Harangszó, 1925
1925-03-29 / 13. szám
98 HARANGSZÓ. 1925. március 29. Theol. Otthon céljaira, ügy hogy ott a tanév elején eleinte 36 theologust, később 29 et helyezhettünk el. Ugyancsak nagy segítséget jelentett az is, hogy a theologusok — a lyceum fenntartó és kormányzó hatósági szívességéből — a lyceum alumneumá- ban nyerhettek jó és viszonylag olcsó ellátást, amiről ezúttal is csak hálás köszönettel lehet megemlékeznünk. Az ily módon részben Theol. Otthonná átalakult árvaházban persze csak kaszárnyaszerüen helyezkedhettek el theologusaink, de örömmel említhetjük meg, hogy ifjúságunkban megvolt a komoly akarat ezzel a kaszárnyaszerű élettel együttjáró nehézségek leküzdésére s ami nekik sikerült is. Gondoljuk meg csak, mit jelent az: tiz-tizenkét fiatalembernek egy szobában, illetve teremben együtt lakni I .Az az ifjúság, mely ily nehéz viszonyok között is tud dolgozni s becsülettel elvégzi kötelességét, csak elismerést érdémelhet. Talán nem lesz felesleges, ha megemlítjük, hogy az Otthon benső rendjét annak régi szabályzata szabta meg s így aszerint alakult benne az élet. A reggeii áhítatot az egész ifjúság közösen, a fakultáson szokta megtartani, az Otthonban azonban minden este 9 kor esti könyörgés szokott lenni, amikor egy-egy theologus imádkozott, azonban esténként pedig az Otthon felügyelősége tartott rendszeresen bib liamagyarázatot s megbeszéléseket.- Ekkor szoktak az ifjak beszámolni belmissziói munkásságukról is. A Theol. Otthon egyházi sseretetPanasz és vigasz. Nőm: — De megtépett ez az élet!... Én: — Ne félj, míg az Istent féled: Nagyobb bú, baj sohsem érhet. Nőm : — Mit vesztettünk: egész vagyon!... Én: — Óh, ne aggódj azért nagyon Nagyobb kincs a hit: — megvagy on! Nőm: — Vége lesz a nyárnak, dalnak!... Én: — Szüntesd, Édes, aggodalmad’: A szeretet meg nem halhat! PETROVICS PÁL. Az ezüst kulcs. , Irta: Fenyves Ede. Várpalota vára egymaga maradt fenn mind e mai napig épségben, mint a zivataros múlt idők emléke, a többi Balaton környéki vár, vagy tizenkettő, mind romokban hever. .....SÖ reg magyarok. Öreg, bús magyarok, a tél szakadt rájuk, Be fakó az arcuk, rongyos a dolmányuk, Szomorú szemükből könny pereg le lassan. Még csak le sem törlik, ha egyedül vannak. Hangjuk is úgy zendül panaszosan, halkan, Mint a temetésen csendülő harangnak, Zokogó harangnak. Öreg, bús magyarok, mit zokog imátok Deres fejeteket mikor lehajtjátok ? Azt kéritek ügy-e ? Amit úgy sirattok, Kárpátok fenyőjét, Erdély sóját, ércét, A Bácska rónáját... S úgy nyugodtan haltok, Látjátok a zászló régi dicsőségét, Drága ünneplését. Öreg, bús magyarok, sorsotok be szánom, Mikor rátok nézek, könny ül meg pillámon, Lehajtom fejemet, kezem összeteszem, Imádkozom én is .. . Én meg tiértetek: Hadd nyugodtan halni, az álmuk is legyen Nagy Magyarországról, miért szivük eped, Talán meg is reped ?! BUTI SÁNDOR. intézmény. Ebből következik az, hogy a bennlakók nagy része jelentékeny segélyt élvezett már az intézet első soproni évében is úgy a bennlakás, mint az élelmezés tekintetében. Élelmezési segélyt természetesen kaptak nem bennlakók is. Az Otthon jótéteményei — bennlakás és alumneumi tétek — 27 millió koronát tettek ki Ezt a nem jelentéktelen segélyt csak az tette a múlt évben lehetővé, hogy ifjaink a nyáron supplikáltak az Otthon céljaira s hogy jelentős Összeget eredményeztek az Otthon javára az ifjúság által rendezett missziói utak is, melyekről a múlt év folyamán a „Harangszó“ is megemlékezett. A város közepén áll a hatalmas négy- szögű épülettömb, a déli oidalon két saroktornyával. Körülötte a várárok helye még most is