Harangszó, 1926

1926-04-04 / 14. szám

1926. április 4

HARANGSZÖ.

113

legyőzőnk tiszteletére. De ez az Öreg nyakas ezt nem érti; ó magában csak a lázadót, csak a makacs ellenséget látja. Meneküljön, mester, meneküljön 1 Mért tenné ki magát ilyen veszedelemnek ?«

Bach habozva állt.

A tanácsos hevesebben szólt.

>T0bbet tartozunk a világnak annál, hogy büszkeségét bebizonyítsa és azt, hogy nem fél a hatalmasoktól. Mi ismerjük és szeretjük is a maga géniuszát. Tar'sa meg ezt a számunkra és nyugalmasabb idők beálltáig hagyja el a várost! Meneküljön, mester U

Gondolkodva mondá Bach I

»Nem mondom, hogy nincs igaza

— belátom« —

»Akkor hát, gyorsan előre! Itt van fogja ezt az erszényt« —

Ebben a pillanatban a nagy robaj jal kinyílt ajtón nevetve, örömrival- gással tört be egy sereg 8 —12 éves fiú és leány.

»Bach bácsi 1 Bach bácsi!«

Bámulva tekintett a tanácsos a kántort körüllármázó gyermekseregre.

»Hát, Bach bácsi, minket már teljesen elfelejtettél« — kérdé, Bach- hoz simulva egy kis leányka. — »Hát már nem tudod, hogy most velünk a templomban énekelni és orgonálni akartad: »Mennyből jövök most hozzátok?« Hiszen még nem tudjuk jól 1 És most már olyan régen ülünk a templomban és várunk rád

— és te nem jöttél el — és olyan hideg van. Egészen megfeledkeztél rólunk, Bach bácsi I«

Szeretettel cirógatta meg a kántor kedvencének szőke fejecskéjét és fájdalmasan mondá:

»Igen, rólatok teljesen megfeledkeztem.«

»De, Bach bácsi, az mégsem járjál Még nem tudjuk jól az éneket és te megígérted, hogy meg fogjuk tanulni. És te olyan szépen játszol hozzá az orgonán «

Ekkor a tanácsos Bach és a gyermekek kOzé lépett. »Az Istenért, Bach ne késleltesse magát a gyermekek által) Utazzék el!<

De a kis leányka erősen megfogva Bach kezét, nem eresztette azt el.

»Nem, neked nem szabad elmenned, Bach bácsi! Velünk kell énekelned és orgonálnod Megígérted nékünk I« És bizalomteljes mosollyal emelte Bach felé a fejecskéjét, boldogan nézve reá. »A Jézuskát nem szabad ám várakoztatni.«

Örömtől csillogó szemmel tekintett szét Bach a gyereksergen s mondá:

»Nem, gyermekem, a Jézuskát nem szabad megvárakoztatni. Menjünk! Engedelmével, tanácsos úr — láthatja, a kötelességem szólít I«

Schettler elállotta az útját.

»Elment az esze, mester?«

Bach csendesen mosolygott.

»Egy kissé, mint mindenki-é, aki szent Cicellének szolgál.«

»Hát igazán a vesztébe akar rohanni ?<

»Van még igazság!«

»Igen, de nehéz a járása és lassan csúszik ide 1 Erre akar várni ?<

Most Bach felemelte büszke fejét és győzelembiztos mosoly játszott nemes arcvonásain.

»Bevárom, ki teszi rám a kezét, ha engem ezek a gyermekek és az én szent művészetem védelmeznek. Gyertek, kis énekeseim I«

És, a kis leánykától vezetve, a többi gyermek kíséretében, elhagyta a házat. Kint, a ház ajtaja előtt állott a tanácsos kocsija, a belefogott két fekete türelmetlenül kapálódzott a hóban. Ám, hiába vártak — János, Sebestyén mester nem ült a kocsiba. Barátságosan intett az öreg kocsisnak és kicsi seregével a Tamástemplom felé haladt.

A kis menet felett valami titokzatos ünnepélyesség lebegett úgy, hogy az emberek egymást kérdve állottak meg. »Mi történik itt? Gye rünk, nézzük meg, mit jelent ez a látványosság 1«

Többen a gyermekek menetéhez szegődtek s mire a Tamástemplomig értek, a tOmeg már százakra szaporodott. Bach mester pedig a gyermekekkel a karzat lépcsőin haladt fel. Az orgonához érve, meghökkent, a gyermekek pedig félve húzódtak vissza.

Egy porosz katona épen kinyitotta az orgonát s a játszáshoz készült ülni. Bach nyugodtan lépett hozzá.

»Kicsoda maga?«

»A porosz király katonája vagyok s fiatal éveimben orgonálni tanultam I«

»Mit csinál itt maga?«

»Uramnak, dessaui fejedelemnek parancsából vagyok itt: Tedeumot kell Játszanom és a katonazene is azonnal itt lesz, a fejedelem és kísérete is minden pillanatban megjelenhetik I A templom kántora, Bach János Sebestyén megtagadta az or- gonajátékot — kOzben el is fogták már «

Mosolyogva feleié Bach:

»Tévedés van a dologban, kedves barátom! Bach János, Sebestyén maga előtt áll.«

Erre a katona álmélkodás és csodálatteljes arccal felugrott az orgonától.

»Maga az — —«

»Igen, Bach János, Sebestyén, a lipcsei tanács bizalmából a Tamástemplom kántora.«

Lázasan kapott a másik Bach kezéhez:

»Mester! Hódolattal hajlok meg maga előtt — jöjjön, foglalja el helyét! Méltóbbat nem illet ez a hely.«

»Ismer engem?« — kérdé Bach álmélkodva.

»Ki ne ismerné magát, aki német földön orgonán játszik ? Ismerem műveit, játszom is azokat. A dessaui fejedelem gyakran hallgatta orgonajátékomat és szerencsés voltam kegyét elnyerhetni — és a kesseldorfi győzelem után Tedeumot akart hallani. Ekkor mondtam neki, hogy Leipzigban volna egy, akihez fogható nincs — ezt hallgassa meg. Tovább utaztában így állapodott meg itt. Magának kellene előtte játszania s most megtudtam, hogy a fejedelem dühös magára. — Bocsáson meg, mester, nem az én hibám 1 Én jót akartam.«

Anélkül, hogy a sietve beszélőt egy szótaggal is megakadályozhatta volna beszédében, hallgatott Bach, azután barátságosan fogadta el a feléje nyújtott jobbot. »Tudom, barátom, maga jót akart. Nem haragszom magára És most, ha úgy akarja — eresszen a helyemre! A zenészek már jönnek.«

Tiszteletteljesen engedte át a katona Bachnak helyét.

»Egy Tedeumot, mester!« — suttogta a katona. — »Egy Tedeumot és a fejedelem mindent megbocsát magának.«

Mosolyogva intett Bach a fejével.

»Igen, egy Tedeumot I De mást, mint aminőt maga vár. Azt a Tedeumot, amellyel« — a hallgató gyermekseregre mutatva — »az én kedveseimnek adósa vagyok.«

Eközben a katonazenekar csendesen Bach mögött helyet foglalt.

»Tudjátok fújni a »Mennyből jövök most hozzátok« dallamát?« — kérdé a kántor.

»Hogyne!« hangzott a felelet.

»Úgy hát, jól figyeljetek« — mondá Bach mester és parancsszóként hangzott el ajkáról: »Jól vigyázzatok és ha én a dallamba kezdek, kísérjétek a trombitákkal 1 Értitek ?<

»Értjük I«

Ekkor nehéz léptek hallatszottak a lépcsőről.