Harangszó, 1926

1926-05-23 / 21. szám

174

RARANCI5ZÖ.

1926. május 23.

uralmáért élt, kaján féltékenységgel nézte a nemzeteknek ezt a belső lelki erőkből fakadó nagykorúságra jutását. Amint azért megpillantotta a Mohács után a két malomkő őrlése között is növő, izmosodó magyar buzaszem isteni csudáját, — szinte az öntudat küszöbe mögött megérezve azt, hogy ez a csoda honnét származik, kimondotta a reformáció magyarországi egyházi alakulásaira a halálos ítéletet, biztosan számítva arra, hogy ebbe belepusztul az alkotmányos Magyarország. Bocskay István, Bethlen Gábor híjába tettek kézzel fogható bizonyságot arról, hogy nekik a koronán em kell, Magyar- ország rendeltetését s benne jövőjét a nyugathoz csatlakozásban ismerve fel Habsburgfőn kívánják látni Szent István koronáját; csak egyet követelnek: a nemzet alkotmányos ősjogát, jogát a földéhez, jogát a leikéhez. A hatalomnak azonban az alkotmányos rendszerrel együtt a korona, a magyar királyság kevés volt, mert rabszolga népet akart, melynek országát minden kincsével, gazdagságával, verejtékes munkájával együtt zsákmányul ejthesse. Pokoli tervszerűséggel végrehajtotta tehát az ellenreformációt, mert egyetlen egy esetben, egyetlen egy időpontban sem lázadókkal kellett végeznie törvényes alapon, hanem a lélekből kinövő nemzeti nagykorúság volt az útjában, mely a hatalmat a törvény megtartására kényszerítheti. Ezért indult el kiszámított tervszerűséggel a reformáció lelkének az elfojtására.

II. Ferdinánd korában azzal kezdte, hogy a főnemeseket, az országnagyokat édesgette magához,

III. Ferdinánd alatt azzal folytatta, hogy az akasztófák már sűrűn tünedeztek fel a földesurak jószágain a telepesek, a jobbágyok ellen, I. Lipót idejében pedig azzal fejezte be, hogy egyrészről elragadta gyülekezeteiktől pásztoraikat a nyáj szétrebbentésére (ez volt Pozsonyban 1673-ban és 74-ben), másrészről pedig ki akarta irtani a felvidék városi polgárságában és nemességében rejlő, az evan- géliomtól gyöngyöző kristályos értéket (ez történt Eperjesen 1687- ben). Ekkor majd magyar vér árán a nyugati hatalom megszabadulhat a török veszedelemtől és egyúttal martalékul eshet Magyarország.

Ebben az utolsó legvégzetesebb

Pünkösd lángja.

Lobog a láng szikrázó fénnyel Beszédben, dalban egetverön,

Pirosra fest sápadt arcokat S átröppen égve a temetőn.

— Pünkösd lángja ez, — mondják sokan, —

Az Úr tüze,... Leikéből pattant... Csipkebokor ma milliók lelke---------A

z Úr keze itt tüzet lobbant. —

De szól az Élet, — mást zeng szava:

— Csak festett láng ez az ünnepelt. Pünkösd tüze rejtve szunnyadoz,

E világ terít rá bünlepelt.

—- Pünkösd lángja nem kívül lobog, —

Ez nem lehet a Vigasztaló.

Égett pernye nem foghat tüzet,

Külső látszat soh’sem volt való.

Pünkösd lángja ott izzik égve,

Hol végig zúgott az Úr szele S gőgöt, dacot, rút bosszúállást Elfeled már e föld embere.

Pünkösd lángja, ott izzik égve,

Hol lelked az Úrral egybe forr S élted messze világit, ragyog,

Mint hajdan a szent csipkebokor.