kivehető, évszázados fáknak sudara emelkedik belőle a magasba s a borostyán örökzöldje fut fel a kétemelet- nyi falon egész a tetőzetig. Belül a vastag faltömegek a bútorozott tornácok, fülkék, szobák és termek hosszú sorát zárják magukba s regéinek évszázadok eseményeiről, régen elporladt emberek viselt dolgairól, háborús időknek hangos zsivajáról Itt, hol egykor páncélos leventék lábadobbanásától visszhangoztak a folyosók, ma békés munka folyik, itt helyezvék el a mai virágzó bányatelep irodáit és tisztviselő lakásai. Egykor a szurokfáklyák füstje kormozta feketére a komor falakat, ez idő szerint a villanykörték fehér fénye hirdeti a művelődés és haladás világosságát Óit, hol most a banyamüvek gépei kattognak, száguldó lovasok vágtatlak ki és be a várkapun. A várban lakó kényúr csapatai majd gazdag zsákmánnyal, majd a csetepatékban jól megtizedelve tértek haza kalandozásaikból. A környék népe örökös rettegés között rejtegette verejtékes munkája gyümölcsét a fosztogató rabló hordák elől, kiknek nyomában pusztulás, siralom és átok járt. * Nem lehet itt említés nélkül hagy nunk azt sem, hogy a Theol. Otthonnak van kis kézikönyvtára s iratterjesztése, mely főleg bibliaterjesztéssel s valláos iratok terjesztésével foglalkozik. Ha az Otthon anyagi helyzete megengedné vagy ha támogatást kapnánk e célra, szeretné az ifjúság ezt a vállalkozását minél jobban kiépíteni. íme, néhány rövid szó a Theol. Otthon soproni első évéről. Nem lehet azt mondani, hogy könnyű volt ez az év, de éreztük az Isten irántunk való jóságát és szeretetét az egész idő alatt S az bizonyos, az első év alapján elmondhatjuk hogy nem volt felesleges az Otthon Sopronban sem, ellenben házagpót ó intézménynek bizonyult az ott is. S ilyennek tartja az egyetemes egyház is, amisek bizonysága az, hogy a múlt évi egyetemes közgyűlésen egyebek mellett elhatározta a?t is, hogy a Theol. Otthon 1924—25- iki költségvetésében mutatkozó hiány fedezésére 15 millió koronát fordít, vásárol az Otthonnak harmoniumot, megkezdi bebútorozását stb. Azt ugyanis nem szabad elfelejtenünk, hogy az Otthont ebben az első esztendőben ágyakkal, szekrényekkel stb. az árvahát segítette ki 1 A második tanévnek most még csak a közepén vagyunk s azért korai volna máris az egész évről szólni. Annyit azonban már most is megemlíthetünk, hogy a Theol. Otthon ma már „otthonosabb“, mint tavaly volt, amit nemcsak annak köszönhet, hogy az árvaház n gy termei helyett Újlaki Lőrinc halálával VárpaioM vára özvegy Rakacs Magdolna révén, második férje, Móré László királyi étekfogómester kezére került, aki testvére volt a Mohácsnál elesett Móré Füiöp pécsi püspöknek. Ennek most épen négyszáz éve, amikor javában dúlt az országos pártyiszály, mely a nemzetet Mohácsnál ásott sírja felé sodorta. Móré Várpalotán nagy uraságra fett szert. Míg Zapolyai és Ferdinánd párti magyarok, miisem törődve az ország tátongó sebeivel, egymást döngették, a török szépen beült Budavárába és szipolyozta az ország népét. Voltak a magyar urak között, kik nem átallották a törökkel cimborálni, mivel e barátságból több hasznuk volt, mintha a két ellenkirály valamelyikének politikáját támogatják. E zűrzavaros forgatagban voltak olyanok is, kik kalandorok és szélhámosok módjára, bandita erkölcsöknek hódoltak és minden pártokon felül és kfvül egész önállóan a saját kezükre dolgoztak. E ek között fényeskedett Móré László, a palotai várúr, a rablólovagoknak egyik mintaképe. Önző, alacsony lélek, híjával emberi és hazafias erényeknek, erőszakos, másokkal szemben minden bántalmazásra kész, zsarnoka családjának és alantasainak.
