Harangszó, 1926

1926-05-23 / 21. szám

1926. május 23.

HARANQSZÓ.

179

A kosár egyenest az én csónakomba fog kerülni. Mihelyt a kosár leér, a kötelet eressze el Horka s aztán csapjon lármát s kiáltsa azt, hogy amint lenézett a meredek helyen a Vágra, elszédült, a gyerek kiesett a karjaiból. Mindenki meg fog ijedni s szaladni fognak a vízhez. De beletelik egy jó télóra, míg ide leérnek a kerülő utón, hiszen ott lemenni nem lehet.

Mindenki meg lesz rémülve, de kivált az apa és az anya. S amikor legnagyobb lesz a kétségbeesésük, akkor előállók én, karjaimban a gyerekkel s azt mondom majd:

— Nesze a fiad a korbácsülésekért !

A vén asszony vigyorogva nézett rá.

— Hát ott kapta azokat a csikókat ?

Gáspár urnák szinte csikorgott a foga, hogy most elszólta magát. De már nem szívhatta vissza.

— Ott. A bátyám adta. De én nagylelkű akarok lenni. Nem állok rajta boszut.

— Igazán nem?

— Nem, ha mondom. Sőt azzal szégyenítem meg igazán, ha a gyermekét tőlem fogja megkapni.

— De hát mit fog mondani, hogy került a gyermek nemzetes uramhoz ?

Gáspár úr legyintett.

— Ez a legkevesebb. Azt mondom, hogy ép a vár alatt haladt a csónakom, amikor valami mellettem a vizbe pottyant. Utána kaptam, hát a gyerek volt.

— Igen ám, de a gyerek száraz lesz ?

Gáspár úr türelmetlen lett.

— De rövid az eszed. Hát csak nem gondolod, hogy úgy adom neki szárazon. Egy kicsit majd belemártom a vizbe, hogy tényleg úgy lássék, mintha a vízből fogtam volna ki. Hát beleegyezel? Elküldöd Zorkát pesztonkának ?

— Egy feltétel alatt. Ha minden úgy történik, ahogy mondta nemzetes uram.

— Hát persze, hogy úgy lesz. Hányszor mondjam még?

— Meg mer rá esküdni nemzetes uram?

Gáspár úr boszus lett.

— De furcsa vagy Sára. Máskor nem kellett ennyit beszélnem, még is hamar megértettél.

— Az igaz. De akkor nem is a Zorványi Tihamérról volt szó.

Gáspár úr felállt.

— Ej, ne bosszants! Felelj! Megteszed, vagy nem?

Az asszony is felkelt.

— Megesküszik?

— Meg hát no.

— Hát akkor rendben van. Két hét múlva Zorka pesztonka lesz a várban s mához két hónapra megtörténik az, amiről most szó volt. De azt előre is megmondom, hogy ha a gyerek nem kerül vissza a várba, én leszek az első, aki ezt meg fogja mondani Zorványi nemzetes urnák. És most béke velünk.

Sára egy pillanat alatt eltűnt a bokrok között.

Pár perc alatt Gáspár úr is elhagyta a helyét. Eloldozta a lovát, kivezette az útra, a nyeregbo pattant s csakhamar eltűnt ő is az út kanyarulatánál.

*

Pár nap múlva a nemzetes asz- szony magához hivatta a várnagyot s azt kérdezte tőle, hogy nem volna-e alkalmas leány a várban, ki a kis gyermek dajkája lehetne? Hű és megbízható leány legyen, az a fő.

A várnagy egy ideig gondolkodott s aztán megszólalt.

— A várban nincs ilyen leány. Azonban a faluban akad. Ha akarja a nemzetes asszony, majd tudakozódom.

A nemzetes asszony ráhagyta.

— Jó lesz.

Másnap a várnagy a faluba tartott. Az utón szembe jött vele kisírt szemekkel Zorka. A várnagy ismerte, hát megszólította.

— Mi a bajod Zorka ? Olyan kisírtak a szemeid!

Zorka a várnagyra emelte a szemeit. Szép, erőteljes leány volt.

— Hát sírok, mert okom van rá.

A várnagy már öreg ember volt,

de azért szerette az incselkedést.

— Talán elhagyott a babád?

A leány neheztelve nézett rá.

— Jól tudja várnagy uram, hogy nekem nem kell senki, hát mit bánt akkor maga is?

— No, no, ne haragudj. Hiszen nem akartalak bántani. Hát ki bántott ?

Zorka fogta a kötényét s töröl- getni kezdte a szemét.

— A nevelő anyám vert el a háztól.

— A vén Sára? Aztán miért?

— Hát azt mondta, hogy ő már tovább nem tart el. Menjek férjhez vagy szegődjem cselédnek, de menjek a háztól. A szüleim elhaltak

már kicsi koromban. Nincs senkim. Hát kihez menjek? Elindulok a nagy világba, majd csak akadok jó emberekre, akiknél meghúzódom.

A várnagy nézte a leányt s gondolkodott. Aztán megszólalt.

— Nem volna kedved eljönni a várba dajkának?

A leány szeme nagyot villant.

— Dajkának? Aztán kinek?

— A kis urfinak. Ép azt mentem keresni a faluba. De hogy teveled találkoztam, nem megyek tovább. Gyere velem a várba s ha a nemzetes asszonynak megtetszel, rögtön ott is maradhatsz.

A leány örömmel egyezett bele.

— Oh, de jó lesz 1

A várnagy visszafordult s bevitte a nemzetes asszonyhoz Zorkát.

A nemzetes asszonynak megtetszett a leány s ott fogta. így lett a kis gyermek dajkája Zorka.

És Zorka csakhamar bevált. Értett a gyermek nyelvén. Elgügyögött, eljátszadozott vele naphosszat. Jó időben karjára vette és sétálgatott vele a bástyafalon. így telt el két hónap.

Ép július 26-ika volt. Szép nyári idő volt egész nap. Az este is egész csillagos.

Úgy nyolc óra után Zorka ott tett-vett valamit a várnak a Vág felőli oldalán. Aztán besietett, mert már előbbre mondta a nemzetes asszony, még a vacsora közben, hogy este majd sétálnak egyet s a kis Tihatnért is kihozhatja Zorka.

Zorka hát sietett be s pár perc múlva már le is jött az udvarra, karján a kis fiúval. Zorványi elől sétált a feleségével. Zorka utánuk ment.

Közben felértek a bástyára s Zorványi leült feleségével egy padra.

Zorka egy darabig ott mozgolódott körülöttük. Aztán lassan megindult a bástya jobb sarka felé. Szívszorongva várta, nem hívják-e vissza ?

Senki nem hívta.

Odaért a sarokhoz.

Körülnézett.

Senkit nem látott.

Alulról bagolyhuhogás hangzott fel.

Hirtelen lehajolt. Egy kosarat vett elő, bele fektette a gyermeket s aztán átemelte a bástyafalon s kezdte ereszteni lefelé.

Egyszerre érezte, hogy a kosár megállott. A kötél elernyedt. Majd meghúzódott s ekkor kieresztette a kezéből.