Af4Gi4SSV SÁNDOR.

időben azonban Kollonics számításában a sátáni terv örök természete szerint valami nagy döntő jelentőségű hiba történt; a sorsfordító tényező ugyanis kimaradt a számításból. Ez pedig nem volt más, mint a láthatatlan isteni erő. Ennek meglátására Kollonicsnak, urának s egész hadának lelke nem volt berendezve. 1674-ben ez a magasságból kegyelemből alászál- lott láthatatlan erő állott már a pozsonyi törvényszék előtt annak a 92 hithősnek személyiségében, akiknek dereka egy vonalnyira sem tudott meggörbülni, tekintete egy pillanatra sem tudott megrebbeni és térde egy hajszálnyira sem volt képes meghajolni a Baál előtt.

Jöhetett a börtönök rettenetes szenvedése, jöhetett a gályarabság gyilkos hóhérlása, a gyötrelmek pokoli lángjai között elesésre ájulhattak a gyengébbek, a mind halálig való hűségből szinte még bőségben maradt meg annyi, hogy az Úrnak láthatlan ereje hatalmas módon bizonyosodott meg bennük és általuk nemzetünk élete javára.

Az építő,- erősítő, szellemi nagykorúságot, erkölcsi szabadságot adó lelket akarták kiszakítani a magyar nemzetből s ime gályarabjaink, vértanúink és hitvallóink mindhalálig tartó hűségéből láthatatlan csatornákon visszaömlött az a nemzet életébe s ádáz tornákon keresztül

is alkotmánybiztosító, a nagykorúság szellemi és erkölcsi tőkéit lerakó nemzetépítő erőnek bizonyult s hatásaiból tartó erő maradt még a méltatlanok korszakára, a mai Isten előtti próbaidőre, a még bizonytalan kimenetelű válságunkra is. Ennek a láthatatlan erőnek, a Jézus Krisztusba kapcsolódó hűségnek szentelünk e napon ünnepet kegyeletes megemlékezéssel gályarabjainkról.

Nem hazugság, nem káprázatos, csaló színjátszás, nem árulás, hanem fényesség és diadal csak akkor lesz ünnepünk, ha lelkünk, ti nagyok, ti hősök fel tud emelkedni hozzátok és ti méltóknak találtok bennünket arra, hogy ráhajoljatok nagy gyászunkban a mi lelkünkre és elmondjátok nékünk azt hogy mit üzen az Ég? Vagy már e mai ünnep nagy bizonyságtételében csak ostorral küldhet titeket hozzánk és reánk az, aki bennünket még mindig, még mindig megváltani akar ? !

Mai ünnepünk nagy tanulsága ez: valamint országot alapítani, úgy államot megtartani, összeomlott nemzetet újjá teremteni is csak a lélek tud; az a lélek, mely minden teremtésnek ősforrásából, az örök Igéből származik és az Úr csodálatos útjain láthatatlan erővé lesz a nemzet fenntartására, fejlesztésére a poklok minden tüze, hatalmassága ellen.

A magyarságnak egyik ma élő legnagyobb gondolkodója * azt mondja: „Fajom tragédiája az, hogy a magyarságnak soha sem volt annyi ereje, hogy felismerje önmagát.“ Ha az Isten hosszú türé- . sének eme pohárcsordulásig telt utolsó idejében nem lesz ehhez ereje s nem találja meg önmagát, nem tud hamarosan, a huszadik századbeli isteni rendeltetésének helyére eljutni a népek és nemzetek között, akkor Magyarország csak volt és nincs többé. Akkor a történelem ítélő mérlegének serpenyőit e kegyelmi csonkaságban ideig óráig még egyensúlyban tarthatja az ősi erényeknek, a vértanuknak és mindenekfölött a gályaraboknak nagy súlyt hozott még napjainkig is kiterjedő hatása, a hátralevő idő egészben véve nem lehet más, mint az a három nap, a 36 óra a nem is nagy, nem is ünnepi gyász zenés temetés előtt.

* L. Hegedűs Lóránt előadását Tisza Istvánról.