Harangszó, 1926

1926-04-04 / 14. szám

HAkANUSZO.

107

)**2ó. április 4

zetek, mert a mostani nehéz idők, az egyre növekedő anyagi terhek az ő erős hitüket is próbára teszik. De félnek a nagy, erős egyházak is, mert növekedik a felelősségük s az elgyengült, hervadó testvéreknek segítségért esdeklő tekintete előtt lesütött szemekkel kénytelenek bevallani, hogy bár sokan vannak, az evangélium mérlegén keveset nyomnak; nagy erőt, milliár- dokat képviselnek, de hitük gyenge fényű, pislogó mécsesével a szent sírboltot még csak be sem világíthatják. Félnek az Egyház vezérei, mert számontartják a vaggonszámra leírt „behajthatlan“ egyházi járulékokat és el-elgondolkodnak azon, hogy hány, de hány helyen épülhetne fel már a Luther egyházának szerény, de csak véges bástyákra, sorsjátékokra alapozott temploma, ha minden, evangélikusnak anyakönyvezett egyén elindulna, legalább ma, Husvét hajnalán. Jézus nyomába. És félnek, nagyon félnek a magukra hagyott, fegyvertelen testvérek, mert az aklot farkasok környékezik s a gályarabok kiszabadítását soha el nem felejtő, meg nem bocsátó Kolonicsok már sokszorosítják az új, aláírásra váró térítvényeket.

Pedig sem a múltban nem volt, sem a jelenben nincsen okunk a félelemre. Az a fehér ruhába öltözött ifjú, ki ma hozzánk is szól, nem a sötét végnek, hanem a világosságnak fia volt. Azé a világosságé, amely csak 12 szál gyer- tyát gyújtott meg s amely mégis két ezredév óta világítja be már az emberiség éjszakáját.

Ne féljetek tehát, evangélikus testvéreim. Azt a templomot és azt az iskolát, melynek érdemeit egyebek között az analfabéták, a börtönviselt emberek és a törvénytelen gyermekek csekély arányszáma is csak öregbíti, sem részvétlenséggel, sem új adóterhekkel, sem pedig reverzálisokkal elnémítani, bezárni, lakatlanná tenni nem lehet. A mi templomunk, a mi iskolánk marad ami volt: a világosságnak hajléka, mely irányt mutat a sötétben botorkálóknak s amely a lutheránus családi kör felszított kandalójával, a feltámadott Krisztus megáldott kenyerével várja, hívogatja a földi vándorlások fagyos- kodó, éhes utasait.

És ne féljetek, főleg ti ne féljetek, ti Máriák, Salomék és Magdalénák, ti Jézust sírató, Jézust keEz az élet

Néha-néha diadalmas Élet,

Máskor széthulló halott vagyok;

Néha döngö léptekkel előzőm az Időt, Máskor felettem járnak, halkan, a napok.

Néha az öklöm Botond-buzogány,

Réstiitök vele minden kapun;

Máskor alázatosan az útfélre állok Alamizsnát kérni, mint koldus a falun.

Van, hogy dalolok; vidám a dalom, Jókedvűn, hangosan kacagok,

Majd ismét sírásra rángódik az ajkam S tépik a csendet fájón fakadó sóhajok.

Tudat alatt is tudom, hogy vagyok,

Mert mindent látok és akarok,

Bennem él néha az örök, teremtő tavasz! Máskor magamat takaró sirdomb vagyok.

Ez az élet! Ez az örök ember:

Cselekvő és leláncolt Erő,

Álomtalan álom; bénán is örök akaró, Mélységbe hulló, de mindig feltörő!

SZABÓ GÁBOR.

reső s a feltámadott Jézust meg is találó evangélikus leányok, asz- szonyok. Mert ma, a csüggedésnek, a félelmeknek kínzó töprengései között elsősorban a ti csendes szíveitekre, a ti csókjaitokra, drága keneteitekre, könnyeitekre és csüg- gedetlen, Krisztust sem életében, sem halálában el nem hagyó tör- hetetlenségtekre van szüksége egyházunknak.

Egyedül ti, akik szemtanúi voltatok a feltámadásnak, csak ti támaszthatjátok fel a halott eklézsiákat.

Egyedül — ti, kik láttátok a fehér ruhába öltözött ifjút, — ti öltöztethetitek fel egyházunk jövő reménységét, az ifjú nemzedéket, a lelki és erkölcsi tisztaságnak fehér ruhájába. Egyedül ti, — kik hallottátok a bátorító szózatot, csak ti oszlathatjátok el azt a félelmet, mely kebleinket ma betölti. Ne féljetek! Ez legyen az evangélikus társadalom húsvéti, jelszava. Ezzel bátorítsuk egymást ha csüggedünk s ezzel a jelszóval menjünk az után, a ki előttünk megyen: a megfeszített, de feltámadott Názáreti Jézus után.

Húsvétkor.

Irta : Dr. Csengődy Lajos.

Ezen az ünnepen vagyunk a legközelebb Krisztushoz. Aki levetkőzte az emberruhát és a maga őseredeti fenségében lép húsvét hajnalán elénk.

Riadtan néz rá a földi ember. Aki egy-egy élet hosszú tapasztalatain keresztül megszokta, hogy ne lásson. Semmit azokból a dolgokból, amiket úgy is nevez, hogy „érzékfeletti.“ S ezekből nem látva semmit, nyugodtan veti bele magát az élet árjába és „minden“ megengedett és megnem engedett eszközzel tör egyéni céljainak délibábjai felé.

Am húsvétkor megriasztja valami. Egy jelenés. Egy híradás. Mely onnan túlról jő. Az örök csend országán túlról. A temetők félredobbanl hantjai alól. Jő a jelenés. Talán nem is más, mint csak jelenés. így védekezik első meglepetésében az ember. Talán csak a felcsigázott képzelet, rajongó fantázia világában létezik. És káromláshoz szokott ajkak sorától kezdve a legmagasabb kathedrai bölcseségek hirdetőiig terjed a hir, a felfogás, a meggyőződés: csak jelenés . . . csak álom . . . húsvét története.

Nem bántja ez a Mestert. Ez se, mint annyi más, amit e földtől kapott. Mintahogy nem bántotta őt lelke mélyén a testi élet során elszenvedett megneinértés, rágalom, gúny, szidalom, ostoroztatás, arcul- köpdösés, töviskoszorú, kereszt, — úgy nem bántja őt a mai emberek vélekedése sem. Hisz túl-van már mindenen, ami hozzá érhetne innen. Nagy művét, a megváltást elvégezte már. Csak az utolsó pecsét hiányzott még arról. S ezt az Isten ütötte rá művére húsvét hajnalán. Azóta minden emberi vélekedés, akarás, támadás, üldözés felett állva munkálkodik mindezek ellenére is. Köztünk is.

Épen ezért riasztó a húsvéti memento. Hát talán mégis ? . . . Mégis lehet valami túl a síron is ?

Riadással, közönnyel nem törődve hangzik a húsvéti evangélium : az Úr feltámadott.

Mint egy Istentől jövő áldott balzsamos visszhang e mai világ, e mai élet tengernyi istentelensé- gének az égbekiáltására. Hogy egyben megnyugtassa, megvigasztalja, megerősítse azokat hitükben, kiknek nincs már más segítségük, menedékük, oltalmuk a világgonoszság tombolásával szemben, mint az utolsó: a Feltámadott.

Gyííjtsünk előfizetőket és adakozzunk a .Harangszó4 fentartására.