jól van, tisztelendő uram. Majd este indulok. * Már jól besötétedett, amikor János nekiindult a várnak. Még jó messze volt tőle, amikor letért az útról s a fák között bujkálva vezette lovát az iványi vár közelébe. Egy sürü bozóttal benőtt cserjés közé vezette a lovat, ő aztán kiment az út mellé s lefeküdt az árokba egy bokor tövébe. Onnan jól szemmel tarthatta a vár kapuját. Már vagy egy jó órája hasalt a földön, amikor halk pisszegés hangzott a háta mögött. Zorka volt, aki nesztelen léptekkel közeledett feléje s aztán melléje guggolt. — Maga is itt van, János? — Amint látod hugám. Van valami újság? — Eddig nincs. De majd lesz. — Honnan tudod? — Onnan, hogy estefelé egy lovas jött ki a várból s aztán elvágtatott. Ez előre ment utcsinálónak. János kérdezni akart még valamit, de Zorka csendre intette s a vár felé mutatott. János odanézett. A felvonó-hid csikorogva ereszkedett alá. S aztán kinyílott a kapu. Az udvaron egy fáklya fénye lobbant fel s akkor jól látta János, hogy egy hintó áll utrakészen. Körülötte vagy nyolc-tiz lovas. Ez lesz a kíséret. De ki lehet az, aki útra kel ? Ezt mindenáron látni kellene. János hirtelen felugrott s négykézláb mászott vagy száz lépéssel előbbre. Beközelítette a várat. Innen már látni fogja azt, aki a hintóba be fog szállani. Ezalatt Zorka is mellette termett s most már ketten figyelték a tör- ténendőket. Néhány perc múlva ajtócsattanás hallatszott. Egy ember lépett a hintóhoz s kinyitotta annak az ajtaját. A lobogó fény mellett jól látta János, hogy egy reverendába öltözött férfi surrant a hintóba. Az ajtó becsapódott. A kocsis a lovak közé vágott, a lovasok közrefogták a hintót s a menet megindult. A hídon dübörögve haladtak keresztül. Nyomban rá a hid visz- szacsapódott a helyére, a vár falához. A menet ott robogott el Jánostól alig pár lépésnyire s pár pillanat alatt elnyelte őket a sötétség. János felugrott s futásnak eredt. Zorkának visszakiáltott: — Gyere utánam! Zorka követte. János kivezette lovát az útra s nyeregbe pattant. — Zorka! Te csak maradj még itt, hátha történik még valami!? Holnap megjelented a tisztelendő úrnak, hogy én a nyomukban leszek s megtudom, kik őkelmék? — Zorka megfogta a ló kantárát. — János, vigyen engem is magával. Itt már nincs rám szükség. De ott, ahová ezek mennek, hátha szükség lesz rám? János gondolkodni kezdett. — Igazad van Zorka. Csakhogy nappal nem vihetlek a nyeregben. Mint lesz akkor? Zorka bizakodva mondta: — Azzal ne törődjék János. Mindig akad jó ember, aki felveszi az utast. Aztán meg futni is tudok ám, ha kell. S éjjel meg felvesz a nyeregbe maga mellé. János megpödörte a bajuszát. — Nem is lesz rossz, amondó vagyok. Hát rajta, add a kezed s ugorj ide az ölembe. Zorka felkacagott. — Majd csak a háta mögé János. — No, nem bánom, de aztán jól átölelj ám, nehogy lepottyanj! — Ne féltsen János. Megülöm én a lovat, ha kell! S azzal már ott is termett János mögött s egyik kezével belékapasz- kodott. — Már mehetünk is. János egyet szorított a ló vékonyán s az csendes ügetésbe fogott. — Majd csak lassan megyünk, illő távolságban tőlük, nehogy észrevegyenek. A hintó zörgése jó iránytű volt, messze elhangzott s János egész biztosan haladt úgy félkilóméternyi távolságban a nyomában. A hintó másnap délig meg se állt. Akkor egy faluban megpihentek s rövid órai pihenés után folytatták az útjukat. János mindenütt a nyomukban. De Zorka nappal lemaradt a lóról. János aggódott is, hogy nem éri majd utol, de Zorka megvigasztalta. — Csak kövesse őket. Velem ne törődjék. Egyszer csak ott leszek én is maga mellett. János hát egyedül követte a hintót egész nap. Este újból betértek azok egy vendégfogadóba. János már azt hitte, hogy ott meghálnak. De csalódott. Egy kis pihenés után újból folytatták az útjukat. János ép lóra ült, hogy kövesse őket, amikor ismerős hang szólította meg. — Hát engem fel sem vesz? Zorka volt. János megörült a jöttének s jókedvűen nézett rá.
